Milyen érzés, hogy téged választottak a titkos szavazáson?
Elmondhatatlan. Megható és megtisztelő. Olyan boldog voltam, hogy el sem tudom mondani. Ez nemcsak az elmúlt évről szól, ami sajnos nem is volt teljes évad, hanem sokkal inkább az elmúlt évekről. Amikor személyesen találkozom a kollégáimmal és gratulálnak, mindenki hozzátette, hogy már régóta járt ez az elismerés. Általában a koncertmesterek, a szólamvezetők vagy az első fúvósok közül kerül ki a győztes, de idén valahogy úgy alakult, hogy rám szavaztak a legtöbben.
Mióta vagy a Nemzeti Filharmonikusok tagja?
A hárfa próbajátékom 1989-ben volt, akkor még Kobayashi Ken-Ichiro volt a főzeneigazgató, én pedig harmadéves zeneakadémista voltam. Reggeltől estig gyakoroltam a próbajátékra. Amikor túl voltam rajta, Kobayashi rám nézett, és csak annyit kérdezett, hogy hány éves vagyok. Valószínűleg már akkor rám esett a választása. Nem értettem egy szót sem, a zenekar igazgatója fordította, hogy húszéves vagyok. Amíg nem diplomáztam, az első pár évet mint ösztöndíjas töltöttem a zenekarnál: mikor két hárfás műsor volt, akkor mindig én játszottam a második hárfát. 1992-ben a diploma után váltam szólamvezető hárfaművésszé a zenekarban.
Meddig nyúlik vissza a zene szeretete az életedben?
Édesanyám zongoratanárnő volt, így kisgyermekkorom óta folyamatosan szólt mellettem a zongora. Amikor hétvégén is tanított, és nem tudott ki vigyázni rám, vitt magával. Mindig hallgattam, hogy mit játszanak a gyerekek és egy idő után
hallás után el tudtam játszani a zongoraiskola első kötetét.
Később megtanultam kottát olvasni, de akkor még nem vettem komolyan: mindig én magam válogattam ki, hogy mit szeretnék megtanulni. Édesanyám nagyon szerette volna, ha a zeneművészeti szakközépiskolában zongora szakra felvételizek, azonban én a zongorát nem éreztem annyira közel magamhoz, ráadásul a képzettségem sem volt annyira alapos.
Hogy kerültél kapcsolatba a hárfával?
A zeneiskolában később három év alatt elvégeztem a hat év anyagát, a szolfézs tanárnő pedig látta, hogy azért érdemes lenne zenei pályára mennem. Ő vetette fel, hogy mi lenne, ha egy új hangszerrel kezdenénk. A szakiskolában találkoztunk a hárfa tanárnővel, aki megnézte, hogy az adottságaim megfelelnek-e a hangszerhez: elég magas vagyok-e és nem túl picik-e kezeim. Nagy előnyt jelentett, hogy már közel 10 éve játszottam zongorán, így bekerültem a szakiskolába. Később, 18 éves korom körül a debreceni Csokonai Színházba kerestek helyettesítő hárfást, mivel sokan ismerték édesanyámat, megkérdezték, nem lenne-e kedvem játszani Lehár Ferenc A mosoly országa című operettjében. Természetesen igent mondtam, bár akkor még azt sem tudtam, mi fán terem zenekarban játszani, ez mégis meghatározó élmény volt az életemben. Akkor határoztam el, hogy bármi áron, de sikeres felvételit fogok tenni, hogy a Zeneakadémiára bekerülhessek, ami azonnal sikerült is.
Sipkay Deborah, fotó: Csibi Szilvia
Sokan szinte semmit sem tudunk erről a gyönyörű hangszerről.
A ma használatos koncert-hárfák 47 húrosak: fém, bél és nylon húrokat használunk. A hangszert a jobb vállunkra engedjük, így játszunk rajta. Csupán nyolc ujjat használunk, az ujjbegyünkkel pengetünk. Picit leegyszerűsítve úgy lehet elképzelni a húrokat sorban, mint a zongora fehér billentyűit. A hangok módosítását pedálokkal tudjuk megoldani, összesen hét pedál van és három pedál-állás. Így egyetlen húrral három hangot lehet képezni. A hárfa egy igen összetett hangszer, merem állítani, hogy a legnehezebb hangszerek egyike, például csak a pedálok használatának megtanulása is egy hosszabb folyamat.
Sajnos nektek sem alakult felhőtlenül az idei évad.
Igen, sajnos, most is le kellett mondanunk mindent. Március 11-én még próbáltunk, amikor feljött a Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar főigazgatója, Herboly Domonkos és bejelentette, hogy mindenkinek haza kell mennie. Június végéig ez volt a helyzet, majd ezt követően meghirdették a „Filharmonikusok otthon” című sorozatot. Mindenki az otthonában készített 3-4 perces felvételt, majd beküldte a zenekarhoz, onnan kerültek ki a honlapra. Hangszerismertetőtől kezdve komplett zeneművekig mindent játszottunk.
Ilyen helyzetekben is mindennapos a gyakorlás a hangszereken?
A mi életünk is olyan, mint a sportolóké: folyamatos karbantartás szükséges, ez mindennapos gyakorlást jelent. Elvégezzük a szükséges bemelegítést, a technikai- és ujjgyakorlatokat. Amennyiben időm engedi, ez lehet másfél óra is, de alapvetően körülbelül fél óra szükséges. Ezt követően jön a gyakorlás, ami szóló, kamara és zenekari szólamok megtanulását jelenti. Tavasszal a leállás igen hosszú volt, néhány művész kollégám kifejezetten örült, hogy egy rövid időre letehette a hangszert. A folyamatos gyakorlás, próbák, koncertek nagyon megterhelőek, így a kényszerszünet hasznos is volt. Bár egy-két hét kihagyás után nehéz visszarázódni, az izmok gyengülnek, a bőrkeményedések felpuhulnak, jönnek a vízhólyagok, fájó ujjak. De igazából a legfontosabb az, hogy nagyon boldog vagyok, hogy
ennek a nagyszerű együttesnek vagyok a hárfaművésze, ezúton is köszönöm a szavazást, megtisztelve érzem magam!
