nlc.hu
Sztárok

Medveczky Ilona-interjú

„Isten legyen a talpán, aki parancsolgatni akar nekem” – Medveczky Ilonával beszélgettünk

Jövő márciusban lesz nyolcvanéves, táncművészként szinte mindent elért, amit itthon és külföldön el lehet érni. Érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának tagja, számos filmben, színdarabban, revüben bizonyította a tehetségét Budapesttől Las Vegasig. Évtizedeken át egy ország szexszimbóluma volt. Medveczky Ilonával beszélgettünk.

Jövő márciusban lesz nyolcvanéves. Tudom, illetlen dolog egy nőt a koráról kérdezni, de mégis, hogy érzi magát a bőrében? Szemmel láthatóan nagyon fiatalos, de azért az a rengeteg élmény, érzés, tapasztalat, amit az évtizedek során átélt, nyilván meg tudja terhelni az embert.

Nem foglalkozom a korommal. Már csak azért sem, mert remekül érzem magam – úgy fizikálisan, mint mentálisan. Mondják, hogy veszélyeztetett korosztályba tartozom, de ennek ellenére még a koronavírus-járvány sem változtatott az életemen, ugyanúgy teszem a dolgom, mint eddig. Őszintén, mindenkinek csak azt tudom kívánni, hogy ebben a korban – maholnap tényleg nyolcvanéves leszek – legalább olyan jól érezze magát, mint én.

Apai és anyai ágon is nemesi családból származik, mégis szerény körülmények között nőtt fel, édesapja, Medveczky Dezső lakatossegédként dolgozott. Hogy lesz egy, a kőbányai MÁV-telepen felnőtt kislányból az ország Medveczkyje? Egyáltalán, miért döntött úgy hétévesen, hogy táncolni, balettezni fog? Fel tudja idézni?

Persze, tökéletesen. Nem tudom, miért, talán a gének, talán az életmód, talán a kemény környezet, amiben felnőttem, de büszkén mondhatom, hogy hároméves koromtól kezdve mindenre emlékszem. Tény és való, hogy szerény körülmények között cseperedtem fel – igaz, ’41-ben születtem, akkor, a világháború alatt és után senkinek nem volt olyan „hű, de fényes” az élete. De azért voltak nyugodtabb időszakok; ’44-ben, hároméves koromban az édesapám húga elvitt az Erkel Színházba, a Coppélia című balett délelőtti matinéjára. Nagyon tetszett, a szünetben meg is kérdeztem a nénémet, hogy ki az a gyönyörűen felöltöztetett néni, aki középen táncol. Mondta, hogy a primadonna. Aztán, amikor édesapám másik lánytestvére, a keresztanyám, aki egy osztrák nagykereskedőhöz ment férjhez, hazajött Bécsből, a néném, hogy illendően fogadjuk, megtanította nekem a Hiányzik valaki ebből az utcából című cigánynótát. Tipikus vénkisasszony volt, egy kékharisnya, mindig fönt hordta az orrát, minisztériumban dolgozott, és úgymond „magas elképzelései” voltak, fontosnak tartotta a kultúrát; gyereke persze nem volt, ezért úgy kezelt, mintha az övé lettem volna. A kor mércéjével mérve luxuskörülmények között élt: szoba, konyha, előszoba, fürdőszoba a Népszínház utcában – az akkor nagyon jó környéknek számított; még egy Bösendorfer zongorája is volt. Na mindegy, a lényeg az, hogy betanította nekem ezt a számot, hogy énekeljem el a keresztanyám fogadására rendezett összejövetelen. Voltunk jó páran, a család meg a barátok is, én pedig háromévesen elénekeltem nekik ezt az érzelmes, szívhez szóló dalt. Mindenki sírt, nem értettem, miért olyan búsak, ezért, hogy felvidítsam őket, a kis selypes hangomon megkértem a nénémet, „Bódzsika néni, játszd el nekem a Copiliát!” Bódzsika néni leült a zongorához, elkezdte játszani a Copiliát, én meg táncra perdültem; ott ugribugriztam a szalonban, mire mindenki megvidámodott, megtapsoltak. Tetszett nekem a siker, úgyhogy amikor valaki megkérdezte, „Mi leszel, ha nagy leszel, kis Ilonka?”, hatalmas öntudattal rávágtam, hogy „Pinadonna”. Apám rögtön adott is egy akkora pofont, hogy becsúsztam a zongora alá. De engem nem érdekelt, négykézláb kimásztam a Bösendorfer alól, és kerek perec közöltem, ha esik, ha fúj, én akkor is pinadonna leszek. Amikor aztán hétéves lettem, a néném apám minden tiltakozása ellenére kézen fogott, és elvitt az akkor induló Balettintézetbe beiratkozni. Felvettek, átjutottam a rostákon, így kezdődött a karrierem.

