Freddie Mercuryt halála után gyakran kritizálták azért, mert vonakodott nyilvánosan elismerni szexuális irányultságát és indiai származását. Hibáztatták azért is, hogy éveken át titkolta AIDS-betegségét, ez pedig olyan üzenetet jelenthet sorstársainak, hogy az AIDS szégyellni való állapot, pedig Mercury sok anyagi és erkölcsi támogatást szerezhetett volna a betegség elleni harcnak, ha őszintén beszél róla.
Nem sokkal a halála után Phil Collins is így nyilatkozott róla: „A legnagyobb tiszteletem és szeretetem iránta. De ha olyan kicsapongó életet élsz, amilyet ő, mindig az AIDS kockázatával játszol.” Ez nyilvánvaló áldozathibáztatás, és kérdés, hogy tényleg felróható-e neki, hogy ennyire ragaszkodott a magánéletéhez való jogához abban a történelmi pillanatban, amikor a vírussal kapcsolatban még rengeteg volt a bizonytalanság, az Egyesült Királyság pedig pont ott tartott, ahol mi most: az apa férfi, az anya nő, a homoszexuális pedig betegség…
A „melegek betegsége”
Az Oscar-díjas Bohém rapszódia ügyesen megkerülte a kort, amelyben Freddie Mercury élt és alkotott, pedig az énekes sorsa és döntései anélkül valójában értelmezhetetlenek. Az 1980-as években, amikor a HIV-járvány először tűnt fel az USA-ban, illetve az Egyesült Királyságban, a kormányok szinte semmilyen közegészségügyi választ nem adtak rá. Az orvosok kezdetben olyan csoportok körében észlelték a vírust, akiket más okokból már megbélyegeztek: például homoszexuális férfiak, drogfogyasztók, Haitiből menekült feketék között.
Azt feltételezték, hogy az emberek azért kapták el a vírust, mert „valami baj van velük”, például a meleg férfiak kockázatos szexuális magatartásuk miatt fertőződnek meg, hiszen gyakran váltogatják partnereiket. Úgy gondolták tehát, hogy a HIV nem jelent fenyegetést a legtöbb ember számára.
A vírussal kapcsolatos előítéleteket jól tükrözi, hogy eleinte csak „melegrákként”, „meleg-tüdőgyulladásként”, „homoszexualitással összefüggő immundeficitként” (GRID) emlegették a betegséget még orvosi körökben is, míg ki nem derült, hogy heteroszexuálisok is elkaphatják. A kormányok és a társadalom tehát csendben a sorsára hagyta a HIV-fertőzötteket.
Mint arra egy aktivista rámutatott, az amerikai kormány többet költött arra, hogy felderítsék a Chicagóban történt rejtélyes mérgezéseket, amelyben heten lelték halálukat, mint, hogy kutassák az AIDS-et, ami addigra már több száz ember haláláért volt felelős egyedül az államokban.
Gay Pride New Yorkban, 1983-ban (Fotó: Barbara Alper/Getty Images)
Az Egyesült Királyságban a HIV-ről szóló első jelentést 1981-ben tették közzé, 85-ig semmilyen teszt, 96-ig pedig semmiféle igazán hatékony kezelés nem állt az emberek rendelkezésére. 1985-ben Margaret Thatcher miniszterelnök megpróbált megakadályozni egy biztonságos szexet népszerűsítő népegészségügyi kampányt, mert úgy gondolta, hogy ez ösztönözni fogja a tizenéveseket a szexre. Utólag visszatekintve hihetetlen abszurd válasznak tűnik ez korunk egyik legnagyobb közegészségügyi katasztrófájára és egy olyan betegségre, amely 36 millió embert ölt meg világszerte, körülbelül ugyanannyit, mint az első világháború, és 99-re a WHO jelentése szerint a világon a negyedik, Afrikában pedig az első számú halálokozó tényezővé vált.
Mindebből talán már jól látszik, milyen nehéz helyzetbe került Freddie Mercury is a kielégítő közegészségügyi információk hiánya, a kutatások elmaradása és a társadalmi előítéletek miatt. Mindössze két évvel diagnózisa előtt, a Los Angeles Times közvélemény-kutatása szerint az amerikaiak többsége karanténba csukta volna a HIV-pozitív embereket, 42 százalékuk be akarta volna záratni a melegbárokat, 48 százalékuk megvonta volna tőlük a személyi igazolványukat, 15 százalékuk pedig megkülönböztető tetoválást varrt volna rájuk.
Arról nem is beszélve, hogy miközben Mercury a betegségével küzdve folytatta a zenélést, az akkor népszerű Skid Row együttes énekesének pólóján az alábbi felirat díszelgett: „Az AIDS megöli a buzeránsokat.”
