Ha még nem láttad a filmet, és szeretnéd megnézni, akkor ne olvass tovább, spoilerekkel teli cikk következik!
A legenda úgy szól, hogy az egykori budapesti Kossuth mozi nagytermében, pár nappal a premiernap után elkezdték vetíteni a Hatodik érzéket. A filmből teljes nyugalomban lement nagyjából fél óra, amikor egy csendes jelenetnél egy férfi a terem közepén felállt, majd olyan hangosan, hogy mindenki hallja, elkiáltotta magát, hogy „Bruce Willis halott”, és ezzel a lendülettel kisétált a teremből. Mielőtt a nézők felocsúdtak volna a döbbenettől, a spoilerező zseni már árkon-bokron túl volt, azon röhögve, hogy hány ember esti szórakozását sikerült szépen tönkretennie. Persze nem voltam ott, még az is lehet, hogy meg sem történt, de ahányszor elmeséltem társaságban a sztorit, mindig jött valaki azzal, hogy ő is tud hasonlót.
Ezekből leginkább az a sztori maradt meg bennem, amelyikben egy gimnáziumban egy szerencsés srác, aki már a premiernapon látta a filmet, minden osztályba berohant a szünetben a folyosón, és bekiabálta, hogy „A Hatodik érzékben Bruce Willis végig halott”. Ha ez így valóban megtörtént, ő egy igazán bátor troll lehetett, ugyanis van egy olyan sejtésem, hogy néhány iskolatársa később nem túl szívélyes látogatásban részesítette őt.
1999, a mágikus év
1999 hihetetlenül erős év volt a mozikban. Ennek részleteibe most nem mennék bele, a lényeg az, hogy számos hazai és külföldi sajtóorgánum is megemlékezett már arról, mennyire szuper filmek tömkelegét szabadították ránk húsz éve, és bár az év legsikeresebb mozija akkor is egy Star Wars volt, a közönség akkortájt még nyitott volt arra, hogy ismeretlen alkotók eredeti ötleteken alapuló filmjeiből világsikert kovácsoljon. Amikor 1999 augusztusának elején kijött a Hatodik érzék, nem sokat vártak tőle még annak ellenére sem, hogy a tesztvetítéseken kiváló eredményeket produkált, a nézők nagyon szerették.
Egy héttel korábban mutatták be az Ideglelés – The Blair Witch Project című horrort, amire dőltek a nézők, szóval nem lehet azt mondani, hogy Hollywood kiéheztette volna őket a műfajból, és ott volt az Oltári nő is, amiről egy darabig mindenki azt hitte, hogy egy Micsoda nő-szerű gigasiker válhat belőle. Ugyan Bruce Willis még nem a ciki szinonimája volt 1999-ben, de jól jellemzi az ízlését, hogy nem ő választotta magának ezt a filmet, egyszerűen rákényszerítették. Miután egy filmje a Disney-nél dugába dőlt, két produkcióval tartozott nekik, és még csak választási lehetősége sem volt. Azt kellett megcsinálnia, amit kiosztanak neki. Ezek egyike lett a Hatodik érzék.
Göröngyös út a sikerig
M. Night Shyamalan rendező nem volt szívbajos. Két alig ismert filmmel a háta mögött küldte el a Disney-nek a Hatodik érzék forgatókönyvét, és egészen meglepő feltételeket szabott mellé. Az egyik már maga az ár volt: nem befutott forgatókönyvíróként kétmillió dollárt kért a könyvéért, ami önmagában elég pofátlan volt. De a másik feltétel volt csak az igazán merész: Shyamalan csak egy olyan stúdiónak volt hajlandó eladni a szkriptet, amelyik hagyja, hogy ő ülhessen a rendezői székbe. Szerencséje volt. A Disney-nél David Vogelt annyira elvarázsolta a Hatodik érzék, hogy megkötötték a szerződést – ami sajnos később Vogel állásába került (vagy legalábbis ez volt az egyik oka a kirúgásának, miután a főnökével nem egyeztetve kötötte meg a dealt).