Isten legyen a talpán, aki parancsolgatni akar nekem

Amikor a néném beíratott a Balettintézetbe, mindenkivel összeveszett, attól félt, hogy „kurvát csinálnak” belőlem (Fotó: Medveczky Ilona archívumából)

Nem lehetett könnyű, mondják, a Balettintézet ma is egy kőkemény iskola.

Ó, ez a mai már leányálom ahhoz képest, amin mi keresztülmentünk, állítom, olyan kiképzésen kellett keresztülverekednünk magunkat, mint a francia idegenlégiósoknak. Aki nem nőtt, nem teljesített úgy, ahogy elvárták, aki nem volt elég okos vagy tág, azt minden szívfájdalom nélkül kirúgták. Mint mondtam, borzasztó sok rostán kellett keresztülmennünk, hol felvettek valakit az évfolyamba, hol kidobtak pár gyerekeket, végül csak heten maradtunk: két lány és öt fiú végzett az első, ’59-ben indult osztályban. Ma is büszke vagyok rá, hogy átverekedtem magam ezen a „kiképzésen”. Nemrég volt a gyémántdiploma-átadóm.

Már diákkorában lehetősége volt arra, hogy kisebb szerepekben fellépjen az Erkel Színházban.

Igen, az Erkel akkoriban az Opera leányszínháza volt, ahol balettelőadásokat is tartottak: többek között a Coppéliát, A bahcsiszeráji szökőkutat, a Diótörőt és még sorolhatnám. Ezekben mi, a Balettintézet diákjai is rendszeresen szerepeltünk.

Emlékszik még, milyen volt először színpadon állni?

Munka volt, kőkemény munka, én legalábbis így éltem meg. A tanárok kegyetlenül feszes tempót diktáltak, reggel nyolctól késő délutánig non-stop tanulnunk kellett: volt klasszikus balettóra, vívás, zeneelmélet, emelés, zongora, pantomim – a főtárgyon kívül tizennégy különböző fakultásra jártunk. Emellett ott voltak még a próbák, minden délelőtt tizenegykor átvonultunk a Balettintézetből a szemközti Operába, és fél egyig próbáltunk az esti előadásra. Nem aszerint osztották ki ránk a szerepeket, hogy mit szerettünk volna táncolni, hanem az alapján, hogy milyen magasak, vékonyak, szépek voltunk, mennyire tágak, hogyan tudtunk ugrani és a többi. Persze, azért borzasztóan élveztük, hogy szerepelhetünk: hogyne élveztük volna, amikor kislányok voltunk, akiket minden előadás előtt szépen kifestettek, felöltöztettek, kicsinosítottak. Emlékszem, borzasztóan tetszettek a kis jelmezek, a parókák, a műszempillák – az egész felhajtás.

Isten legyen a talpán, aki parancsolgatni akar nekem

Ez volt az élet: a Balettintézet, az Opera és az Erkel Színház háromszögében teltek a napjaim (Fotó: Medveczky Ilona archívumából)

Mondta, hogy olyan kiképzést kaptak, mint a francia idegenlégiósok. Egy hétéves kőbányai kislány miben találja meg az erőt ahhoz, hogy végigcsinálja ezt az embertelen stúdiumot?

Nem tudom. A mai eszemmel azt mondanám, csőlátásom volt, mindenáron szerettem volna kitörni a MÁV-telepi szoba-konyhából, ahol lavórban fürödtünk, édesanyám egy kis sparhelten melegítette a vizet, és a folyosó végén volt a mellékhelyiség. Se folyóvíz, se frizsider, ha későn értem haza, a spájz padlóján vagy a sparhelt melegítőjében várt a paprikás krumpli. Mert volt, hogy bizony későn értem haza, egy idő után már Wagner-operákban is statisztáltunk, olyankor éjféltájban kellett egyedül hazacsalinkáznom a térdig saras, aszfaltozatlan, közvilágítás nélküli utcákon. Tudja, kiskoromtól fogva egyedül jártam az iskolába: reggelente fogtam a motyómat, elsétáltam az MTK-pálya melletti villamosmegállóhoz, a 28-assal vagy a 37-essel elmentem a Blaha Lujza térig, aztán átszálltam a 6-osra, végül az Oktogonnál a földalattira. Ez volt az élet: a Balettintézet, az Opera és az Erkel Színház háromszögében teltek a napjaim, tizennyolc éves koromig csak ezt láttam.

