Magyarországon hétfőn jelent meg az édesapjáról, Carlo Pedersoliról – vagy ahogy nálunk ismerik, Bud Spencerről – írt életrajzi könyve, az Apám, Piedone. Miért érezte úgy, hogy most, közel három évvel a halála után meg kell írnia ezt a visszaemlékezést?
Azért, mert szerettem volna összegyűjteni, és írás közben újra átélni az apámmal kapcsolatos emlékeimet, rendbe tenni, letisztázni mindazt, amit a szívemben és a fejemben őrzök róla. Az írás afféle „szentimentális utazás” volt, tele szeretettel, örömmel és szép emlékekkel. Apám fantasztikus ember volt, majd szétvetette az életöröm és az elevenség – jó volt a közelében lenni. Boldog vagyok, hogy az olvasókkal is megoszthatom ezeket a kedves emlékeket, és nagyon örülök annak, hogy Sárközy Bence (a Libri Kiadó társtulajdonosa és kiadási igazgatója – a szerző) az elsők között keresett meg azzal, hogy szeretnék Magyarországon is kiadni a könyvemet.
Bud Spencer igazi nemzetközi szupersztár volt, hosszú pályafutása alatt több mint ötven filmben és fél tucat tévésorozatban szerepelt. Nem volt nehéz egy ilyen ismert, sikeres és bizonyára nagyon elfoglalt ember lányaként felnőni?
Nincs összehasonlítási alapom, mert nem tapasztalhattam meg, milyen egy „hétköznapi ember” gyerekének lenni. Tény, hogy rengeteget utazott, de amikor otthon volt, igyekezett a lehető legtöbb időt tölteni velünk. Odafigyelt ránk, sokat játszottunk, csavarogtunk együtt. Ugyan kevés időt tölthettünk együtt vele, de az értékes, minőségi idő volt. A szíve mélyén nagyon családszerető ember volt, és nagyon szerette az édesanyánkat is. (Feleségével, Maria Amatóval, Giuseppe Amato mozihálózat-tulajdonos lányával 1960-ban házasodtak össze, két lányuk és egy fiuk született – a szerző.)
Cristiana Pedersoli (Fotó: Christophe Gateau / dpa)
Az édesapja a vásznon általában kemény, de szerethető figurákat alakított. Ilyen volt az életben is, vagy csak a szerepek kedvéért aggatta magára a „vajszívű mackó” karakterét?
Apám nagyon őszinte színész volt, a filmjeiben is mindig önmagát adta. Azt hiszem, ennek köszönhette a sikerét is: igazán hiteles, önazonos és kedves ember volt, soha nem voltak „sztárallűrjei”. Biztos vagyok benne, hogy ezért szerették annyira a rajongói is.
Van kedvenc Bud Spencer-filmje, olyan, ami igazán közel áll a szívéhez?
Igen, az 1973-ban bemutatott Piedone lo sbirrót (Piedone, a zsaru) nagyon szeretem, azt hiszem, a keményöklű nápolyi commissario szerepe igazán illett hozzá. Piedone éppen olyan volt, mint az apám: kemény, de ugyanakkor gyengéd is – egy igazán szeretni való karakter, aki bármikor kész kiállni az elesettekért, az emberi jogokért, az igazságért. A másik kedvencem a Più forte, ragazzi! (Mindent bele, fiúk!), amiben Terence Hill-lel játszott együtt. Ebben a filmben ráadásul repülőgépet is vezethetett, ami a való életben is az egyik legnagyobb szenvedélye volt, már egész fiatalon letette a pilótavizsgát.
Bud és Cristiana
A bátyja, Giuseppe forgatókönyvíró lett, és a húga, Diamante is szeretett volna megpróbálkozni a színészkedéssel. Önt soha nem vonzotta a film, a vászon?
Nem. Én képzőművész vagyok, festő és szobrász. Nekem ez a hivatásom; abban sem vagyok biztos, hogy az apámról szóló könyv után valaha újra klaviatúrát veszek majd a kezembe.
Azt mondta, hogy az írás egyfajta szentimentális utazás volt az ön számára. Elmesélné nekünk egy-két különösen kedves gyerekkori emlékét?
Nehéz ilyet kiválasztani, apám tényleg nagyon pozitív kisugárzású, figyelmes és szeretetteli ember volt. De azt például nagyon szerettem, amikor kislány koromban – lehettem talán hatéves – a hasára fektetett. Hazajött, ledőlt egy kicsit pihenni, átölelt, és ott szuszogtunk együtt, egymást átölelve – ezek voltak azok a pillanatok, amikor a legnagyobb biztonságban éreztem magam az életben. Sokszor „röptetett” is: felkapott, körbeszaladt velem a szobában, és berregett hozzá, ilyenkor azt játszottuk, hogy repülőgép vagyok. Nagyon vicces volt, rengeteget nevettünk együtt, tényleg kedvességgel és szeretettel teli élmények ezek nekem. Időnként bűvésztrükköket is bemutatott: tudja, cukorkát varázsolt elő a fülünk mögül, ilyesmi. Mindent megtett azért, hogy szórakoztasson minket.
Fotó: Christophe Gateau / dpa
Láthatóan nagyon szerette az édesapját. Hogyan élte meg az elvesztését? Nehéz volt?
Életem legnehezebb időszaka volt, amikor megbetegedett, úgy éreztem, ennél rosszabb dolog nem is történhetne velem. Furcsa volt megélni, hogy egy ilyen bivalyerős, mindig vidám ember az életéért küzd, soha nem láttam még annyira elesettnek, mint akkor. De maga a temetés már nem volt olyan rossz. Nyugodtak voltunk, kiegyensúlyozottak, mert nem a halála járt a fejünkben, hanem az, hogy mennyi kedves emlék köt minket hozzá, hogy milyen sok boldog pillanatot köszönhetünk neki. Varázslatos volt látni, milyen sokan kísérték el az utolsó útjára. Talán nem túlzok, ha azt mondom, boldogok voltunk, mert láttuk, hogy az édesapánk milyen teljes életet élt; hogy mennyien szerették; hogy milyen sok ember életére gyakorolt komoly, máig tartó hatást. Mielőtt elment, azt mondta, nem akarja, hogy szomorúak legyünk a temetésén – és mi igyekeztünk hűek maradni a végakaratához. Apám mindig az élet részeként nézett a halálra, és azt hiszem, velünk is megértette, hogy ez valóban így van: az elmúlást nem lehet kicselezni.
A temetésen édesapja „filmes ikerpárja”, Terence Hill is beszédet mondott. Ők ketten rengeteg filmet készítettek együtt, az életben is olyan közel álltak egymáshoz, mint a vásznon?
Igen, nagyon közeli barátok voltak. Azt nem mondanám, hogy mindennap beszéltek egymással – alapvetően nagyon más volt a személyiségük: míg Terence szégyenlős, visszahúzódó ember, addig apám mindig nyitott és barátkozó volt –, de azért tartották egymással a kapcsolatot. Terence minden fontosabb családi eseményünkön, ünnepünkön ott volt, eljött az esküvőmre is. Mindketten igazi úriemberek voltak, és nagyon tisztelték egymást – talán ezért is működött olyan jól a kettősük a filmekben.
Cristiana esküvőjén