Freddie Mercury zenész barátaival: Mark o’Toole és Belouis Some, 1986-ban (Fotó: Dave Hogan/Getty Images)
„Olyan melegek vagyunk, mint egy nárcisz, drágám”
Az életrajzi filmben erről szó ugyan nem esik, de a való életben Mercury féktelen homofóbiával szembesült, emiatt könnyen belátható, miért nem beszélt se a férfiak iránti vonzalmáról, se a betegségéről a nyilvánosság előtt. 1988-ban például az Egyesült Királyságban elfogadták a hírhedt melegellenes törvényt, amely hivatalosan kimondta, hogy nem szabad a homoszexualitást népszerűsíteni, illetve hogy az azonos nemű párok csak „színlelt” családokat, igaziakat nem alkothatnak, a törvény pedig több mint egy évtizedekig érvényben maradt (nálunk épp most iktatják ugyanezt alaptörvénybe). Bár úgy tűnt, a zeneiparban mindenkinek szabad homoszexuálisnak lennie, a való életben senki sem lehetett ilyen „könnyelmű” : David Bowie például elmondta később,
a legnagyobb hiba, amit valaha elkövetett, hogy kijelentette a sajtónak, biszexuális.
Vajon a rock rajongói közül, akik stadionokat töltöttek meg, hogy együtt énekelhessék Mercuryval a We Are the Champions-t, hányan tudták, hogy kedvenc énekesük nemcsak rockisten, de egyben queer ikon is? Valószínűleg nem sokan. Persze később, amikor Mercury a meleg szubkultúrában népszerű stílusban vágatta le a haját, fekete bőrdzsekit, fehér atlétát (ami egyébként a San Francisco-i meleg kerület, a Castro tipikus viselete volt) és bajuszt kezdett viselni, nehezebb volt titkolnia ezt a kettősséget. Sok rajongó utálta is ezért, az USA-ban például borotvákat dobáltak fel neki a színpadra.
Freddie Mercury (Fotó: Koh Hasebe/Shinko Music/Getty Images)
Életében egyszer hívták nyíltan „biszexuális rocksztárnak” a The Sun hasábjain, faggatózni viszont sokszor faggatóztak. Az NME zenei magazin például 1974-ben megkérdezte, mi a helyzet a melegséggel, mire Mercury az alábbi választ adta az újságírónak: „Ravasz vagy. Fogalmazzunk úgy, voltak idők, amikor fiatal voltam és zöldfülű. Ez egy olyan dolog, amin egy iskolásfiú átmegy. Részem volt iskolás csínyekben. Nem akarom tovább részletezni.” Egy másik alkalommal hasonló kérdésre azt válaszolta: „Olyan melegek vagyunk, mint egy nárcisz, drágám”.
Talán az egyik legmerészebb mód, amellyel Mercury kifejezte természetes extravaganciáját, a Queen 1984-es I Want to Break Free című slágerhez készült videó, amelyben ő és bandatársai a Coronation Street című brit szappanopera női karaktereiként öltöztek fel, ezzel sokat ártva egyesült államokbeli karrierjüknek is. Brian May, a zenekar gitárosa 2017-ben felidézte: „Emlékszem, részt vettem egy promóciós turnén Amerika középnyugati részén, és az emberek arca hamuszürke lett, és azt mondták, nem, ezt nem játszhatjuk. Tudod, olyan homoszexuálisnak tűnik.” De az itt-ott, színpadi öltözékben és dalszövegekben elrejtett jelek ellenére, amikor szexualitásáról vagy etnikai hovatartozásáról volt szó, Mercury szigorúan féltette magánéletét. Még akkor sem tett említést Jim Huttonnal való kapcsolatáról, amikor 1991. november 23-án kiadott egy sajtónyilatkozatot, amelyben megerősítette, hogy HIV-tesztje pozitív lett, és AIDS-e van, majd egy nappal később meghalt.