Úgy érezte, kitörési lehetőséget jelenthet önnek a balett?

Ezen nem gondolkoztam, csak örültem, hogy nem rúgnak ki. Tettem a dolgom. Nem babáztam, nem bandáztam a többi gyerekkel, nem jártam moziba, játszótérre. Nem volt gyerekkorom. Az első szerelmem is egy házambéli srác volt, gondoltuk, kipróbáljuk, mi ez a „hű, de nagy dolog”, amiért a felnőttek úgy odavannak.

Az első szerelmétől rögtön teherbe is esett.

Igen, pontosan. Tizenhét és fél éves koromban, alig pár hónappal a diplomaosztóm előtt. Hát gondolhatja – annyira szégyelltem magam, hogy még anyámnak se mondtam el, hogy teherbe estem. Elképesztő megalázó volt: oda kellett állnom az abortusz-bizottság elé, elmondani, hogy miért szeretném megszakítani a terhességemet, és várni, hogy tizenkét idegen ember döntsön a sorsomról. Nagyon gyerek voltam még, komolyan mondom, egy mai tizenkét évesnek több esze van, mint nekem akkor; persze más volt a világ, se televízió, se semmi, alig tudtam valamit a körülöttem lévő valóságról. A miénk nagyon szűkre szabott élet volt akkoriban, húszéves koromig, amíg ki nem mentem Frankfurt am Mainba, fogalmam sem volt az életről. Itthon ebédre is csak mócsingot kaptunk. Narancs, banán?! Amikor először láttam déligyümölcsöt, azt hittem, vitrinbe való dísztárgy. Naiv voltam – és ez a naivitás bizonyos fokig máig elkísért, a különbség csak annyi, hogy mostanában már néha hajlandó vagyok használni az eszemet. (Nevet.)

Isten legyen a talpán, aki parancsolgatni akar nekem

Naiv voltam – és ez a naivitás bizonyos fokig máig elkísért (Fotó: Medveczky Ilona archívumából)

1960-ban diplomázott, aztán lement vidékre, és a Pécsi Balett egyik alapítója lett. De nem maradt sokáig.

