Klem Viktor, a Mintaapák sztárja: „Néha ülök otthon a kanapémon és saját magamat csábítom el”

A Mintaapákban az alkotók összeeresztettek egy csomó alfahím színészt, ráadásul olyanokat, akik eléggé hasonló szerepekre vannak predesztinálva. Milyen egy ilyen közegben dolgozni?

Sokat találkozunk Szabó Kimmel Tomival castingokon, tök sokszor előfordul, hogy ugyanarra a szerepre hallgatnak meg minket. Bélával pedig forgattunk már együtt pár napot egy másik sorozatban. Ivánnal a Veszettek forgatása alatt összebarátkoztunk, nem beszélünk minden nap telefonon, de havi jelleggel biztosan. Hasonló a humorérzékünk, emiatt nagyon jól szót értünk egymással. Hála az égnek, a Mintaapákban a humornak kell dominálnia, így itt kifejezetten örültünk egymásnak. Néha már túlságosan is élvezzük egymás társaságát, így sok felvétel megy az elröhögéseink rovására. 

Szabó Kimmel Tamással már dolgoztál korábban?

A főiskola óta nem. Ott nagyon jóban voltunk, most is szuperül kijövünk. Amúgy a négy fiú története a sorozatban annyira azért nem fonódik össze, ezek a sztorik külön-külön futnak egymás mellett. Olykor a sorozatbéli pizzériában, meg külső eseményekkor/helyszíneken futunk össze, de nagyrészt külön dolgozunk.

És milyen az, amikor mind összekerültök a kamerák előtt?

Megállás nélkül szívatjuk egymást, de mind a négyen vagyunk annyira rutinosak, hogy túlzásba ne essünk. Persze a jó vicc félig mindig komoly. De amúgy tök megértők vagyunk egymással, és nem ugrunk egymásnak csak azért, ha valamelyikünk épp nem ad pontos végszót. Persze, mennek a beszólogatások, ez tök egészséges így. 

Klem Viktor (Fotó: tv2)

Napi sorozathoz képest elképesztő ez a szereplőgárda. Téged az győzött meg abban, hogy igent mondj, hogy felsorolták, kikkel dolgozhatsz majd együtt?

Három szempont adta ki nekem azt, hogy igent mondjak. Az egyik szempont az, ami gyerekkorom óta a legmeghatározóbb a döntéseimben: a megérzés. A második a szereplőgárda. Úgy olvastam az első epizód forgatókönyvét, hogy odaképzeltem azokat a színészeket, akikkel tárgyaltak a producerek. Azt éreztem, ha négyünket a jéghegy hátán kitesznek, és egy pocsék kamerával vesszük fel a leírtakat, valami bája és lendülete akkor is biztosan lesz a dolognak. Úgy éreztem, hogy egy olyan álomcsapatba kerültem, amiből hülye lennék kimaradni. A harmadik szempont pedig a kihívás volt. Mátyássy Áron rendező az első olvasópróbán a „challenge” szlogent adta a projekthez.

Egy epizódot tényleg egy nap alatt vesztek fel?

Pontos gyártási tervet nem tudok neked mondani, de nagyjából egy-két nap alatt. Áron felkészített minket, hogy ez az egész egy hatalmas menet lesz, rengeteg kihívásban lesz részünk, és időnként biztosan fájni fog, viszont egy csomó mindenre rájöhetünk magunkkal kapcsolatban. Ez a gondolat engem nagyon-nagyon inspirált.

És mire jöttél rá eddig magaddal kapcsolatban?

Fenyő Ivánból és Stohl Andrásból is mintaapát csináltak

Nem állítom, hogy az első egy-két hónap után már vannak ilyen nagy megfejtéseim, de apró dolgok azért feltűntek. Pont tegnap beszéltem Ivánnal telefonon, aki azt mondta nekem, hogy ez a karrierje eddigi legnagyobb mentális és fizikai kihívása. Én is így érzem. Voltak már kemény és nagy tempójú, maratoni melóim, de ez most tényleg nagyon nagy nyugalmat, erőbeosztást és konstruált gondolkodást igényel. Még az átaludt órák száma is fontos. Tudatosan készítem a lelkem egy-két-három napra előre.