A Disney-nél Vogelen kívül olyannyira nem bíztak a projektben, hogy eladták a jogokat a Spyglassnak, és csak forgalmazóként maradtak Shyamalan filmje mellett, 12,5 százalékos jutalékért cserébe. Aztán 1999 augusztusában néztek egy nagyot. A Hatodik érzék nemcsak az első helyen nyitott az amerikai bevételi listák élén, hanem öt hétig ült a trónon, és később még hat Oscar-jelölést is kapott, ami meglehetősen ritka elismerés egy horrorfilm esetében.
Az emberek egyszerűen imádták, hogy meglepték őket a moziban.
A meglepetés ereje
A film kiemelkedő sikerének titka részben az volt, hogy miután az emberek megnézték, rövid időn belül újra be akartak ülni rá. Másodszor már a nagy titok tudatában akarták megnézni, hogy lássák: felfedezik-e korábban a jeleit annak, hogy Bruce Willis a történetben – kivéve a nyitányt – mindvégig halott volt. Közösségi média híján szájról szájra terjedtek a teóriák, illetve a hasonló témákkal foglalkozó újságok/magazinok cikkeztek arról, hogy a csavaros filmben hol voltak az árulkodó nyomok, amiket kiszúrva akár idő előtt rájöhettünk volna a nagy titokra.
Maguk a készítők nem mellesleg féltek is attól, hogy a film végső, nagy fordulata nem is lesz akkora fordulat. Frank Marshall, az egyik producer például azt gondolta, hogy a „Halott embereket látok…”-beszéd a kórházi ágyon egyszerűen túl sokat árul el, és a nézők túl korán rájönnek általa Bruce Willis karakterének titkára. Ki akarta vágatni, de a biztonság kedvéért előtte tesztvetítésre küldték a filmet, és kiderült: a nézőknek egyáltalán nem esett le korábban a nagy fordulat.
Amikor még naivak voltunk
A filmben M. Night Shyamalan tényleg jó néhány jelet elrejtett, amiből rájöhettünk volna a titokra. Kezdve onnan, hogy a lelövése utáni pillanattól fogva Willis karaktere csak és kizárólag a Haley Joel Osment által alakított kisfiúval kommunikál, egészen odáig, hogy végig ugyanazon ruhák kombinációját viseli, amiket a halála estéjén hordott. Aztán még ott van az is, hogy az emberek fázni kezdenek a közelében, vagy épp a vörös szín feltűnő jelenléte minden egyes kísértetes szcénában. Mindezek ellenére elhanyagolható volt azok száma, akik idő előtt megfejtették a titkot, pedig manapság még a legkacifántosabb filmes/sorozatos rejtélyeket is villámgyorsan megfejtik az internet ilyen-olyan rajongói zugaiban.
Shyamalan még nem volt paragép, mint a mai rendezők jó része. Nem tartotta hét lakat alatt a forgatókönyvet – még a 11 éves Haley Joel Osment is simán elolvashatta az egészet a meghallgatásra készülve –, nem küldött üzeneteket a kritikusoknak arról, hogy ne spoilerezzenek, egyszerűen csak tette a dolgát. Mi, nézők pedig nagyrészt tényleg tudatlanul ülhettünk be a moziterembe, és nem jöttünk rá a fordulatra, csak amikor felfedték előttünk. Részben persze pont azért nem jöttünk rá, mert ez volt az évtized, amikor kitanultuk a nagy fordulatokat: az olyan filmek, mint a Legbelső félelem, Az ördög ügyvédje, a Közönséges bűnözők, a Játsz/ma, a Harcosok klubja vagy a Memento nemcsak szórakoztattak és megleptek, hanem egyben azt is megtanították nekünk, hogyan építi fel az álomgyár a nagy fordulatait. Ma már részben éppen azért lett sokkal nehezebb meglepni bennünket a moziban, mert a kilencvenes évek filmjei felkészítettek minket rá.