Igen, Aczél elvtárs, Kádár rettegett kultuszminisztere, élet és halál ura küldött le ötödmagammal Pécsre azzal, hogy úgymond „Nemcsak Budapesten, hanem vidéken is népszerűsíteni kell a kultúrát”. Miután megalapítottuk a Pécsi Balettet, az összes nagy szerepet eltáncolhattam, de aztán a második évben utánunk küldték Eck Imrét, az Opera egyik vitathatatlanul tehetséges, de akkor már kiöregedőfélben lévő táncosát balettigazgatónak. Na, ő alaposan felforgatta a repertoárt, kiválasztotta magának a harmincöt kilós Árva Esztikét, és csupa olyan két főszereplős darabot tűzött műsorra, amit ők kettecskén eltáncolhattak. Mi, az összes többi képzett táncművész, beleértve az Esztergályos Cilit is, meg mehettünk utcaképnek. De szó szerint: ránk adott egy ballonkabátot, aztán csak vonulgattunk föl-le a színpadon. Tűrtem, amíg tűrhettem, aztán bedobtam a törölközőt, és közöltem vele, hogy szép volt, jó volt, de elég volt, két dudás egy csárdában nem fér meg. Két év után vettem a kalapom, és leléptem. Nem tudtam, mihez kezdek majd, de szerencsém volt. Volt Pécsen két zseniális drámai színésznő, Koós Olga és Spányik Éva – ott volt Krencsey Marianne is, tudja, aki a Liliomfiban játszott a Darvas Ivánnal, kicsit butácska, kicsit tehetségtelen, de szép, nem csoda, hogy a Makk Károly is beleszeretett, mindegy –, szóval ott volt ez az én két barátnőm, és én egyikük férjének, Bakos Antalnak köszönhetem, hogy kipróbálhattam magam a „könnyű műfajban”. Bakos, aki akkoriban az MTK intézője volt, mindig lejött Pécsre, hogy megnézze a feleségét a premiereken. Szerencsére, más előadásokra is beült, így látott meg engem is. Egy este aztán, amikor éppen a büfében ültünk, odajött hozzám, és azt mondta, „Ilona, maga nem idevaló. Maga egy sztár.” Néztem rá, mint boci az újkapura, mert egyrészt fogalmam sem volt, kicsoda, másrészt mit tudtam én akkor, mi az, hogy „sztár”. Mondom, „Miért, maga szerint hova való vagyok?” Már akkoriban is ilyen slágfertig voltam, apám háromévesen a fejembe verte, hogy mindig, minden körülmények között álljak ki magamért. Emlékszem, leültetett, és azt mondta, „Ilonka, képesnek kell lenned rá, hogy megvédd magad, mert én nem leszek itt örökké”. Na, ezt egy életre megjegyeztem, tudja is mindenki, hogy a Medveczkyvel nem érdemes kikezdeni. Én egy barrakuda vagyok, keresztben lenyelek bárkit, aki packázni mer velem. (Nevet.) Na, a lényeg az, hogy a Bakos azt mondta, jöjjön fel Pestre, bemutatom valakinek, aki be tudja indítani a karrierjét. Így is lett, összehozott Somogyi Jenővel, a Pannónia Vendéglátó igazgatójával, hozzá tartozott akkoriban az összes budapesti étterem, bár és mulató a Moulin Rouge-tól a Savoyon át az Éden Bárig. Szóval bevitt ehhez a palihoz, és csak annyit mondott neki, „Jenőkém, hoztam neked egy sztárt”. A következő héten már öt helyen dolgoztam, beleértve a Tarka Színpadot is, ahol akkoriban Magyarország legkomolyabb revüje volt.

Nem volt nehéz átállni a klasszikus balettről az esztrádra?

Jaj, ne is kérdezze! Vért izzadtam. Szerencsére, összebarátkoztam egy hihetetlenül tehetséges cigánylánnyal, akinek a kisujjában volt a modern tánc, ő tanítgatott. Attól kezdve hazafelé menet az Operától a Népszínház utcáig minden kapualjba bementem, és gyakoroltam a mozdulatokat, amiket az órákon átvettünk. Egyszóval nem volt könnyű átállni a klasszikus balettről a revüre, pláne, hogy rögtön bedobtak a mélyvízbe, már az első évtől kezdve nyolc főszerepet táncoltam.

Nem zavarta, hogy a klasszikus, nagy szerepek után „bártündért” kell játszania?

Szó sem volt ilyesmiről, nagyon is komoly, fajsúlyos produkciókat állítottunk színpadra. Szép, jól kidolgozott, jó ötletekre építkező revüképeket raktunk össze. Még Fellini 8 és ½-jét is feldolgoztuk, én játszottam Anita Eckberg szerepét. Nemcsak a táncra, hanem a dalokra és a prózára is odafigyeltünk, részletes, szépen felskiccelt szüzséje volt minden képnek. Komoly nevekkel dolgoztunk együtt: mint az Operettszínházból Németh Marika, Németh Sanyi, Németh Lehel vagy Borvető János. Akkoriban ismerkedtem meg Klapka Gyurival is, hiszi vagy sem, nagyon szép fiú volt. És kiváló emelő.

Isten legyen a talpán, aki parancsolgatni akar nekem

Fotó: Medveczky Ilona archívumából

Sajnos, én ezt a világot csak Hints György A veréb is madár című filmjéből ismerem. Abban volt az az emlékezetes jelenet, amiben a forinttal fizető vendégeket már azelőtt kizavarják a „sztriptízboleróról”, mielőtt – az ön által játszott – táncosnő ledobná a textilt.

