Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Sztárok

Mihályfi Balázs: „Pusztítóan kemény időszak van mögöttem”

Szappanoperából nyergelt át heti sorozatba, az évek során rájött, hogy nem tud társulatban létezni, a bajuszához ragaszkodik, nem sportol, magát pedig idealistának tartja. A Jófiúk sorozat Gyulájával, Mihályfi Balázzsal beszélgettünk.

Tavaly ért véget egy hosszú fejezet az életedben, miután ott hagytad a Jóban Rosszbant. Nem fordult meg a fejedben ezután, hogy most egy hosszabb ideig biztosan nem akarsz sorozatban szerepelni?

A szappanopera és a heti sorozat teljesen más műfaj. A napi sorozat egészen más jellegű felvételtechnikát és dramaturgiát alkalmaz. A szappanoperában többnyire a szöveg viszi a sztorit, ezért nagyon egyszerűek a felvételek, csak sok szöveget kell tanulni. A Jófiúkban már első olvasásra is nagyon tetszett, hogy nem jellemkomikumra, hanem helyzetkomikumra épülő sztori, tulajdonképpen egy akcióvígjáték. Lényegesen kevesebb szövegtanulást igényelt, mint a szappanopera, és nekem nagyon tetszett a történet. Olyan klassz, humoros helyzeteket vázoltak fel a forgatókönyvekben, amiért szerintem érdemes volt megint hosszabb távra elköteleződnöm.

Mihályfi Balázs

Mihályfi Balázs (Fotó: Czvitkovits Judit)

A jellemkomikummal mi a problémád?

Egy Kabos Gyula vagy egy Latabár Kálmán az életben is hasonlítottak ahhoz a karakterhez, amelyet a filmekben alakítottak. Én nem tudok viccelődni. Ha egy humoros jelenetet kell eljátszani, ahol a helyzet visszássága adja a dolog komikumát, azzal én könnyebben meg tudok barátkozni. Nem vagyok egy grimaszolva nevettető színészbohóc. Természetesen az említett színésznagyságok csodálatos nevettetők voltak.

A Jóban Rosszban után nem tartottál attól, hogy a szappanoperai múlt miatt nem kapsz majd a filmesektől túl sok lehetőséget?

Ez benne volt a pakliban. Az évek alatt eléggé beégett a fizimiskám az emberek fejébe, szóval félő volt, hogy a nézők túlságosan azonosítanak a karakteremmel. Felmerült bennem, hogy elégettem az arcom, később meg majd senkinek sem kellek, de azért ez nem okozott bennem napi szorongást. Színházi munkám a Jóban Rosszban mellett is rengeteg volt. Szerencsére egyre több sorozat készül, és hál’ istennek a Jófiúk alkotói igyekeztek minden szerepre színészeket szerződtetni. Nem bántóan mondom a szappanopera kapcsán, de ott azért nincs szükség  olyan hatalmas színészi képességekre. Elég volt megtanulni a szöveget, és viszonylag hitelesen elmondani. Egy heti sorozatnál már fontos, hogy a szereplő mögött ott legyen legalább néhány évnyi színészi rutin és némi képesség. Most szerény voltam. (nevet)

Elmagyaráznád, hogy technikailag mi a különbség egy szappanopera és egy heti sorozat felvétele között?

A szappanoperánál nagyon sűrű és kötött a gyártás. Egy jelenet felvételére nagyjából 25-30 percünk van. Ebben benne van a próba, összemondjuk a szöveget a kamera előtt, és ezután a szereplőkről csinálnak egy-egy közelit, meg egy totált. Ha a heti sorozatot igényesen forgatják, akkor mozifilmes technikával dolgoznak, azaz rengeteg beállításból veszik fel a jeleneteket, hogy aztán a vágásnál legyen miből válogatni. Több a közeli meg az ilyen-olyan plán, a totálból sem elég egy. Az akciójeleneteknél pedig nagyon alaposak: volt olyan, hogy hat órán át vettünk fel egy viszonylag rövid jelenetet.

