Diane Keaton 73 éves múlt idén januárban. Négyszer jelölték már Oscar-díjra, ebből egyszer meg is nyerte a szobrot. Hatalmas tehetség, és legalább akkora egyéniség, de nem az a színésznő, aki igazán szeret rizikót vállalni. Már évtizedekkel ezelőtt belehelyezkedett a családi filmek és a romkomok langyos állóvizébe, és nagyon is otthonosan lavíroz a közegben. Nagy ritkán így is összejön neki egy-egy olyan film, ami ugyan beleillik az életműbe, de színvonalával mégis kiemelkedik onnan (pl. Minden végzet nehéz), sőt ha elővesszük a nagyítót, akár olyan szerepet is találhatunk, ami hozzá képest rizikósnak számít (Az ifjú pápa című sorozat).
A filmjeit ugyan játsszák a mozik, de leginkább akkor esnek jól, ha otthon nézhetjük őket vasárnap kora este családi matinéként. Másnapra úgyis elfelejtjük őket, de nem okoznak nagy szenvedést, néha lehet nevetni rajtuk, van bennük egy-két szívhez szóló pillanat, és elég csak félig-meddig odafigyelni rájuk – ha telefonon közben épp nlc-cikkeket olvasgatnánk, akkor sem maradunk le semmi fontosról. Ugyan akadnak köztük kifejezetten rossz filmek is, de olyan mélyre talán még sosem süllyedt, mint most a Pompon klubbal sikerült.
Idős és pomponlány, hű, de vicces!
Mióta Keaton megöregedett, a filmjei nagyjából egy kaptafára készülnek. Az üzenete nagyjából mindegyiknek úgy foglalható össze, hogy „lehet, hogy öreg vagy, de attól még lehetsz életvidám/szerelmes/kalandor…”. Az élet nem ér véget a ráncokkal, vallja a színésznő, és ez egy szép, univerzális mondanivaló, amire nem nagyon lehet ráunni, feltéve, ha legalább egy csöppnyi őszinteséget érzünk a tálalásban. A Pompon klub című legújabb filmjében talán az a legdühítőbb, hogy hiányzik belőle ez a csöppnyi őszinteség.
Az alkotók úgy érezhették, hogy az alapötletük, miszerint egy luxi öregotthon/lakópark lakói gondolnak egyet, és hatvan-hetven fölött elkezdenek pomponlányt játszani, van annyira zseniális, hogy ennél többre nincs is szükség. Szerintük ha néhány közkedvelt, idős színésznő cheerleadernek öltözve, béna koreográfiát táncolva hajlandó hülyét csinálni magából a kamerák előtt, azzal már el is végezték a dolgukat, készen van a film. Elég valami alibitörténetet köréjük rittyenteni alibikonfliktusokkal és lealibizett emberi kapcsolatokkal, valahogy felduzzasztani legalább másfél órásra a játékidőt, és ez az egész mehet is a mozikba, nem kell ennél több.
Pam Grier, Diane Keaton, Rhea Perlman, Jacki Weaver és Celia Weston (Fotó: Profimedia / Landmark)
Hidd el bemondásra!
Egészen megdöbbentő, hogy a Pompon klubot rendezőként jegyző Zara Hayes korábban dokumentumfilmesként volt ismert. Hogy létezik, hogy valaki, aki a valóság ábrázolásával ilyen szoros viszonyt ápol, képes legyen egy olyan filmet készíteni, amiben szinte egyetlen hihető emberi pillanat sincsen? Mindezt ráadásul úgy produkálta, hogy egy csomó tehetséges színésszel vette körbe magát. Néha úgy éreztem, hogy a Pompon klubból kivágtak legalább egy órát.
Egy csomó dolgot nem mutatnak meg nekünk, pusztán bemondásra kell elhinnünk őket. Diane Keaton karaktere például beteg, életunt, morcos nőből válik egy pillanat alatt a társaság közepévé és mindenki kedvencévé, és a film meg sem próbálja megmagyarázni, hogy honnan jött hirtelen elő a pomponlányos klub ötlete (az, hogy megtalálta a régi ruháját, ne legyen már elég indok). Azt is csak úgy el kell hinnünk, hogy a klub tagjai mind hatalmas barátokká váltak: egy-két közös próbát látunk csak, a színészek között minimális interakcióval, és tényleg higgyük el, hogy ők itt már mind igaz barátok? Szintén minden alap nélkül kellene elhinnünk a két fiatal közti szerelmi szál kialakulását is, mert azon kívül, hogy beszélnek róla, a filmben tényleg semmi nyomát nem találjuk ennek.
Hakni a javából
Mindehhez többnyire rettenetesen megírt, jópofának szánt, de csak fárasztóan jópofizó szövegeket kapunk – köszönet a magyar fordítónak a helyzet súlyosbításáért –, és már-már megdöbbentő, hogy milyen kevés poénnak sikerül betalálnia. Közben az alkotók láthatóan meg voltak győződve arról, hogy valami nagy dolgot vittek vászonra: a stáblista alatti plusz képsorokban például azt próbálják bemutatni, hogy Diane Keatonnak a fináléban bemutatott táncmozdulatai annyira legendásak lettek, hogy szerte a világon ezt utánozzák különféle YouTube-videókon. Mintha azokban a mozdulatokban vagy abban a koreográfiában lett volna bármi, ami egy kicsit is emlékezetes.
Alisha Boe, a csapat edzője (Fotó: Profimedia, Landmark)
A színészek a legritkább esetben tehetnek arról, ha egy film pocsékul sikerül, de vannak kivételek. Egy ilyen tapasztalt, rutinos, a műfajban jártas színésznőnek, mint Keaton, már forgatókönyv formájában látnia kellett volna, hogy ez egy semmirekellő, kidolgozatlan, lusta mozi. Egy fiatal színész még védekezhet a tapasztalatlanságával, egy idősebb, de ismeretlen mondhatja azt, hogy kellett neki a pénz, hiszen ebből él,
de egy Diane Keaton számára egy ennyire pocsék mozira nincs mentség.
Ráadásul az alakításán sem igazán látszik, hogy próbálná menteni a menthetőt: egyszerűen csak lehaknizta a filmet, aztán ment a dolgára.
Az élet túl rövid ehhez
A Pompon klub ugyan egy rövid, épp csak másfél órás film, de a moziban minden perce legalább háromnak tűnt. Szinte minden jelenetével azt juttatta eszembe, hogy mennyi értelmes dolgot tudnék éppen csinálni ahelyett, hogy a moziban ülve épp ezt a filmet nézem. Játszhattam volna otthon a kisfiammal. Megihattam volna egy fröccsöt a teraszon. Meglocsolhattam volna a kertben a füvet. Vagy csak nézhettem volna, ahogy nő odakint a fű. Végre elmehettem volna fodrászhoz. Vagy nézhettem volna a terasz tövében lévő hangyaboly szorgoskodó munkásait is. Azzal vigasztalom magam, hogy legalább tanulhattam valamit a filmből. Az üzenete végső soron az, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy ne próbáljuk maximálisan kiélvezni. Vagyis az élet túl rövid ahhoz, hogy olyan filmekre pazaroljuk, mint a Pompon klub.