Igen. (Nevet.) És ha kis túlzással is, de ez tényleg így volt. Mégis, én nagyon szerettem azokat az időket, gondolhatja, hogy egy háború alatt született, Kőbányán nevelkedett kislánynak, aki már egészen kicsi korában megtanulta, mi az éhezés – ’45-ben anyám a vonat tetején ülve hozta a ruhákért csencselt krumplit, a hagymát meg a zsírt vidékről, mert Pesten nem volt élelmiszer – mit jelentett az a fajta siker, amelyben akkor részem volt. Mert átéltünk kemény dolgokat, az ostrom alatt, amikor a szövetségesek megbombázták a várost, nem sokon múlott, hogy a Hungária körúti sorlaktanya helyett ne a MÁV-telepet trafálják telibe. Emlékszem, égett körülöttünk minden, apám a karján vitt ki a pincéből. Amikor bejöttek a ruszkik, hajszál híján őt is lelőtték, mert khaki színű ing volt rajta, csak az volt a szerencséje, hogy az egyik szomszédunk, egy Munkácsy nevű pali beszélt oroszul, és kidumálta magukat a szorult helyzetből. Anyám is úgy úszta meg, hogy elvigyék „krumplit pucolni”, hogy elbújt, befeküdt lábtól egy, a szomszéd pincében fekvő beteg kisfiú mellé. Egy szó, mint száz, hirtelen nagyon fölvitte az isten a dolgomat, míg apám lakatossegédként ezerötszáz forintot keresett egy hónapban, én táncosként tizenötezret – ráadásul adómentesen.

Nem vágta fejbe a siker?

Nem, mert megdolgoztam érte. Persze, szerencsém is volt, ha nem lát meg a Moulinban egy impresszárió, valószínűleg soha nem tudtam volna külföldön turnézni. De meglátott, és így Prágától Varsóig az egész keleti blokkot lefölözhettem, táncoltam például a kelet-berlini Friedrichstadt Palastban is, ahol egy este annyit kerestem, mint itthon egy egész hónapban. Csak a Szovjetunióban nem léptem fel – de ezt nem is bántam annyira. (Nevet.) A Friedrichstadt Palast egyébként abból a szempontból is meghatározó volt, hogy ott figyelt fel rám az a nyugatnémet menedzser, aki először vitt ki Nyugat-Berlinbe: onnantól kezdve pedig megnyílt az út Amerikába, jött New York, Los Angeles meg a Las Vegas-i Tropicana.

Akkoriban, amikor egy átlag magyar kétévente jutott el külföldre, és ötven márkás valutakerete volt, hogyan engedhette meg magának, hogy ennyit utazzon?

Magyar szolgálati útlevéllel, szigorúan betartva az összes agyament szabályt. Mivel az Interkoncert intézte a szerződéseimet, a gázsimból kénytelen voltam hazaküldeni nekik tizenkilenc és fél százalékot, amit aztán szépen le is nyeltek, nem véletlen, hogy most, többszöri emeléssel, méltányossággal együtt is csak 82 250 forint a nyugdíjam. Ezért is döntöttem úgy, hogy bármennyire berzenkedek is tőle, de férjhez megyek külföldön: hogy legyen nyugati állampolgárságom, útlevelem, hogy szabadon mozoghassak a világban, és ne legyek ennyire kiszolgáltatva a hazai „szerveknek”.

Medveczky: Elhatároztam, "pinadonna" leszek

Tudom, hogy minden munkásszekrényen ott volt a fotóm, hogy a kis- és nagyembereknek – a buszsofőrtől a bankigazgatóig – én voltam a szexideálja (Fotó: Medveczky Ilona archívumából)

Egy osztrák herceget vett férjül. Úgy tudom, szabályos üzleti megállapodás volt.