Az, hogy a Jófiúkban rendőrt játszol, igényelt bármilyen fegyveres felkészítést?

A szappanoperában rosszfiút játszottam, így volt már némi fegyveres tapasztalatom korábbról. Azért a Jófiúkhoz amúgy sem kell nagy felkészülés fegyverhasználatból: néhányszor elmentünk lövészetre, hogy stukker legyen a kezünkben, megtanuljuk kibiztosítani, felhúzni… Volt olyan akciójelenet, amiben vaktölténnyel kellett lövöldözni. Ez elég sokkoló élmény volt, mert nagyon hangos. Pusztító, amikor az ember füle mellett dördülnek el a lövések, és amúgy sem szerettem soha a fegyvereket.

Gyula életének otthoni, családi szálát élvezted jobban, vagy a rendőri ügyetlenkedését?

Inkább az otthoni jeleneteimet mondanám. Pokorny Liával ugyan ismertük egymást, de sosem dolgoztunk együtt ezelőtt, és nagyon-nagyon megszerettem, borzasztó jó volt a közös munka. A kislányomat is meg kell említenem, Kovács Pankát, akivel szintén nagy élmény volt a forgatás.

95 napot forgattatok. Dolgoztál mellette színházban is?

A régi darabjaimat tovább tudtam játszani mellette, de próbaigényes új darabokat a forgatás idején nem vállaltam. Így is elég megterhelő történet volt.

Elmondod, nagyjából hogyan festett egy átlagos napod ebben az időszakban?

Négy órakor felkeltem, öt órára jött értem az autó, hatra beértem a forgatási helyszínre, ezután 20-30 perccel azt mondták, hogy „Tessék!”, és jó esetben megindult az első felvétel. Ha volt valami gubanc, akkor kicsit később kezdtünk. Ezt csináltuk olyan este hatig, fél hétig vagy hétig, aztán engem eldobtak a színházba. Természetesen nem ez volt az átlagos napi beosztás, de gyakran előfordult. Az Átriumban játszom, ahol fél nyolckor kezdődnek az előadások, ilyetén módon később is végződnek, általában tizenegy óra magasságában. A darab után valahogy összekapirgálja magát az ember, hazaér éjfélre, de nem lehet rögtön lefeküdni, mert még pörgés van, nálam az nem megy, hogy csak lefekszem, és már alszom is. Jó esetben háromnegyed egy, egy óra magasságában eltűnik a világ, másnap pedig kezdődik minden elölről.

Ezt mennyi ideig lehet bírni? Akadtak kritikus pontok?

Igen, voltak. Azt tudom mondani, hogy pusztítóan kemény volt. Ki lehet bírni, de nem sokáig. Előfordult, hogy ötvenszer, százszor játszott előadásra bementem, és többször volt blackoutom előadás alatt. Egyszerűen nem tudtam, hol vagyok, olyan fáradt voltam. Szerencsére ebből a színházban ülő néző nem sokat lát. És amikor a forgatáson azt mondják, hogy „Tessék!”, az ember még a tizenötödik óra után is összekapja magát, mert ez a munkája. Ezeket a nagyon kemény heteket nem lehet egy hétvége alatt kipihenni, de majd csak lesz időm erre is. (nevet)

A karrieredet nézve feltűnt egy furcsa ellentmondás. A társulatokat olyan sűrűn váltogattad, mint mások a téli kabátjukat, eközben pedig a Jóban Rosszban szereplőgárdájában több mint tíz évet lehúztál, pedig valahol az is egy társulat. Szeretsz vagy nem szeretsz társulatban dolgozni?

A színházi társulatok tényleg úgy működnek, mint egy család, bár a családját az ember nem választja, a színházát meg igen. Több társulatba is belecsöppentem, és amikor problémáim adódtak – többnyire nem szakmaiak, hanem morális-etikaiak –, akkor én onnan felálltam, és eljöttem. Hiányzik belőlem az a fajta vágy, hogy mindenáron színpadon dolgozzam, ezért nem is okozott nagy törést az életemben, hogy néhányszor felálltam, és továbbmentem máshová.