Nem féltél attól, hogy majd beleragadsz egy napi sorozatba?

Mióta sokat tévézek, bennem van a félelem, hogy elengedi a kezem a színházi élet. Valahol legbelül attól tartok, hogy azok a minőségi színházat csináló emberek, akiket én nagyon tisztelek, és akiknek a munkáit rendszeresen nézem, azt fogják mondani rám, hogy én gagyi, bóvli sorozatszínész vagyok. 

Mondta már ezt neked valaki?

Még senki, de az kétségtelen, hogy az elmúlt években sokkal többet forgattam, mint amennyit színházban játszottam. És az is igaz, hogy eddig kivétel nélkül nagyon nívós tévés produkciókban forgattam. Voltak nagyon értékes színházi felkéréseim, amikre a forgatások miatt kellett nemet mondanom. Ez ilyen.

Mészáros Béla, Szabó Kimmel Tamás, Klem Viktor és Fenyő Iván

Ettől nem törik össze kicsit a szíved?

Egy ilyen döntésben nyilván ott van a pénz is. Nem titok, hogy egy színész jobban keres, ha forgat, mintha épp egy színházi produkciót vállal. Nem akarok álszent módon válaszolni, ez fontos volt. De nem csak ez volt most mérlegelési szempont.  Azt kellett eldöntenem, hogy az ízlésem, a saját magammal szembeni elvárásaim és a saját színészi igényeim kielégülhetnek ebben a munkában. Eddig úgy érzem, jó helyen vagyok. Tetszik, hogy romantikus vígjátékot csinálunk. Szeretem, ha a munkában, amit végzek, jelen van a humor. Azt érzem, hogy nagyon nagy szükségük van most az embereknek könnyedségre. Én meg imádok nevettetni. Talán ez az életben az egyik olyan dolog, amitől nem tudnék megválni. De a humort nagyon komolyan veszem. Ha motivált vagyok, én mindig iszonyú komolyan veszem azt, amivel foglalkozom. Nemcsak egy forgatást vagy egy színházi munkát, hanem azt is, ha mondjuk meg kell szerezni a jogsit, vagy el kell készíteni egy lattét vagy megfőzni egy spagettit. Kis dolgokban is olyan maximalistává tudok válni, hogy azt érzem: még ez a spagetti, aztán meghalhatok, de itt, most ennek úgy kell sikerülnie, mint még soha. Nézni fogom annak az embernek az arcát, aki belekóstol, és ha nem olvad el a gyönyörtől, akkor nekem kudarcélményem lesz. Ha elájul az „ízorgazmus” közben, akkor nyertem. 

Az ízlésedhez milyen típusú humor áll a legközelebb?

Egy-két hónapja láttam A szavak ereje című filmet Bill Nighyval. Nighy szinte minden jelenetén úgy felröhögtem, hogy a Cirkó mozi közönsége csitítgatott engem. Az a fajta abszurd, amit ez a film képvisel, hozzám közelebb áll, mint mondjuk egy helyzetkomikumra építő klasszik vígjáték. Most csak egyetlen színdarabban játszom, Szabó Győzővel és Pálos Hannával a Garzonpánik című előadásban, ami egy olyan párkapcsolati science fiction, ami hétköznapi helyzetekre és pici szituációkra alapozza a humort, viszont olyan elborult módon, hogy az egész kap egy abszurd csavart. Minél vadabb, minél furcsább a humor, hozzám annál közelebb áll. Ezt a darabot nagyon szeretem, benne van a szívem minden értelemben, és sikerünk is van vele. Akarhat egy színész többet? Példátlan a karrieremben, hogy egy darabban ennyire összeálljon minden, mint ahogy itt történt.

Forgatáson történt már veled hasonló? Volt már olyan filmes munkád, ahol minden összeállt?

A Viszkis ilyen volt. Azt csinálni is nagyon jó volt, jó találkozás volt Nimróddal, jól sikerült a film, és az is gyorsan kiderült, hogy a közönség is szereti. 

Rengeteget forgatsz. Nem félsz attól, hogy egy idő után eltűnik a lelkesedés és a kihívás, és csak a rutin marad?

A maximalizmusomból fakadóan nem félek ettől. Oda nem szabad eljutni. A rossz fajta rutin nem megbocsátható, és az életkorral sem magyarázható. Négyszer egymás után néztem meg Tarantino új filmjét, és mindig előredőltem, amikor jött Al Pacino jelenete, mert minden rezdülése érdekelt. Azt kell mondjam, hogy vannak gesztusai, amelyeket már ismerünk, de a zsenialitása dübörög egy ilyen kis jelenetben is. Annyira aktív és jelen idejű az idegrendszere, miközben játszik, hogy kiváltja a legjobb érzést a nézőben: „én ezt a figurát most ismerem meg”. Aki igazán érdeklődő tud maradni a világ iránt, az érdeklődő tud maradni saját maga iránt is. 

Sokszor találkozol színpadon vagy kamerák előtt olyan kollégákkal, akik már csak rutinból nyomják?

Nagyon sokszor találkoztam az elmúlt tíz évben ilyen kollégákkal. Engem az ilyen hozzáállás mindig zavarba ejt. Főleg színházban találkoztam ilyesmivel. Rossz látni, amikor valaki úgy lép színpadra, hogy már nem ügye az, ami elvileg közös ügyünknek kéne lennie. 

És mit lehet tenni ilyenkor, ha te vagy a partnere a színpadon?

Megpróbálom a saját energiáimmal mozgósítani az ő energiáit. Volt már rá példa, hogy sikerült, de az is előfordult, hogy feleslegesen próbálkoztam. Nem tudok más helyett motivált lenni. Egyébként nekem is voltak demotivált időszakaim. Igazi nagy, pokoli mélypontok. Egy nagy hullámzás ez a szakma, amiben vannak nagyon motivált és energikus időszakok, és előfordul az is, hogy a padló alól kell kikaparni a családnak és a barátoknak. A hullámzás ellenére azonban muszáj megtartani valamiféle fókuszt és kíváncsiságot. Életkortól függetlenül kíváncsinak kell maradni a világra!

Klem Viktor (Fotó: tv2)

A Mintaapákkal egy olyan közönség is megismerhet, akikkel eddig még nem nagyon volt dolgod, ráadásul közülük sokan azonosítani fognak majd a nőcsábász ügyvéd karaktereddel, Szabival. Az életed utáni bulvárérdeklődés is intenzívebb lesz. Ezektől nem tartottál?

Nem várom, hogy ez megtörténjen, de nem is terhes számomra. Az elmúlt évek filmjei és sorozatai miatt már találkozgattam azzal a jelenséggel, hogy belépek egy kávézóba, vagy fizetek a boltban a pénztárnál, és az emberek megismernek. Ez engem nem ejt zavarba. Nincs azzal semmi gond, ha a Mintaapák nézői számára én Szabi leszek, sőt nagyon jó, mert ez a célunk. Ha én tíz év múlva is csak Szabit játszom, és Szabiként fognak megszólítani a könyvtárban is, az gáz lenne, mert nem szeretnék beskatulyázódni. Szerencsére mind az elmúlt években, mind jövőre nagyon színes, és egymástól gyökeresen eltérő karaktereket játszhattam és játszhatok. Jövőre jön ki Bergendy Péter Post Mortem című horrorja, amiben egy nagyon szerethető és nagyon erős morállal rendelkező férfit játszom, egy háborúból visszatérő katonát, aki egy magyar falusi szituációban válik szuperhőssé. Úgy lesz Bruce Willise egy kis falunak, hogy azt észre sem veszi. Aki azt gondolja, hogy Klem Viktor a Kölcsönlakás és a Mintaapák után mindig ilyen csajozós, nagyarcú szerepeket tol majd, az nézze meg jövőre a Post Mortemet. Eddig is tudatosan figyeltem, és fogok is, hogy senki ne engedhesse meg magának, hogy azt mondja rám: „Te ilyen vagy!” Én nem ilyen vagyok, én ilyen is vagyok, és ha kell, olyan is. 

Ezt a brutális munkatempót lehet sok-sok évadon át tartani?

Klem Viktor Dobó Katáról: „Voltak konfliktusaink”

Nézd, a magyar színészek 90 százaléka kiköpi a belét. Akinek egy színházzal van szerződése, az éjt nappallá téve melózik, havi huszonötöket játszik, minden délelőtt próbál, eljár városi rendezvényekre… Aki Budapesten van, az még emellett szinkronizál, ha elengedik a főnökei, akkor egy-egy napot – jó esetben többet – forgat. Magyarországon nem nagyon ismerek olyan színészeket, akik kényelmesen, otthon sokat olvasgatva relaxálnak, és hetekig-hónapokig készülnek fel egy szerepre, mint a hollywoodi sztárok. Erre idehaza nincs idő. Melózni kell kőkeményen, és nem hiszem, hogy mi azzal, hogy napi tíz-tizenkét órákat forgatunk, keményebb melót végzünk, mint aki a Vígszínházban, a Katonában vagy például az Örkényben melózik. Hülyeség lenne panaszkodni. Aki akar valamit, annak mennie kell előre tiszta erőből. A Mintaapák most az én szekerem, amit tolni kell. Aki bekerül a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, gyorsan rájön, hogy mi az a munkamennyiség, amit magyar színészként bírni kell. Nyilván ezt valahol élvezzük is, mert kvázi munkanarkósként függünk ettől az élettől, annyira szeretjük, hogy nem tudunk tőle szabadulni. 

Ilyen szövegmennyiség mellett a szövegtanulás nem okoz problémát?

Erre minden színésznek más módszere van. Anger Zsolttól például nagyon sokat tanultam a filmezésről. Egy pici rezdülésével is motivál, és irányt ad. Nekem olyan Zsolttal forgatni, mintha egy amerikai vagy angol színésszel játszhatnék. Profi, elegáns és szuper intuitív. Őt például láttam úgy tanulni, hogy kinyitotta a szövegkönyvet egy oldalon, lefotózta a szemével, lapozott, azt is lefotózta, visszacsukta a könyvet, és közölte a rendezővel: „vehetjük!”. Mindez körülbelül harminc másodperc alatt megtörtént, noha a jelenet hossza két perc volt .

Ez inkább szuperképességnek hangzik, nem olyasvalaminek, amit meg lehet tanulni…

Zsolt ilyen szempontból biztos egy szuperhős. Ez nem hiszem, hogy tanítható. Van persze a másik véglet is, aki nagyon szenved és nehezére esik a szövegtanulás: én valahol a kettő között vagyok. Jót röhögtem a Tarantino-film alatt, amikor viszontláttam a saját szövegtanulási módszeremet: én is úgy tanulom a szöveget, hogy magamnak végszavazok, ahogy a filmben DiCaprio tette. Egy hangjegyzetet készítek diktafonnal. Végszavazom saját magamnak a jelenetet előre, felmondom a partnerek szövegét. Ahol nekem lesz mondatom, ott csöndet hagyok, hogy majd később rámondhassam a szöveget. Ez olyankor különösen vicces, ha mondjuk egy csábítós jelenetem van, és a női karakter szavai is az én hangomon csendülnek fel. Ülök otthon a kanapémon, és saját magamat csábítom el. (nevet)

Mennyit adsz bele Szabi karakterébe magadból? Gondolom egy ennyire hosszú távú, nagy ívű munkánál az a legegyszerűbb, ha minél többet.

Minden alakításomban ott van Klem Viktor. Nem tudom, hogy én viszem bele magamat Szabiba, vagy Szabit húzom egy kicsit közelebb magamhoz. Klem Viktor fürdőzik abban, hogy Szabi helyzeteit élheti meg, és olyan dolgokkal játszhat, ami az ő életében nem adatik meg. Valahogy így van ez. Egy nagy játék az egész. 

Klem Viktor, a jóképű és sikeres ügyvéd Bartha Szabolcs szerepében

Mit szeretsz legjobban Szabi karakterében?

Bírom a talpraesettségét és a helyzetfelismerő képességét. Kiismerhető tendencia nála az, hogy fokozódik adott helyzetben a fordulatszáma. Egyre intenzívebben, egyre határozottabban van benne bizonyos szituációkban. Felpörgeti magát, majd zuhan egy látványosat. Ez valahogy életszerű és ismerős…

Azt vettem észre, hogy még egyszer sem beszéltél nyilvánosan az arcodon lévő sebhelyed eredetéről. Miért nem akarsz beszélni erről?

Nincs semmiféle nagy titok mögötte, a barátaim, a kollégáim és a családom ismerik a történetét. Játéknak indult pár éve, hogy „én erről nem beszélek, mert akkor marad valami mítosz körülötte”. Úgy alakult, hogy ezt a játékot egyre jobban élvezem. Sokan kérdeznek rá, és privát helyzetekben magamat szórakoztatom azzal, hogy kamuzhatok. Nézem a reakciókat, hogy kit mivel tudok becsapni. Olyan mélységekig jutottam, hogy egyszer egy szavannai oroszlánvadászatos sztorit is hitelesítettem már. De tényleg nincs mögötte nagy rejtély. Ha egyszer lesz majd magyar Sebhelyesarcú film, és én játszhatom, akkor megígérem, hogy neked mesélek erről először. (nevet)

Színészként szerinted a lehetőségeidet csökkentette ez a szakmában, vagy esetleg még növelte is?

Én gyerekként megszoktam és később nagyon megszerettem a sebhelyemet. Látod, ezzel most el is árultam, hogy még gyerekként szereztem. Rákérdeztek sokszor az utcán, hogy mi történt a kisfiúval?! Anyukám adott egy választ, és mentünk tovább. Az első kritikus pillanat a Színművészeti felvételije volt. Az első rostán alaposan megvizsgálták a sebhelyemet, kérdezgettek róla, aztán sutty: felvettek. A főiskolán pedig nem nagyon volt idő ezzel foglalkozni.

Mondhatjuk, hogy a szexepiled részévé vált?

A lányoktól tízből kilenc és félszer pozitív visszajelzést kapok rá, aminek nagyon örülök. Nem hiszem, hogy kaptam már emiatt szerepet, ugyanakkor nem is csúsztam le szerepről emiatt. Azért pár sztori kapcsolódott már hozzá. A Veszettek eredeti forgatókönyvében az én filmbéli nagy ellenfelemnek – akit Nagypál Gábor alakított – lett volna egy látványos sebhely az arcán. Leültünk Goda Krisztával beszélgetni a forgatás előtt, és megkérdeztem, hogy nem lesz-e az kicsit furcsa, hogy mindkét bandavezérnek egy nagy sebhely ékesíti az arcát? Azt mondta Kriszta félig mosolyogva, hogy természetesen innentől a sebhely a tiéd. (nevet) 

Visszatérve a vele való viccelődésre…

Mindig is egy viccnek tartottam, a Jóisten egy viccének. Nem tudom, mit akart annak idején jelezni vele. Drámai benne, hogy nagyon közel van a szememhez, szóval ez a vicc elsülhetett volna akár nagyon rosszul is. Viszont amennyi mókába és játékba hozott vele, és amennyit beszélnek rólam emiatt, az tényleg tök vicces. Valaki egyszer mondta, hogyha a Google-be elkezded beírni a nevem, rögtön a sebhely szót ajánlja fel a kereső a nevem mellé. 

Érdekes, hogy túl sok interjúban még nem kérdeztek erről.

Talán azt gondolják az újságírók, hogy zavarna a dolog, vagy kellemetlenül érezném magam ettől, de ez egyáltalán nincs így. 

Mi a kedvenc poénos történeted, amit a sebhelyeddel kapcsolatban el szoktál sütni?

A nagy kedvencem, amit elég jól adok elő, mert már annyiszor meséltem, úgy indul, hogy édesapám a debreceni állatkertben gondnokként dolgozott…Ugye emiatt egy csomó olyan helyre is bejárásom volt gyerekként, ahová másoknak nem. Egy kölyökméretű oroszlán egyszer adott egy pacsit, amibe én arccal belefordultam. Ezt most tömören és gyorsan mondtam el, de amúgy nagyon részletgazdagon, hosszasan tudom elmesélni. Ha kell, akár negyven percig színezem. (nevet)