Kicsit előreszaladt. Azzal kezdődött, hogy amikor kimentem Vegasba, háromhavonta át kellett bumliznom Kanadába, hogy meghosszabbítsam a munkavállalói engedélyemet. Na, nekem ebből nagyon elegem volt; szerencsére volt egy barátnőm Hollywoodban – Eva Six, egy gyönyörű színésznő ötvenes derékkal, fekete szemekkel, hatalmas mellekkel és platinaszőke hajjal, komolyan mondom, a Marilyn Monroe kutyafüle volt hozzá képest –, aki, amikor elpanaszoltam neki, mennyire megterhelő ez az egész cirkusz, azt mondta, „Ó, ezen könnyen segíthetünk. Itt az ideje, hogy férjhez menj, van itt egy nagyon szép magyar fiú, Eddie Hamala, a Harangozó Gyula első feleségének a fia, ő már amerikai állampolgár, ha hozzámész, te is megkapod az útlevelet.” Tetszett nekem az ötlet – meg a fiú is, tényleg gyönyörű volt, úgy nézett ki, mint a Róna Viki, gondoltam, miért ne. Eddie is belement, azt mondta, boldogan elvesz feleségül. Az esküvőt Hollywoodban tartottuk volna, Eváék mindent megszerveztek, pucc, felhajtás, a nemesi nevem aranyba szedve – igen ám, csakhogy én az lagzi reggelén egy furcsa megérzéstől hajtva fölhívtam a magyar nagykövetséget Washingtonban, és álnéven bemutatkozva megkérdeztem, mi lesz, ha férjhez megyek. Na, erre a nagykövet tajtékozni kezdett, és közölte, amennyiben a külügy, a belügy és az igazságügy engedélye nélkül házasságot kötök, elveszik minden ingó-, és ingatlanvagyonomat, megfosztanak a magyar állampolgárságomtól, és soha többé nem kapok útlevelet. Mondom magamban, nekem ez nem kell, úgyhogy se szó, se beszéd, összepakoltam, fölhívtam a Pan Am-t, lefoglaltam a jegyem, és délben már az óceán fölött repültem Bécs felé. Mondanom sem kell, oltári botrány lett a dologból, Eddie, Eva meg a többi amerikai barátom évekig szóba se álltak velem – érthető, hiszen faképnél hagytam őket az esküvői hacacáré kellős közepén.

Mégis, hogy ismerkedett meg későbbi férjével, Wilhelm Alexander von Thurn und Taxis herceggel?

Amikor megérkeztem Bécsbe, a barátaim kijöttek elém a repülőtérre. Ott vártak Schwechaton, lefoglalták nekem a szállodai szobát, elvittek vacsorázni, egyszóval nagyon kedvesek voltak és mindenben a rendelkezésemre álltak. Ültünk a Stadtklub nevű magyar étteremben a Stephankirchénél, beszélgettünk, ők meg egyre csak azt kérdezgették, „Ilona, miért van kisírva a szemed?” Persze, hogy ki volt sírva, az egész repülőutat végigbőgtem, mondhatom, tényleg pocsékul éreztem magam. Elmeséltem nekik a kútba esett házasságom történetét, mire ők, hogy jobb kedvre derítsenek, elvittek a híres Eden bárba. Mint később kiderült, az egy melegbár volt – de mit tudtam én azt akkor, azt se nagyon tudtam, mi az, hogy homoszexualitás. Ültünk egy boxban, beszélgettünk, próbáltak itatni, felvidítani, mindhiába. Egyszer csak oldalba bök a Benczúr Vili, a Stadtklub tulajdonosa, és rámutat egy, a bárnál üldögélő, jóvágású férfira: „Na látja, Medveczky – mert medveczkyzett. – Az a pasi kellene magának. Ő jó volna férjnek.” Kérdem, miért, ő kicsoda? „Nem tudja? Hát a Thurn und Taxis. Egy osztrák herceg, Európa ötödik leggazdagabb családjának a sarja, nagyobb a kastélyuk Regensburgban, mint a Buckingham Palace. Csak hát elzavarták otthonról, mert a fiúkat szereti.” Na erre már felkaptam a fejem, gondoltam, meleg-nem meleg, de mégis egy herceg, „Jól van, mutassatok be neki!” Úgy is lett, odaültem mellé a bárpulthoz, egy kicsit elbeszélgettünk – jól tudtam németül, már csak azért is, mert az az úriember, aki a Szabadság-hegyi házamat vette, német harisnyagyáros volt –, aztán kerek perec megkérdeztem tőle, nincs-e kedve elvenni feleségül. Mire ő azt mondta, „Rendben van, kis Ilonka – édes volt, anyámon kívül senki sem szólított még így. – Értem, hogy kellene az osztrák útlevél; mégis mennyit ér ez meg magának?” Mondom, „Amim csak van.” „Az mennyi?” Számolgattam egy kicsit: „Közel százezer dollár”. Egy szónak is száz a vége, megalkudtunk, ’74 februárjában volt az esküvőnk a margitszigeti Nagyszállóban. A nászéjszakámról inkább nem mondok semmit, legyen elég annyi, hogy Wilhelm egész este egy úszógumin feküdt – mint később megtudtam, egyes homoszexuális fiúknak nagyon érzékeny a popsijuk – és olvasgatott. De amit akartam, megkaptam, attól kezdve osztrák állampolgár voltam.

