Hevér Gábor: „Apám halálának estéjén is színpadra kellett állnom”

Csak nekem tűnik úgy, hogy a mozgóképes karriered az elmúlt két-három évben erősen felfelé ível?

Volt azért régebben is egy olyan időszakom, amikor szinte minden évben forgattam, volt, hogy egyszerre két filmet is.

A Sas Tamás-korszakodra gondolsz?

Dolgoztam a Mátyássy Áronnal is elég sokat. Például az Átok című sorozatban az egyik főszereplő voltam, de szerepeltem a Munkaügyekben és a Tóth Jánosban is. Forgattam majdnem minden évben, de az igaz, hogy akkora figyelmet még talán sosem kaptam, mint most a BÚÉK és a Jófiúk kapcsán.

Rengeteg Sas Tamás-filmben szerepeltél. Ennyire jóban voltatok?

Jóban voltunk, és volt egy időszak, amikor minden munkájába hívott. Volt köztük jobban sikerült és kevésbé jól sikerült is.

Szükség volt fizikai felkészítésre ahhoz, hogy a Jófiúkban rendőrt alakíthass?

Jártunk lőgyakorlatokra, kiképeztek bennünket arra, hogyan kell behatolni valahová, elsajátítottuk a protokollt. Éles töltényekkel lőttünk, és én elég jól lövök. A civil életben nincs fegyverem, és nem is volt soha, de célba dobni vagy célba lőni világ életemben szerettem. Legyen ez akár darts, akár bowling, én nagyon szeretem. Ha most ennék itt valamit, és lenne nálam egy szalvéta, akkor tutira összegyűrném, és megpróbálnám bedobni abba a szemeteskosárba. Ezt rendszeresen csinálom. Kézilabdáztam, van némi labdaérzékem. Szeretem az ilyen értelmetlen kihívásokat. Semmi értelmük, de pont ez a legjobb bennük.

Miért?

Ungvári Tamás tanított bennünket a Színművészeti Főiskolán, és megkérdezte tőlünk, nem akarunk-e ógörögül tanulni. Hétre kellene bejönni reggel, ő szívesen megtartja, de nyolctól már művészettörténeti óra. Azt mondta, hogy az a jó benne, hogy olyan tudást kapsz, amit később nem igazán tudsz használni semmire. Annyira arisztokratikus dolog valami olyasmit tanulni, aminek nincs semmi értelme. Végiggondoltam, és igaza volt. Ettől még nem jelentkeztem ógörögül tanulni. (nevet) Senki nem ment.

A célbadobáláson kívül van még más értelmetlen kihívás az életedben?

Erős bennem a játékszenvedély. Voltam is játékfüggő pár évig, de hál’ istennek még akkor, amikor nem volt családom, és csak magamért kellett felelősséget vállalnom. Nem játszottam el az akkoriban még nem létező vagyonomat, semmi ilyesmi. Embernek soha nem tartoztam még komolyabb összeggel életemben, olyan előfordult néha, hogy a gázszámlát nem fizettem be időben.

Ez a játékszenvedély miben nyilvánult meg?

Rulettezni jártam minden éjszaka. Vége volt az előadásnak a színházban, és belevetettem magam az éjszakába. A Nagymező utcában volt egy kaszinó, oda betévedtem éjfél körül, és hajnali háromkor hazamentem.

Ezt hogy tudtad magad mögött hagyni?

Úgy, hogy nyertem egy nagyobb összeget. Mondtam magamnak, hogy ebből most elég volt. A függőségeimet egyik napról a másikra szoktam magam mögött hagyni. Dohányoztam is egy időben, és a cigarettát is egyszerűen csak letettem egy napon, és soha többet nem gyújtottam rá. Most is játszom, de már nem pénzben. A tabletem teli van mindenféle játékkal, például imádok zöld disznókat madarakkal lövöldözni. Szeretem az olyan játékokat, amikhez le kell butítani az agyamat. Olyanok ezek az agyamnak, mint a régi PC-knek voltak a tisztítóprogramok. A monotonitásuk és az együgyűségük teljesen kikapcsol.

Több helyütt is olvashattuk, hogy éjszakai lénynek tartod magad. Ez nem változott meg a gyerekek óta?

