Vekerdy Tamás idézetei a könnyebb iskolakezdéshez

Sok anya és apa hálás Vekerdy Tamás tanácsaiért, aki úgy segített a gyerekeknek, hogy közben lazább és elfogadóbb szülőket „nevelt”. Nem finomkodott, amikor építő kritikát fogalmazott meg, és gyerekpszichológusként nem is a felnőttek lelkivilága foglalkoztatta. 

Vekerdy Tamás pszichológus az M1 televíziós csatorna Ridikül című műsorában, 2013-ban (Fotó: MTVA / Zih Zsolt)

„A felnőttek untatnak, zavarba hoznak, nem tudok velük mit kezdeni, nem veszem komolyan a gondjaikat, magam is infantilis vagyok, ilyen vénséges vénen is. A gyerek bejön, és azonnal érzek valamit, vagy érezni vélek. És szerintem senki ne foglalkozzon olyasmivel, ami untatja” – mesélte nekünk Vekerdy, nem sokkal 2019. októberi halála előtt. A vele készült interjúnkban az iskolával kapcsolatos sarkos véleményét is megosztotta. 

Vekerdy Tamás idézeteiből válogattunk.

1. A mostani nemzedék a „teáscsésze nemzedék” – mint az amerikai kutatók mondják –  amint kikerül az iskolapadból, „eltörik”. A felvételiken nem a jegyeket kellene nézni, hanem beszélgetni kellene arról, mi érdekli a gyereket, mit csinál, érdekli-e egyáltalán valami, milyen az érzelmi élete, „művészetek”, miben tud kedvvel tevékenykedni.
2. A gyerek először játsszon, és ha ebben elfáradt, akkor majd kedvvel, önként veti magát a tanulásra. Mert a gyerek nem lusta, hanem kezdettől fogva mérhetetlenül kíváncsi, és igyekszik elsajátítani a világot. Lustává csak akkor lesz, ha igényeit, testi és lelki szükségleteit újra és újra semmibe veszik, mint ez nagyon gyakran az iskolában, sőt, már az óvodában is megtörténik.
3. A közös kakaózás az alkonyodó konyhában, a közös beszélgetések sokkal fontosabbak, mint a házi feladat. Nem kell a tornazsákot a gyerek kezébe nyomni, majd megtanulja, hogy magával kell vinnie, ez nem kell, hogy a szülő dolga legyen.
4. Akinek mindennap mesélnek, az egy magyar kutatás szerint az iskolába lépés idejére másfél évvel előzheti meg anyanyelvi fejlettségben azt, akinek csak rendszertelenül mesélnek. Mesélj, mesélj, mesélj! 
5. Az a jó szülő, aki maga is jól érzi magát a bőrében. Igen, szabad elmenni, és rábízni a gyerekeket másra, és kikapcsolódni, mert azt is kell! Az teljesen normális, ha valakit nagyon idegesít a gyereke, mert halálfáradt. Ilyenkor ő türelmetlen, a gyerek ezt megérzi, és még idegesítőbb lesz… Szabadulj meg tőle egy időre! És az is nagyon fontos, hogy amikor eljön az ideje, a gyerekek barátai is jöhessenek, kapjanak egy szelet zsíros kenyeret, meg egy szörpöt…
6. Annál nagyobb ajándékot, mint hogy együtt jól érezhetjük magunkat, egy gyerek nem kaphat! És ugyanígy jól kellene, hogy érezze magát az iskolában is. Mire egyesek rávágják, hogy ugyan már, az élet nem kerti ünnepély! Én speciel azt gondolom, hogy az élet minél több részének kerti ünnepélynek kellene lennie – arra kellene törekednünk, hogy az legyen, és többé-kevésbé újra meg újra azzá is tehetjük.
7. Ha kedves, cserfes, okos – és az óvoda által is annak tartott – kislányunk iskolába megy, semmiképpen ne higgyük el a tanítónak – az iskolának – novemberben, hogy a gyerek 65 vagy 73 százalékos. Továbbra is tekintsük 100 százalékosnak! Ne higgyük el, hogy a képességei gyengék! Egyáltalán: milyen képességei? A nyolc intelligenciafajtából melyikre gondolnak? Netán az értelmi intelligenciára? Valószínűleg, mert az iskolában csak arra vetül némi fény. De akkor megint felmerül a kérdés: az értelmi intelligencia tíz faktorából melyik gyenge szerintük? Valószínűleg az a kettő, amit az iskola egyáltalán foglalkoztat és mér: a lexikális memória és a matematikai készség. Tényleg elhiszi a szülő az iskolának, hogy a nyolc intelligenciafajtából csak az az egy fontos, ráadásul annak az egynek a tíz faktorából csak az a kettő a fontos az életben, amit az iskola mér? Hát ne higgyük el!
8. Az iskolaérettség (…) egy sajátos hangulatban, állapotban, kíváncsiságban mutatkozik meg.
9. A legrosszabb korrepetitor, gyerekeinek legrosszabb házitanítója mindig maga a szülő. Saját gyerekünk idegesít minket a legjobban lecketanulás közben, hiszen vele szinte a fogamzás pillanata óta együtt tanulunk mindaddig, amíg velünk él vagy talán még tovább.
10. Az otthon elmondott mesék, történetek, az, hogy megbeszéljük vele a dolgokat, amelyeket lát, hall és tapasztal, önkéntelenül is treníroznak az iskolára, mert fejlesztik az összpontosító képességét, megtanul figyelni a csak auditív csatornákon érkező információkra. Állandó zajban élünk, beszédünk is felgyorsult, ezért az a gyermek, akinek a beszédértéssel csak egy pici gondja is van, hatalmas hátrányba kerülhet. Érdeklődő, figyelő, értő gyermeket csak otthon nevelhetünk, az iskolában erre már késő van.
11. Olvasás…kinek az agyából pattant ki, hogy ez a sokféle gyerek mind egyszerre tanulhat meg írni és olvasni? Pontosabban megtanulhat úgy-ahogy, de ha siettetjük őket, nem szánunk elég időt az alapozásra, akkor a későbbiekben szövegértési problémáik lesznek, és emiatt nem fogják majd fel a tananyagot.
12. Azt viszont nem lehet és nem is szabad elvárni egy hatéves gyermektől, hogy naphosszat fegyelmezetten üljön, mert mozgásigénye hatalmas – naponta négy-öt órát kellene a szabadban futkároznia, hogy a testéhez képest hatalmas agyát ellássa oxigénnel.
13. Amikor egy iskolán belül osztályt, pedagógust választanak a szülők, érdemes olyan tanító nénire bízni a kis elsőst, akiben maguk is megbíznak, hiszen az iskola valahol a család folytatása.(…) a lényeg az, hogy ne fossza meg a gyerekeket a felfedezés örömétől, tartsa ébren a kíváncsiságukat, és lehessen bele kapaszkodni. Ha iskolakezdés után pár héttel azt látjuk, hogy kislányunk otthon órát tart a babáinak, ugyanolyan tollat akar, mint a tanító néninek van, kisfiunk pedig nem győz beszámolni a sok új dologról, amit az iskolában hallott, akkor megnyugodhatunk: jól választottunk.
     

Az iskolakezdésnél ez is segíthet:

• Lazulj rá az iskolakezdésre! – tanácsok Vekerdy Tamástól és Ranschburg Jenőtől
• „Szard le az iskolát!” – interjú Vekerdy Tamással