A nászéjszakámról inkább nem mondok semmit, legyen elég annyi, hogy Wilhelm egész este egy úszógumin feküdt

Medveczky Ilona Wilhelm Alexander von Thurn und Taxis herceggel (Fotó: archív fotó)

Miért volt annyira fontos önnek az osztrák állampolgárság?

Hogy szabadon utazhassak, dolgozhassak. Akkoriban nekünk, akik a vasfüggöny mögött éltünk, nem volt könnyű kijutnunk Magyarországról – még nekem sem, pedig elég sok valutát kerestem ennek az országnak. Persze, különleges bánásmódban részesültem, Aczél György három T-je – tűrt, támogatott, tiltott – közül én az elsőbe, a tűrt kategóriába tartoztam, így mehettem ki például Dubrovnikba, hogy az Ajtay Andorral, a Psotával, a Bujtorral meg a Papp Lacival leforgathassuk Az oroszlán ugrani készül című filmet. De mondom, nekem is csak ötablakos szolgálati útlevelem volt, azért is borultam ki annyira, amikor nem sikerült Hollywoodban férjhez mennem, mert az utolsó ablakkal mentem ki, és tudtam, ha nem tudom „megszabadítani magam”, többet nem utazhatok. Végül szerencsém lett, mert jött a Benczúr Vili, és prezentált egy herceget. Persze, nem ingyen. (Nevet.)

Egész életében körbedongták a férfiak, mégsem kötelezte el magát senki mellett.

Persze, mert nekem mindig a hivatásom volt az első, a hivatásom és a szabadságom. Pedig mindenki feleségül akart venni: Hildebrand Pistától, az Egy magyar nábob operatőrétől, Barton Bandin, a Nemzeti Színház akkori főrendezőjén át a Kubaláig rengetegen megkérték a kezem. De én nem adtam, mert tényleg a szakma volt az első. Nem éreztem affinitást aziránt, hogy „feleség” legyek. Még a Nagy Richárdhoz (Nagy a nyolcvanas években az MTV leghosszabb ideig regnáló elnöke volt, a szerk.) se mentem hozzá, pedig ő tényleg nagyon szeretett, azt hiszem, életem legfontosabb kapcsolata volt, ami hozzá fűzött. De nem mentem férjhez, mert tudtam: vagy házasság vagy hivatás, egy fenékkel két lovat nem lehet megülni.

Ha jól értem, a függetlensége és a szakmaszeretete többet jelentett a családnál és a párkapcsolati elkötelezettségnél.

Igen, igen, igen. Persze, voltam én is szerelmes, volt az életemben kilenc férfi, aki tényleg hozzám tartozott, mégis képtelen lettem volna lekötni magam. Richárdnak még gyereket is szültem volna, ha összejön, de sajnos nem jött össze. Huszonöt évig voltunk együtt, és amikor egyetlen hónap alatt elvesztette az édesapját, az egyik fiát és a négyéves unokáját – addig soha nem láttam sírni, de akkor potyogtak a könnyei – , elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, szülök neki egy gyereket. El is követtem mindent, ami emberileg lehetséges volt, még a beültetéssel is megpróbálkoztunk a Kútvölgyiben, de nem tapadt meg. Sajnos, a Budai Parkszínpadon egy fellépés során összeszedtem egy csúnya mellhártya- és tüdőgyulladást, ami miatt nem tapadt meg a méhfalamon a petesejt – nem lehetett gyerek. Nagyon el voltam keseredve, mert szerettem volna mindent elkövetni azért, hogy Richárd boldog legyen. Most mégis azt kell mondanom, tulajdonképpen örülök, hogy nem tapadt meg az a petesejt, mert pár évvel később, amikor Alzheimer-kórós lett, a felesége az öccsével együtt szó szerint „visszalopta” tőlem a papát, aztán bezárta egy szobába és ott hagyta, még azt sem engedte meg, hogy meglátogassam. Szerintem ebbe halt bele. A temetésére sem akarták, hogy elmenjek, de én persze elmentem, úgy voltam vele, isten legyen a talpán, aki nekem parancsolgatni akar.

Mondta, hogy fontosabb volt az ön számára a szakma, mint a párkapcsolat, a szexualitás.

Igen, ez bizony így van.

Pedig Magyarországon hosszú évtizedekig a neve a „szexi” szinonimája volt.