Az biztosan változott, hogy már nem tudok reggel akármeddig aludni, a gyerekek átrendezték ezt a dolgot. Még úgy is, hogy a feleségem rettenetesen sokat segít, szóval próbálnak aludni hagyni, ha kell, mert most van otthon egy másfél éves, aki nincs annyira tekintettel erre. Nem kel korán egyébként, de amikor felkel, újabban az a szokása, hogy beszélni tanul, ami elég hangos. Mivel még nem sikerült atombunkerbe költöznöm, ezért áthallatszik minden. (nevet) De ennél sokkal durvább hatással volt az alvásomra a Jófiúk öt hónapos forgatása. Meglehetősen sok alváshiányt szedtem össze. Nyilván a korral is jár, de nagyon erősen kihatott az idegrendszeremre.

Sokkal stresszesebb voltál?

Nekünk, színészeknek az egész életünk egy nagy stressz, csak megtanultuk kezelni valahogy. Minden pillanatban úgy dolgozunk, hogy ott van valaki, aki ellenőriz. A színházi próbán is ott ül a rendező, és mondja, hogy jó vagy nem jó. A te munkádat például csak a végeredménynél ellenőrzik, nem ül a nyakadon a főnököd, miközben a cikket írod. Nekünk meg a színházi munkánál minden este egy új megmérettetés. Hál’ istennek a próbák engem nem stresszelnek különösebben. Talán egy vagy két olyan rendezővel dolgoztam csak, aki azt gondolta, hogy az a jó, ha stresszeli a színészt. Ezt szerencsésen le tudtam magamról rázni, mint kutya a vizet. Nálam ez nem működik. Vannak olyan kollégáim, akik viktimológiai esetek, és velük meg lehet csinálni.

Akkor mi stresszel a munkádban az alváshiányon kívül?

Például az, hogy tök mindegy, milyen fáradt vagyok, tök mindegy, milyen beteg vagyok, tök mindegy, mit érzek, nekem fel kell mennem a színpadra, és jónak kell lennem mondjuk a három és fél órás Őrült Nők Ketrecében, ahol tizenöt percet leszámítva végig a színpadon vagyok. Senkit nem érdekel, milyen kedvem van, ki halt meg, ki született… Nekem ugyanazt a minőséget kell adnom, amit a próbák alatt elértünk.

Előfordult már veled, hogy nem tudtad adni azt a minőséget?

Apám halálának estéjén is színpadra kellett állnom. Napközben ott voltam mellette három órán keresztül, és amikor elvitték, nekem utána egy Molière-vígjátékot kellett játszanom. De ugyanez volt a helyzet akkor is, amikor Vilma lányom született. Éppen főpróbahetem volt a Nemzetiben, a lányom öt óra valahány perckor született meg, picit babusgattam, és rohantam is a színházba eljátszani egy főszerepet. Biztos vagyok benne, hogy az ilyen napokon nem nyújtottam csúcsteljesítményt, de ez a munkám, ezt kellett csinálni.

A kollégák azért megértők egy ilyen helyzetben?

Nyilván aznap nem szólnak, ha hibázol. Ők lehet, hogy tudják, de a háromszáz nézőnek nem tudod egyenként elmagyarázni, hogy az egyik színész édesapja meghalt, és ma ezért nem olyan jó. De ha tudná is a néző, nem érdekli őt. Ő megvette a jegyét csütörtök estére arra az előadásra, amit már nagyon szeretett volna megnézni három hónapja, ezért azt várja, hogy mindenki a maximumot nyújtsa.

És a kollégák mindig tudják, ha valami ilyen történik az emberrel?

Nem mindig. Mi annál szemérmesebbek vagyunk, hogy mindent kibeszéljünk egymás előtt. Csak azt látják, hogy valami nem stimmel. Apám halálát azonban tudták, mert reggel próbáról mentem el, próba közben hívott az öcsém.

Az ilyen traumák és élmények, mint egy halál, egy születés, szerinted hasznodra válnak később színészként? A szerepeidet saját magadból építed fel, vagy van valami technikád, amivel megoldod ezt?