Nem mondta ki, hogy AIDS-es
Freddie Mercury természetesen maga is tudott a terjedő HIV/AIDS járványról, sőt számos barátja is ebben hunyt el, ezért nagyon tartott a betegségtől. Bár benne volt a pakliban, hogy megfertőződött, sokáig elfojtotta gyanúját, mondván, „vele ez nem történhet meg”. „Azt hiszem, 1987 elején Freddie már sejtette, hogy beteg, de a lehető leghosszabb ideig nem akart megbizonyosodni felőle” – mondta egy interjúban Peter Freestone, az együttes tagjainak közeli barátja, Mercury személyi asszisztense, aki 12 évig egyfajta „mindenese” volt a sztárnak, sőt élete végén ő is Mercury kensingtoni otthonában, a Garden Lodge-ban élt Jim Huttonnal és hat macskájukkal, hogy ápolni tudja a haldokló Freddie-t. Az énekes volt barátnője és bizalmasa, Mary Austin volt az, aki 1987. április végén rábeszélte az énekest, hogy menjen el orvoshoz. „Freddie-nél biopsziát végeztek – emlékszik vissza Peter. – Az orvosa megpróbálta felhívni, de Freddie nem akarta fogadni a hívást. Végül Maryt érte el, és elmondta, sürgősen beszélnie kell Freddie-vel, ezért Marynek kellett rávennie, hogy beszéljen az orvosával. Biztos vagyok benne, hogy tudta, mit fog mondani, ezért nem akarta hallani a diagnózist” – emlékszik vissza az asszisztens.
Freddie Mercury, Roger Taylor és Brian May a Brit Awardson, 1990-ben (Fotó: John Rodgers/Redferns)
Rajtuk kívül senki más, még a zenekar tagjai, sőt a család sem tudták, hogy beteg. 1990-ben testvére, Kashmira a férfi lábán lévő Kaposi-szarkómából (AIDS okozta bőrrák) vonta le a következtetést bátyja állapotáról. Kash megkérdezte, mi ez, javul-e majd, mire Freddie állítólag azt válaszolta:
„Meg kell értened, hogy ami velem van, végzetes. Meg fogok halni”. De hogy AIDS-es lenne, azt sosem mondta.
A bulvársajtóban viszont már pusmogtak betegségéről, időközben ugyanis egy pletykalapnak sikerült olyan ritka fotókat megszereznie, amelyeken a közélettől egyre inkább visszavonuló Mercury rettenetesen soványnak és betegnek tűnt. Legutolsó nyilvános fellépésén, ahol egy díjat vett át az Innuendo albumért, a zenész valóságos csontvázként jelent meg, utolsó, These Are the Days of Our Lives című klipjében pedig árnyéka volt egykori önmagának. Ekkorra már a bandatagok is tisztában voltak a helyzettel: „Amikor felfedeztük, hogy Freddie testét ez a rettenetes AIDS vírus eszi, még mindig alig hittük el – mondta Brian May. – Azt hittük, ez nem történhet meg a társunkkal, nem fordulhat elő Freddie-vel. Ebből lesz valami kiút, meg fog gyógyulni. Egészen az utolsó pillanatig tudtuk, és nem tudtuk. Elutasítottuk a tudást, ha úgy tetszik.”
Miután 1991. november 10-én Freddie visszatért Svájcból, úgy döntött, abbahagyja a gyógyszeres kezelését. Jim Beach (a Queen menedzsere) segítségével megtervezte, hogy nyilatkozatot tesz a sajtónak, amit végül november 23-ra időzítettek. Brian May szerint Freddie tudta, hogy ha előbb tesz bejelentést, hátralevő élete egy folyamatos cirkusz lesz, és nem fog tudni zenélni, pedig ő azt akarta, hogy végig úgy dolgozzon, ahogy szokott. November 24-én végül Freddie Mercury mindössze 45 évesen hunyt el kensingtoni otthonában, AIDS-el összefüggő tüdőgyulladásban. Halála után is meg akarta őrizni a magánéletéhez való jogát, és megkérte Mary Austint, hogy titkos, zártkörű temetésen vegyenek búcsút tőle. Később Mary így nyilatkozott: „Nem akarta, hogy kiássák, ahogy az más híres emberekkel megtörtént. A rajongók néha nagyon rögeszmések. Azt akarta, hogy nyughelye titokban maradjon, és így is fog maradni.” Állítólag még szülei sem tudják, hol nyugszik Freddie Mercury.
A róla szóló Bohém rapszódia finoman azt a látszatot kelti, mintha sorsáért csakis ő lett volna felelős: elhagyja az együttest a szólókarrierét, ördögi barátja árnyas, titkokkal terhelt világba csábítja, ahonnan volt barátnője megmenti, és megbocsát neki a zenekar is, de ekkor már késő: kiderül, kicsapongó életmódja miatt HIV-je lett. A való életben Mercury sosem bontotta fel a zenekart, nem ő volt az első bandatag, aki szólóalbumot készített, és természetesen nemcsak ő bulizott látástól vakulásig. Remélhetőleg egyszer valaki készít egy jobb Freddie Mercury-filmet, amely pontosan ábrázolja azt a történelmi pillanatot, amelyben élt, és azokat az összetettebb kihívásokat, amelyekkel valóban küzdött, és amelyek végül tragikus sorsát alakítottak. Igazán megérdemelné.
