Zalatnay Sarolta 1963-ban mindössze tizenöt éves volt, amikor először feltűnt a Komár László vezette Scampolo, valamint a Bergendy együttes környékén, az ezt követő két évben meg szorgosan koncertezett többek közt a hatvanas-hetvenes évek emblematikus szórakozóhelyén, az Ifjúsági Parkban, egyre nagyobb sikerrel. 1965-ben megkapta az ORI-engedélyt, azaz hivatásos előadóművész lett, és ugyanebben az évben a Magyar Televízió ünnepi műsorába is meghívást kapott. Közben énekelt még a Scampolo romjain alakult, külvárosi keményfiúknak játszó Dogsban, és rendszeres vendégként az igazi sztárzenekarnak számító Metróban, az 1966-ban megtartott első Táncdalfesztiválon pedig egy minden korábbinál szélesebb közönségrétegnek is bemutatkozhatott; itt a Hol jár az eszem? című Bergendy-szerzeményt adta elő, amellyel a megosztott második helyet szerezte meg.
Zalatnay Sarolta 1970-ben (Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán)
Az erőteljes hangú, frufrujával és miniszoknyájával is divatot teremtő Zalatnay Cini gyorsan a hatvanas évek második felének legnépszerűbb fiatal énekesnői közé emelkedett, aki – Sebők János popszakíró szavait idézve – „színpadi megjelenésében, viselkedésében nem ment túl a jólneveltség határain, de mégis izgatóan új és merész volt az, amit csinált”. Ugyancsak Sebőktől származó észrevétel, miszerint Cininek
sikerült változó arcaiban megtestesítenie a korszak lánytípusait, akikkel lépten-nyomon találkozhattunk a körúton, a klubokban. Nem is annyira a lányok utánozták Zalatnayt, mint inkább ő hozta jól a külföldi divatlapokból, popmagazinokból, koncertekről a sikeres előadók ellesett figuráját, gondosan lekoppintva, ugyanakkor itthon is modellt kínálva – szexiségben, öltözködésben, magatartásban, viselkedésben.
Zalatnaynak tehát minden adottsága megvolt ahhoz, hogy igazi nemzetközi sztárrá váljon: énekhangjához egyaránt remekül illettek a vadabb tempójú beatszámok és a lassú, finomabb ívű balladák, megjelenésében pedig egyértelműen a korszak menő nyugati énekesnőit idézte, noha kétségkívül volt benne valami egzotikus, legalábbis a vasfüggönyön túlról nézve. A nagy lehetőség már a következő évben kopogtatott az ajtón: 1967-ben Cini egyrészt elhozta a második Táncdalfesztivál fődíját a Nem várok holnapig című dallal, másrészt meg felkeltette a Magyarországon koncertező brit Spencer Davies Group menedzserének figyelmét, aki egy londoni szerződést ajánlott fel az énekesnőnek. A popvilág központjának számító, pezsgő és szvingelő brit fővárosba készülő Zalatnay így nyilatkozott 1968 januárjában a Tükör Magazinnak:
Amikor nálunk járt a Spencer Davis együttes, impresszáriójának megtetszett az énekem. Már akkor megemlítette egy londoni lemezfelvétel lehetőségét. Nemcsak németül, angolul is szorgalmasan tanulok. Novemberben elküldött nekem az impresszárió egy magnószalagot, rajta Jackie Edwards, a híres néger komponista két új dala, a szerző zongorafelvételével és énekével. Az egyik dalt meghangszereltettem a Metró együttessel, fel is vettem velük, kiküldtük Londonba. Ott meghallgatták, és úgy látszik, sikert aratott. A kétoldalas hanglemezfelvételen kívül még rádió- és tévészereplés is vár rám Londonban. Ezenkívül fellépek a közeljövőben a Német Demokratikus Köztársaság nagy tévérevüjében is, egy német és két hazai dallal.
Zalatnay Cini 1970 környékén (Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán)
A következő néhány évet így aztán Anglia és Magyarország közt ingázva töltötte. Kisebb-nagyobb sikereket is aratott Londonban: második angol nyelvű kislemezét, az Open Your Handset rögtön egy profi slágergyáros, a Spencer Davies Group legismertebb dalait is jegyző Jackie Edwards írta, a megjelenés alkalmából pedig a magyar nagykövetség nagyszabású fogadást rendezett, amelyre a brit popszakma több jelesét is meghívták; a hírek szerint nagyjából háromszázat. Bár az Open Your Hands ennek ellenére még nem durrant olyan nagyot, Zalatnay következő kislemezének, a Polydornál megjelent I’m a Womannek fogadtatása már komoly reményekre adott okot: a dalt többször is játszotta a BBC, és elég jó kritikákat kapott a Top Popsban, a Sunday Mirrorban, valamint a New Musical Expressben.
Az énekesnő mindeközben fotózásról fotózásra és partiról partira járt, ahol aztán hasznos és kellemes ismeretségeket kötött: például a Bee Geesből ismert Maurice Gibb-bel, aki állítólag még a kezét is megkérte, de Zalatnay kikosarazta. A nagy áttörés azonban valahogy elmaradt: talán a menedzsment nem állt a helyzet magaslatán, talán a konkurencia volt erős, esetleg az énekesnő akcentusa lehetett az akadály. Zalatnay mindenesetre az évtized végétől már ismét inkább csak az itthoni karrierjére koncentrált, és készített még egy sor kiváló magyar nyelvű lemezt.
Zalatnay Sarolta és Maurice Gibb Londonban, 1968-ban (Fotó: Roy Milligan / Daily Express / Getty Images)
Ehhez képest meglepő fordulat, hogy csaknem negyven évvel az angliai kaland után mégis elérte Cinit a világhír – vagy valami ahhoz nagyon hasonló. Egy londoni székhelyű lemezkiadó, a főleg hatvanas-hetvenes évekbeli, kifejezetten nem angolszász (hanem: török, lengyel, cseh stb.) popzenék újrakiadására szakosodott Finders Keepers ugyanis 2007-ben megjelentetett egy válogatáslemezt az énekesnő korai dalaiból, amely a mindig izgalmas kuriózumokra, elfeledett kincsekre vadászó lemezgyűjtők és zenerajongók egy egészen új generációjával ismertette meg Zalatnay nevét szerte a világon (és egyébként nekünk, magyaroknak is izgalmas élményt nyújthat, hiszen nem feltétlenül a legnagyobb, legismertebb Zalatnay-örökzöldeket tartalmazza, sőt).
A lemeznek olyan jó volt a fogadtatása, hogy 2012-ben az ismert Los Angeles-i producer, a periferikus országok obskúrus popzenéjéhez egyébként is előszeretettel nyúló Thomas Wesley Pentz, azaz Diplo is kölcsönvette az Adj egy percet alapjait egy dalához, 2015-ben pedig a legtekintélyesebb brit lap, a The Guardian közölt terjedelmes portrét az énekesnőről, akit a magyar Janis Joplinként ajánlottak az olvasók figyelmébe, és aki a szerző szerint ha néhány kilométerrel nyugatabbra születik, valószínűleg nemzetközileg ismert előadóművésszé válhatott volna. A cikk ismerteti Cini karrierjének főbb állomásait, méltatja a mögötte álló dalszerzőket és zenekarokat (a Bergendyt, a Metrót, az LGT-t és különösen Frenreisz Károlyt), valamint megpróbálja megfejteni, hogy mennyiben volt más, és mennyiben volt érdekes a korszak magyar popzenéje a többihez képest (legalábbis nyugati füllel hallgatva): a szerző szerint a szikár hangszerelés, a népies ihletésű dallamvilág, az előadók technikai felkészültsége, illetve a nyugati popkultúrához való sajátos viszony lehetett a titok.
Zalatnay Saroltát legközelebb egy világszínvonalú show keretében láthatja a közönség 2020. 01. 11-én az 50 éves Táncdalfesztivál koncerten az Arénában. Jegyvásárlás: auditoriumhungaricum.jegy.hu
Szponzorált tartalom