Csak magamból lehet. Milyen élményekhez nyúlj, ha nem a sajátjaidhoz? Amikor boldog, szomorú vagy éppen dühös vagyok, azokat honnan a túróból bányásszam elő, ha nem saját magamból? Gondolni kell valamit egy emberről, például, hogy ő hogyan boldog. Az különbözteti meg a színészeket a nem színészektől, hogy a színészek elő tudják hívni ezeket az érzelmeket és állapotokat saját magukból, és ki tudják úgy színezni, hogy ezáltal egy másik ember bőrébe bújhassanak. Mert a karakterem természetesen kicsit máshogy boldog, mint én.

Előfordult már veled, hogy egy karakter annyira távol állt tőled, hogy képtelen voltál kapcsolódni hozzá?

Egy színházi példa jut eszembe, a Vígszínházból a A Mester és Margarita, amiben a Mester szerepét bízták rám. Egyrészt ez nem az én szerepem, egy idős ember egyébként, másrészt nincs jó helyzetben a Mester ebben a darabban, mert mindig csak beszélnek róla. A cím alapján azt hiszik, hogy ő a főszereplő, pedig valójában csak két jelenete van.

Mondhatod a rendezőnek, hogy figyelj, ez a szerep nem nekem való?

Mondtam is. Egy filmre felkérik az embert, eldöntheted, hogy akarod-e a szerepet, vagy sem, és a meghallgatáson általában megérzed, ha nem neked való egy szerep. A színházhoz azonban szerződés köt, azt kell játszanom, amit adnak.

Az ember sosem mond igent olyasmire, amiről úgy érzi, nem neki való?

Dehogynem. Ha például csábító kihívást lát benne. Az Alvilág Ervinje például nagyon nem én vagyok, de érdekelt, mit tudnék kihozni belőle.

Színészként nagyon félsz attól, hogy belebuksz egy szerepbe?

Persze. Megtörtént ez már velem párszor. A Mester és Margaritában például szenvedtem, mint a kutya. Próbáltam minden egyes alkalommal kapaszkodókat találni, de nem sikerült.

Csak te érezted rossznak magad, vagy szerinted a körülötted lévők is érezték?

A körülöttem lévők is érezték. Azt belül az ember tudja. Nem vagyok önmagam ellensége, nem hangoztatom fennhangon, hogy jaj, de rossz vagyok, azt viszont megérzem, ha mások is látják, hogy nem voltam jó. Elégedett sosem vagyok, de az nem is baj egy színésznél.

Még egy olyan előadásnál sem elégedsz meg magaddal, amit már sokadszorra játszol? Gondolok most olyanokra, mint az Igenis, miniszterelnök úr! vagy Az Őrült Nők Ketrece.

Nem, mert ezek minden este nagy falatok. Az egy military. Vágtázni is kell, akadályt is kell ugrani… Valahogy jellemző ránk, volt nemzetis színészekre, hogy az ott lévők 90 százaléka mindig teljes erőbedobással dolgozott. Ha pedig sok színész full erőbedobással dolgozik, akkor a színpadról lejövő energia biztos, hogy hat.

A színházban olyan mestereid voltak, mint Mohácsi János és Alföldi Róbert, de a filmezést kitől tanultad?

Ott nem volt kifejezett mesterem, apránként, forgatásról forgatásra tanultam meg. A főiskolán Herskó János tartott nekünk hasznos filmes órákat. Meg persze rengeteget lehet tanulni abból, ha az ember más színészeket néz filmekben. Elkezded őket tanulmányozni, hiszen ez a szakmád. Al Pacinonak és Robert De Nironak van egy szuper trükkje, amit én elloptam tőlük, de nem mondom el, hogy mi az, mert nem akarom, hogy mások is használják. (nevet) Szuper dinamikát ad az ember játékának.

Elég kevés olyan magyar színész van, akinek a hangját annyira összekötik az általa szinkronizált külföldi színésszel, mint téged Leonardo DiCaprioval. Az interjúra készülve sok bulvárcikket is elolvastam rólad, és szinte mindegyikben DiCaprio magyar hangjaként hivatkoznak rád. Annyi film- és színházi szereppel a hátad mögött nem zavar ez téged?

Szerintem ez inkább szerencse, mint ahogy sok minden a szakmában. Jó őt csinálni, jó színésznek tartom.

Érdekes, hogy ennyire összenőttél vele, miközben eléggé más karakterű színészek vagytok.

A szinkron teljesen más dolog. Lehet, hogy nem tudnám filmen eljátszani ugyanazokat a szerepeket, mint ő, de ő meg George-ot nem tudná eljátszani Az Őrült Nők Ketrecéből. Ő egy világsztár, akinek önálló brandje van.

Mennyire vagy benne a Rajkai Zoltán által indított küzdelemben a magyar szinkronért?

Messzemenőkig támogatom őket. Nemrég volt egy szinkronos díjátadó, ahol én is jelölve voltam az Üvegért, amiben James McAvoyt szinkronizálom. Ott mondta azt a Rajkai Zoli, hogy a magyar emberek minden percében ott vagyunk a televízióban. Nem tudsz olyan percet mondani a mostani magyar televíziózásban, amikor valamelyik csatornán ne menne legalább egy szinkronos film vagy sorozat. Általában több is megy. Ha kötődsz egy ilyen világsztárhoz, mint én Leonardo DiCaprióhoz, akkor sokkal többen ismerik meg a neved és a hangod. Nem mindig a legfontosabb munkájáról ismerik az embert. Ha azt mondom Zenthe Ferenc, te mit mondasz?

A Tenkes kapitánya.

Úgy van.

Meg a Szomszédok.

Számomra ő mindig a Jób lázadását fogja jelenteni, amiben világszínvonalúan játszik, de az embereknek mindig A Tenkes kapitánya szokott eszébe jutni róla, mert azt sokkal többen látták.

Vannak felmutatható eredményei annak, hogy elkezdtetek küzdeni a magyar szinkronért?

Egy-kettő igen. Például, hogy kapunk jogdíjat. Ha mondjuk A Wall Street farkasát bármikor, bármelyik tévécsatorna leadja, háromórás műsoridőt nyer vele. De egyetlen hazai televízió sem tudná leadni a mi szinkronunk nélkül. Nem fogják feliratosan megnézni. Közben meg aláíratnak velünk egy papírt, hogy minden jogunkról lemondunk. De miért mondanánk le? Ha legalább magas lenne a szinkrongázsi! Nemhogy magas, kifejezetten alacsony. Amennyi pénzt keresnek ezzel a forgalmazók és a tévécsatornák, abból nekünk is csurogjon vissza valamennyi. Végre elkezdték a különféle tévécsatornák bejelentgetni a sugárzásokat, és azt, hogy kiknek a hangja szerepelt a filmekben, és az alapján majd jöhetnek a jogdíjak.

A régi idők szinkronveteránjai sokszor nyilatkozzák azt, hogy ma már azért nem szeretik a szinkront, mert nem társasági élmény, csak be kell menni egyedül egy sötét szobába, és darálni a tekercseket.

Én mostanában már csak nagy filmekben veszek részt. Őszintén szólva egy idő után jobb nekem egyedül bent lenni. Sokkal jobban lehet koncentrálni. Ha ketten vagytok egy mikrofon előtt, és az egyik hibázik, az a másik munkáját is elrontja. Egy olyan film, mint A Wall Street farkasa vagy a Volt egyszer egy… Hollywood nagyon bonyolult ám. Ha jót akarsz csinálni, nem olyan egyszerű leszinkronizálni őket. Iszonyatosan figyelsz, mert minden egyes lélegzetvételt el kell kapnod, miközben a magyar és az angol nyelv erőteljesen különbözik egymástól.

A Jófiúk is nagy feladat volt?

Karakterszinten nem annyira. Kapitány Ivánnal, és a két másik rendőrt játszó Mihályfi Balázzsal és Király Dániellel nagyon jól dolgoztunk együtt, elég gyorsan kialakultak a karaktereink sajátosságai. Az első hónapunk azzal ment el, hogy ezek kikristályosodjanak. Egy ilyen sorozatban nagyon fontos, hogy a karakterek állapota jelentősen ne változzon. A néző azt szereti, ha pontosan tudja, mit várhat tőlük. Derrick és Harry, vagy Columbo is minden egyes részben ugyanolyan. Columbóban pont azt imádod, hogy minden részben visszafordul az ajtóból. Az ilyen sorozatokban nincs nagy karakterfejlődés. Azért volt nagy meló és feladat, mert ez nem egy asztalnál ülős történet, hanem sok az akció benne, és iszonyatosan sok helyszínen forgattunk. A végére eléggé kifingtunk. Alig-alig volt olyan nap, amikor mi hárman nem forgattunk.

Lesz folytatás?

Remélem, hogy igen.