Persze, de ez egy más dolog. Tudom, hogy minden munkásszekrényen ott volt a fotóm, hogy a kis- és nagyembereknek – a buszsofőrtől a bankigazgatóig – én voltam a szexideálja. De csak azért, mert szerettem és komolyan vettem a szakmámat. Ha egy rendező mosólányt akart eljátszatni velem, azt játszottam. Ha femme fatale-t, akkor meg azt. És a legtöbbször azt várták el tőlem, hogy ha színpadon, vásznon vagyok, ömöljön belőlem az erotika. Hát ömlött.

Isten legyen a talpán, aki parancsolgatni akar nekem

Medveczky Ilona a Grand Hotel Royalban, a Story-gálán (Fotó: Rozmanitz Gábor)

Valóban így volt, egyik első emlékem önről még eszmélő tinédzserként az, amikor láttam az Egy magyar nábob mulatósjelenetében. Ön volt a cigánylány.

Igen. Akkor még nagyon fiatal voltam, úgy kértek ki a Balettintézetből. Persze, arról szó sem volt, hogy a Bessenyei letépi a pruszlikom, de letépte. Volt is belőle balhé az iskolában

Miután megkapta az osztrák útlevelét, megint sokat dolgozott külföldön. Bécsben Josephine Bakerrel is fellépett. Milyen érzés volt a Kreol Istennővel együtt táncolni?

Nem Bécsben, hanem Frankfurt am Mainban, de a többi igaz. Felléptem Josephine Bakerrel és Marika Rökk-kel is, fantasztikus érzés volt, alig kaptam levegőt. Még akkor is, ha ott, akkor én voltam a „sztár”, Az Éjszaka Gyémántkirálynője, ahogy reklámoztak, megvan róla a prospektus is, alkalomadtán megmutatom. Egy fekete fiúval táncoltam egy nagyon nehéz duettet, feszes, ékkövekkel kivarrt necctrikóban, mondhatom, borzasztó nehéz munka volt. De hatalmas show is: akkora felhajtást csaptunk, mintha a Folies Bergère-ben léptünk volna föl.

Osztrák állampolgárként akár külföldre is költözhetett volna, ön mégis úgy döntött, hogy itthon marad. Miért?

Mert mindig apámnak szerettem volna bizonyítani. Amikor a néném beíratott a Balettintézetbe, mindenkivel összeveszett, attól félt, hogy „kurvát csinálnak” belőlem. Na, én szerettem volna bebizonyítani neki, hogy nem kurva lett a lánya, hanem sztár.

És valóban sztár is lett, a nyolcvanas években már akkora neve volt, hogy a fellépések mellett több filmet, televíziós produkciót is forgatott. Aztán jött a rendszerváltás és vele az elkerülhetetlen változás. Hogy élte meg, amikor egyik pillanatról a másikra átfordultunk demokráciába?

Két dologra nagyon élesen emlékszem. Az egyik, amikor Hornék megnyitották a határt, és engedték, hogy a kelet-németek zavartalanul átmehessenek a rokonaikhoz. A másik meg az, amikor Bécsből hazafelé jövet láttam, hogy egész autókaravánok jönnek Budapest felé Gorenje hűtőkkel megpakolva. Mit mondjak, borzasztóan örültem, hogy vége a szocializmusnak – és azt hiszem, így volt ezzel egész Európa, főleg, hogy nem sokkal később a Szovjetuniót is kinyitották. Véget ért a hidegháború. De ami azután jött, hát az olyan, mint a vegyes felvágott, a franciasaláta vagy a rumtopf: volt benne jó is, rossz is. Én, sajnos, főleg az utóbbit látom, egyáltalán nem tetszik, ami ’89 óta Magyarországon történik. Úgy látom, minden prostituálódott: a hivatásom, a vendéglátás, a szórakoztatóipar, az egész ország. Az ipar, a kereskedelem, a művészet, a gyógyászat és az oktatás is. Régen nem voltak kukázók, hajléktalanok, ha valakit KMK-n (közveszélyes munkakerülés – a szerk.) kaptak, azt bevitték a rendőrségre, és másnap adtak neki munkát. Ma már nem így van. Ide figyeljen, én megéltem a világháborút, a kommunizmust, az ilyen-olyan váltásokat, mindent, amit csak el tud képzelni, mindenen átmentem. De olyan rosszul, mint mostanában, még soha nem éreztem magam a bőrömben. Még soha nem volt ebben az országban akkora szakadék a szegények és a gazdagok között, mint most.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése