Vincent Cassel már évtizedek óta a francia film állócsillaga, aki még ennyi filmmel a háta mögött is tud valami meglepőt húzni: most például azt, hogy az Életrevalók rendezőpárosának új filmjében egy hatalmas szívű, de kissé szürke pasit játszik el. Bruno az egész életét arra tette fel, hogy autista fiatalok gondozásában segítsen a szüleiknek, hivatására pedig a magánélete is teljesen ráment. Az élőben rendkívül férfias és markáns kisugárzású Cassel a filmvásznon meggyőzően alakul át egy megfáradt, kissé ápolatlan, hétköznapi pasivá, akinek nincs tehetsége a csajozáshoz. A Különleges életekben Cassel ténylegesen autista gyerekekkel dolgozott együtt, ezért a film a szíve csücske, és láthatóan nagy örömmel mesélt róla nekem is egy párizsi hotelszobában.
A Különleges életekben egy típusodtól viszonylag távol álló karakter bőrébe bújtál. Elmondanád, miért mondtál igent a filmre?
Ha az Életrevalók rendezői keresnek meg, arra azért odafigyelsz, ráadásul azzal a szöveggel találtak meg, hogy ez az a film, ami miatt eredetileg el akartak kezdeni filmeket készíteni, csak sokáig nem álltak készen rá. Az összes korábbi filmjük felfogható egyfajta gyakorlásnak is, és mind kellett ahhoz, hogy most végre bele merjenek vágni a Különleges életekbe. Úgy adták elő nekem a dolgot, hogy ez életük legfontosabb filmje, és hát ki ne akarna benne lenni egy nagyon sikeres rendezőpáros legfontosabb filmjében? Megtisztelő, hogy pont rám gondoltak.
Úgy hallottam komoly kihívást jelentett számodra, hogy ne bőgd el magad a forgatáson, pedig számomra nem tűnsz épp egy sírdogálós típusnak, a vásznon is rengeteg kemény fickót játszottál már. Elmagyaráznád, hogy miért kellett küzdened a könnyeiddel?
Nagyon könnyen eluralkodhatnak rajtad az érzelmeid, ha autista gyerekekkel vagy körülvéve. Odajönnek hozzád, és ugyan a legtöbbjük nem beszél, nagyon gyorsan kapcsolatot tudnak létesíteni veled, és úgy érezheted, szükségük van arra, hogy némi melegséget kapjanak tőled. Náluk nem léteznek szűrők. Nem udvariaskodnak vagy kedveskednek veled, mindig a valódi érzéseiket mutatják. Ráadásul másképp is néznek ki, mint az átlagemberek, és ha ezt gyerekeken látod, az nagyon mély érzéseket tud előhozni belőled. Amikor eléd kerül egy hat-hét éves, egész testében remegő kisgyerek, aki képtelen járni, az igazán szívfacsaró tud lenni. Szinte képtelenség elkerülni, hogy legalább a kezdeti időszakban ne ezt érezd irántuk. Egyszerűen sajnálod őket. Eluralkodnak rajtad az érzelmeid, csakhogy ha sajnálod őket, meg hullatod a könnyeidet előttük, annak nincs semmi értelme, azzal nem segítesz nekik. Igyekeztem minél több időt tölteni velük, sokat lógtunk együtt, hogy ők is szokják az én társaságomat, és én is az övéket. Bíztam abban, hogy a megszokás majd segít abban, hogy idővel ne uralkodjanak el rajtam az érzelmeim, ha a társaságukban vagyok. Láttam, hogy azok az emberek, akik napról napra dolgoznak velük, már tudnak tőlük távolságot tartani. És ez a távolságtartás nem azt jelenti, hogy ne törődnének velük, csupán azt, hogy megtanultak uralkodni az érzéseiken.
Vincent Cassel a Különleges életekben (Fotó: Carole Bethuel/Quad Productions)
Te mikor jutottál el erre a pontra a forgatáson?
A forgatás előtt nagyjából két hónapnyi időm volt a felkészülésre és az összeszokásra. Ez alatt heti két-három alkalommal látogattam meg őket, voltam velük színházi csoportban, lovagolni, étteremben… A lényeg az volt, hogy sokat lógjunk együtt.
Szóval pár hét után természetessé vált számodra a társaságuk?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy pár hét után már el tudtam játszani, mintha természetes lenne.
Feltételezem, hogy a legszorosabb kapcsolatod a Josephet alakító Benjamin Lesieurrel alakult ki.
Nagyon sok közös jelenetünk volt – emiatt aggódtam is egy kicsit, mert nem tudtam, hogyan tudunk majd együttműködni. Fogalmam sem volt, hogyan reagál majd rám, kapok-e tőle reakciókat. Aztán elkezdtük a közös munkát, és rögtön láttam benne valami bátorítót: azt, hogy imád ott lenni a forgatáson. Tetszett neki mindaz, amit közösen csináltunk. Amint láttuk, milyen jól érzi magát ebben a helyzetben, tudtuk, hogy nem lesz gond. Ha ez nem így alakul, nagyon kényelmetlen helyzetbe lavíroztuk volna magunkat. Benjamin érezte, hogy szereti őt a stáb, törődő közeg veszi körül, senki sem viselkedett nyersen vele, és a kamerák előtti színészkedést mindig úgy alakítottuk, hogy játéknak érezze az egészet. Bár nem nevet és nem mosolyog, tudtuk, hogy jól érzi magát velünk, csak ő nem így fejezi ki az érzelmeit. Amikor olykor megtörtént, hogy mégis unatkozni kezdett, azt kezdte mondogatni, hogy „repül az idő”. (nevet) Amikor ezt többször hallottuk tőle, tudtuk, hogy elege van. Sok mindenre kellett trükköket kieszelnünk. Ha valamire azt mondtuk neki, hogy várjon, akkor biztos azonnal megcsinálta, szóval egy idő után akkor mondtuk neki, hogy várjon, amikor azt akartuk, hogy csinálja. Egy hozzá hasonló partnerrel kétségtelenül sokat kell improvizálni.
Nehezebb volt a munkád itt, mint egy átlagos filmben?
Nem nehezebbnek mondanám, inkább csak azt gondolom, hogy teli volt meglepetésekkel. Egy csomó váratlan dolog történt velünk forgatás közben, és színészként nem ehhez vagyok hozzászokva, pedig amúgy valóságszagot kölcsönöz a jeleneteinknek. Azért lesz az ember színész, hogy kihívásokban részesüljön, ki tudjon próbálni új dolgokat. Abban a pillanatban, hogy egy igazi autista személyre irányítják a kamerát, a film rögtön dokumentumfilmmé válik. Ő ugyanis nem alakít, hanem mindig önmagát adja. Izgalmasnak találtam ebben a filmben, hogy ezt a fajta dokumentarista hatást keveri azzal, hogy melléjük rak engem, akinek ismert arca van, és a klasszikus mozit képviselem a nézők számára. Ez egy nagyon izgalmas mix. Mi ez, valami dokumentumfilm? Á, nem lehet az, mert benne van ez a fickó is, akit már egy csomó filmben láttam. Emiatt a keveredés miatt lesz a film izgalmas, mert nem tudod, mit is várhatsz tőle.
Fotó: Carole Bethuel/Quad Productions
Harmincévnyi színészkarrierrel a hátad mögött már nehezen találsz ehhez hasonló kihívásokat?
Ha találok egy érdekes projektet, az mindig felspannol. Persze előfordul, hogy olyan munkát vállalok el, amilyenben volt már részem korábban, és nincs benne túl sok izgalom, de ilyenkor a pénzért mondok igent, és ezzel tisztában is vagyok, szóval nem csinálok nagy ügyet belőle. Tudom, hogy nem lesz részem sok meglepetésben, szóval olyankor nem is várom ezt el. De ha egy olyan izgalmas projekt jön szembe, mint például ez, az mindig emlékeztet rá, mennyire imádom ezt a szakmát, mert egy ilyen mozi hatalmas kaland. Persze egy ideális világban minden projekt ilyen volna, de ha mindig az ilyen tökéletes munkákra várnék, akkor biztos nem dolgoznék túl sokat. (nevet)
Az előkészületekkel és a forgatással együtt mennyi időt töltöttél el a Különleges életekkel?
Amikor két évvel ezelőtt megkerestek, még nem volt kész a forgatókönyv, de már akkor igent mondtam. Nagyjából egy évükbe telt megírni a szkriptet, és én akkor kapcsolódtam be újra az előkészületekbe, de ezt ne úgy képzeld, mint valami teljes idős munkát: egy csomó minden mást is csináltam mellette. A forgatás ideje volt az, amikor már teljes mértékben a filmre koncentráltam.
Az imidzsedből azt a következtetést vonom le, hogy nem különösebben érdekel, miket irkálnak rólad a sajtóban. Foglalkozol ezzel?
Tévedsz, mert mindent elolvasok magamról, ami csak szembejön. Érdekel, mit gondolnak az emberek mindarról, amit csinálok, viszont nem ez határoz meg engem. Mindent elolvasok és meghallgatok, majd alszom rá egyet, és csak annyit használok fel belőle, amennyit hasznosnak tartok magamra nézve. Bármit csinálsz az életben, sosem fog mindenkinek tetszeni, de bíznod kell magadban annyira, hogy ellenszélben is kitarts a gondolataid mellett. Vegyük példának a Visszafordíthatatlan című filmemet. Amikor bemutatták, rengetegen hozzám vágták, hogy szégyen, hogy egy ilyen filmben szerepelek, hogyan vállalhattam el ezt satöbbi… Eltelt azóta tizenhét év, a filmet idén újra bemutatták a Velencei Filmfesztiválon, és mindenki el volt ájulva attól, hogy mekkora mestermű és filmtörténeti klasszikus. Egy csomó eredeti gondolatnak időre van szüksége ahhoz, hogy az emberek megértsék és elfogadják. Nem szabad megijedni az első reakcióktól. A filmet övező botrány rég elmúlt, ma már a Visszafordíthatatlant a klasszikusok között tartják számon, egy csomó filmes iskolában tananyag. Ha ma valaki rossz filmnek nevezi, simán hülyének nézik érte. Kell, hogy az ember hűséges maradjon a gondolataihoz és az ízléséhez, mert hosszú távon kifizetődik.
Vincent Cassel a film moszkvai premierjén (Fotó: Valery Sharifulin/TASS via Getty Images)
És milyen érzés, ha az ember tudja, hogy egy filmklasszikusban szerepelt?
Csodás. Az emberek manapság rengeteg mozgóképet fogyasztanak. Ha sikerül benne lenned egy olyanban, amire évtizedek múlva is emlékezni fognak, az óriási szerencse. És időnként pont az olyan filmek válnak emlékezetessé, amiket a bemutatásukkor elutasítanak az emberek.
A Visszafordíthatatlan egy nagyon intim film, ráadásul a volt feleségeddel, Monica Belluccival együtt szerepelsz benne. Nem volt furcsa visszanézned magatokat Velencében?
Úgy hiszem, elég jól tudom tartani a távolságot, és el tudom választani a szakmát a magánélettől. Viszont magát a filmet így is képtelen voltam újranézni. Azt hiszem tizenhét éve sokkal vadabb személyiség voltam, mint manapság. Talán furcsának fogod találni, amit mondok, mert annyi erőszakos filmben játszottam, de ma már képtelen vagyok erőszakos jeleneteket nézni. Ha meglátom, ahogy egy filmben embereket ölök, rosszul érzem magam tőle.
Fotó: Valery Sharifulin/TASS via Getty Images
Folyton olyan fickókat játszol, akik könnyedén hódítják meg a nőket. Nem volt furcsa, hogy a Különleges életekben olyasvalakit alakítasz, akinek komoly gondokat okoz az ismerkedés?
Üdítő volt ezt is kipróbálni. A természetes hozzáállásom mindig a konfrontálódás volt: az a fajta fickó vagyok, aki odamegy, és megmondja, amit akar. Ha ez előjött belőlem, Olivier és Éric mindig rám szólt, hogy „Szépen, Vincent. Szelíden, Vincent.” Ilyenkor nyeltem egy nagyot, visszafogtam magam, lassítottam, megszelídültem, és valahogy megszületett ez a karakter. Olyan volt, mintha felfedeztem volna valakit, aki eddig is ott lakott bennem, de még sosem találkoztunk korábban.
A színészek többsége a generációdból nem túl aktív a közösségi médiában, de te eléggé pörgeted az Instagram-oldaladat. Miért?
Szeretek kommunikálni az emberekkel. Ezen keresztül tudom elmondani, mit szeretek, mi érintett meg, mit tartok fontosnak satöbbi. Viszont amikor elindítottam, még nem ez volt vele a célom: egyszerű üzleti megfontolásból történt. Az volt a célom, hogy pénzt szerezzek vele egy fesztiválhoz. Aztán idővel rájöttem, hogy minél több a követőd, annál hangosabbá válsz, és felhasználhatod ezt a felületet arra, hogy tegyél valami hasznosat. Sajnálom, hogy ezt pont neked kell mondanom, de az Instagram arra is jó, hogy megkerüljem vele a sajtót. Ez a saját sajtóm. Nincs szükségem közvetítőkre, hogy kommunikáljak a rajongóimmal, meg tudom ezt tenni direktben. Az emberek első kézből hallhatják azokat az információkat, amiket közölni akarok velük.
A Különleges életek december 26-tól látható a magyar mozikban, előtte azonban már néhány premier előtti vetítésen is elcsíphető.