Mihályfi Balázs

Fotó: Czvitkovits Judit

Előfordult veled, hogy megbántad egy ilyen döntésedet?

Nem.

Úgy érzed, hogy amíg ott voltál, a társulatokat nem sikerült a családoddá tenned?

Édesanyám nevelt fel, és a családban sosem volt olyan férfiidol, akire felnézhettem volna. Mindig vágytam rá, hogy legyen az életemben egy pasi, akire fel tudok nézni. A színházigazgatók meg a rendezők ilyenek lehettek volna a vágyaim szerint, ha engem szeretgetnek, meg a tenyerükön hordoznak, figyelnek rám… Aztán mindig kiderült, hogy ez baromira nincs így. Sokszor a velük való kapcsolatomra úgy tekintettem, mintha egy pszichoterápia lett volna az apahiány miatt nem túl jól sikerült gyerekkorom után, de rá kellett jönnöm, hogy ez a család nem lehet a vágyott család. A színház is egy üzlet valahol. Azért a nagy „szeressük egymást” dologról bizonyos szituációkban mindig kiderült, hogy baromira nem így működik. Voltak csúnya átverések, hazugságok satöbbi. Ezzel persze nincs baj, ez nyilván minden szakmában ilyen, de én ehhez túl érzékeny vagyok.

Egy színésznek érzékenynek kell lennie, nem?

Igen, de nem így. (nevet) Sokat nem akartam kínlódni egyik helyen sem. Eleinte még kínlódtam, próbáltam átadni az eszmét, hogy szerintem hogyan kellene színházat csinálni, és szerintem milyen a jó társulat meg család, de egy idő után kiderült, hogy ez nem működik, és ilyenkor én mindig eljöttem. Nem szült túl jó vért, amikor én elkezdtem „okoskodni”, vagyis beszélgetni az emberekkel, hogy mit hogyan kellene csinálni egy társulatban.

Ehhez képest a Jóban Rosszban csapatában több mint egy évtizedet eltöltöttél. Az nem társulatként működött?

Nem. Én ott bementem, elvégeztem a melót, kitöltöttem a számlát, és eljöttem. Egy kollégával vagyok csak jóban, akivel azóta is gyakran keressük telefonon egymást. Nem tekintettem rájuk társulatként. Nagyon helyes csapat volt – sőt mindegyik társulat az életemben az volt –, de együtt valahogy nem működtek a dolgok. Persze én egy idealista hülye vagyok.

És a Jófiúk esetében?

Velük kilencven napig össze voltunk zárva reggeltől estig. Elképesztő csapat volt. Tudom, mi az alázat, de tőlük bőven volt mit tanulnom. Hihetetlen, mennyit melóztak. Persze voltak kisebb összezörrenések, de mindenki ezerrel csinálta a dolgát. Nem volt mese, volt egy határidőnk, és addig el kellett készülnünk.

Jól látom, hogy szereted azt sugározni magadról, hogy neked a dolgok könnyedén mennek? A színjátszásról is általában úgy beszélsz, hogy az olyan egyszerűnek és természetesnek tűnik, és amikor a nyaralásodról napvilágot látott rólad egy fürdőnadrágos fotó, a dicséreteket elintézted annyival, hogy lassan már húsz éve nem sportolsz…

Nagyon jó, hogy ezt sugárzom, a színházban is sokan mondják, hogy én sosem izgulok, csak teszem a dolgom. Közben meg baromira izgulós vagyok. Ezt nyilván le tudom annyira küzdeni, hogy ne látszódjon rajtam. Mindenki izgul ebben a szakmában. Honnan máshonnan, a Facebookról tudom, hogy mérték a stressz-szintjét a különböző foglalkozásoknak, és a vadászpilóta felszállás előtt és a színész színpadra lépés előtt hasonló értékeket produkált. A legtöbben nem tudják, mit jelent felmenni pár száz, vagy akár ezer ember elé, ahol néznek és teljesíteni kell.

A fürdőnadrágos fotódról diszkréten hallgattál…

Ezt nem hiszik el, de tényleg semmivel nem tartom formában magam. Én sportoltam hattól tizennyolc éves koromig, akkor megalapoztam a fizikumom (ekkor megmutatja a bicepszét, de azt nem engedi, hogy fényképet készítsünk róla – a szerző). Oké, azért most nem fogok levetkőzni félmeztelenre, és nem is szoktam. Nem mintha akkor ne tenném, ha szükség volna rá. Mindig csodálkozni szoktak, hogy hű, már 54 vagyok, és de jó lenne, ha ők 54 évesen így néznének ki. Ezért nekem, hála a jó istennek, sok mindent nem kell tennem. Remélem, hogy fizikailag sokáig rendben leszek, aztán gyorsan lefordulok majd a székről egy remek agyvérzés vagy egy remek szívinfarktus után (nevet), és nem kell majd hosszan szenvednem.

Mihályfi Balázs

Fotó: Czvitkovits Judit

Csak pár napja ért véget a Jófiúk forgatása. A bajuszt csak lusta voltál leborotválni, vagy szándékosan tartottad meg?

Én bajuszos voltam már nem tudom mióta. Egy időben körszakállam is volt. 20-30 éve rajtam szőr van.

Arra nem gondoltál, hogy ha megborotválkoznál, akkor kevesebben ismernének meg az utcán?

Figyelj, ez engem egyáltalán nem érdekel! Ezen már túl vagyok, jó pár évig megismertek a szappanopera miatt, ami többször volt kellemetlen, mint kellemes.

Mondanál egy példát?

Amikor még Kecskeméten voltam, egy nagy csoport ember jött át velem szemben a zebrán, egymáshoz tartoztak, és a zebra kellős közepén leállítottak, és ment a nagy lapogatás, fogdosás… Az autók megálltak, nagy dudálás, és majdnem összevesztek az autósok ezzel a nagy csoporttal, akik mondták nekik, hogy hagyják őket békén, mert itt van velük a Fehér Konrád (Mihályfi sorozatbeli neve a Jóban Rosszbanbóla szerző). Nagyon-nagyon kellemetlen volt.

Ugye akadt azért kellemes élményed is?

Az mondjuk kellemes volt, amikor mondták, hogy nézik a sorozatot, de színházban is láttak, és nagyon tetszett nekik.

Jelenleg a József Attila Színházban próbálsz. Mire készültök?

Van nekem egy jó barátom, Hargitai Iván, akivel a főiskola óta, harminc éve ismerjük egymást, és ő hívott ide dolgozni A király beszéde című darabra. Itt ismét találkozhatok a Mucsi Zolival is, akivel amúgy az Átriumban is dolgozunk együtt, de amikor ezt a színészet nevű dolgot kezdtem Szolnokon, akkor Zoli még javában ott volt. Van egyfajta közös múltunk.

Kit játszol A király beszédében?

Churchillt. Bajuszos Churchill leszek. Hajas Churchill leszek. Az volt az első kérdésem, hogy a szőrzetemtől meg kell-e szabadulnom. Mondta a rendező bácsi, hogy nem, majd jelezzük egy nagy, kitömött pocakkal.

Ha azt mondták volna, hogy le kell borotválnod a bajszodat és a hajadat, nem vállaltad volna?

Van az a pénz, amiért az ember ilyenkor igent mond, de azt a pénzt ma Magyarországon nem ajánlják fel. A hajam dolgozik magától, hogy eltűnjön, nem szívesen válnék meg tőle önszántamból.

Mihályfi Balázs

Fotó: Czvitkovits Judit

Hiúnak tartod magad?

Persze. Mondjuk nem töltök órákat a tükör előtt, mint a lányom… Neeem, ő nagyon cuki.

Fogsz még te társulathoz szerződni?

Nem. Isten ments!

Nincs olyan ember, akinek a hívására igent mondanál?

Talán lenne, de inkább azt mondom, hogy nem.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top