„Úgy érzem, hogy lehorgonyoztam, révbe értem” – Pintér Tibor és a nők

Édesanyám, Ilona

Anyukám nemcsak azért meghatározó ember az életemben, mert ő az édesanyám, hanem amiatt is, mert a művészi fejlődésemhez és a színházcsinálói mivoltomhoz is nagymértékben hozzájárult. Nemcsak ő, hanem az édesapám is, hiszen mind a ketten irodalmárok. Anyukám még él, apukám sajnos már nem. Anyukám a Veszprémi Bakony Művek népművelőjeként dolgozott. Most 82 éves, és máig több mint száz verset tud kívülről. Gyerekként versek között nőttem fel. Míg más gyerek olyan filmeket nézett vagy olyan könyveket olvasott, amik nem feltétlenül filmművészeti vagy szépirodalmi alkotások, addig én anyukám és apukám könyveit és verseit bújtam. Esténként egész komoly szépirodalmi műveket olvastak fel nekem, nem feltétlenül olyanokat, amik a korombeli gyerekeknek szóltak. Lehet, hogy a felét nem értettem, mégis volt ennek egy hatalmas előnye: felnőve kialakult egy olyan szókincsem, egy olyan gondolati kultúrám, ami ma már szerves része az alkotói mivoltomnak. Egyedüli gyerekként egy olyan légkör járta át a gyerekszobámat, amire nagyon büszke lehetek, mert erősen meghatározta az egész létezésemet. Apám volt a keményebb szülő, és anyám volt az, aki sokszor a szárnyai alá vett, ő engedékenyebb volt velem. A Színművészeti Főiskolával kapcsolatban kicsit szkeptikusak voltak a szüleim, és nem gondolták volna, hogy elsőre felvesznek Szinetár Miklós osztályába, de amikor elmondtam nekik, hogy sikerült, pezsgőt bontottak, és apám és anyám is könnyezett a meghatottságtól.  Édesanyámmal máig kitűnő a kapcsolatunk, nagyon szeretjük egymást. Gyakran találkozunk, közel is költözött a családhoz, tíz perc alatt átérek hozzá, és a párom, Jenifer is meg tudja látogatni, mert vele is jó a viszony. Sokat segítünk neki, mert már nehezen mozog, de szellemileg szerencsére teljesen ép.

Hegedűtanárom, Viki néni

A szüleim kitalálták, hogy tanuljak meg hegedülni, és ehhez az ötletükhöz nagyon ragaszkodtak. Nyolc évig hegedültem, ám végül eltérítettek a hangszer mellől a lovak, és hegedűművész helyett aztán színművész lettem, de ettől még ez az időszak mély nyomot hagyott bennem. Ebben nagy szerepe volt Viki néninek, aki Veszprémben, a zenei általános iskolában tanított hegedűt, és nyolc éven keresztül nyüstölt engem. A hegedű egy nagyon nehéz hangszer. Aki arra adja a fejét, hogy hegedüljön, az tulajdonképpen azt vállalja, hogy az élete felét erre fogja áldozni. A hegedű ugyanis nem csak egy hangszer, hanem ez a hangszerek királynője. Azt mondják, hogy aki hegedülni tud, az szinte bármilyen hangszeren elboldogul – félreértés ne essék, én nem tudok hegedülni. A hegedűhöz kell a legjobb hallás. Viki nénihez minden héten 2-3 alkalommal jártam. Úgy volt, hogy konzervatóriumba megyek, ám végül nem jelentkeztem. Viki néni nemcsak az iskolában tanított, hanem plusz órákat adott nekem a lakásán. A fiával, Felíciánnal nagy barátok voltunk. Rengeteget rendetlenkedtünk és a zeneiskola padlására fellógva kergettük a galambokat, és amikor lent próbált a zenekar, mi fentről dobáltuk a lányokat meg csúzliztuk a zenekari tagokat, miközben nekünk is velük kellett volna játszani. Nagyon rossz gyerekek voltunk, mégis hegedűre szántak minket. Ez végül kudarcba fulladt, Viki néninek mégis nagyon sokat köszönhetek. A hallásom, a muzikalitásom, a kottaismeretem, a szolfézsismeretem mind a vele töltött időnek köszönhető. Az énekesi mivoltomat, és azt, hogy a Színművészeti Főiskolára elsőre felvettek, nagyrészt neki köszönhetem, meg persze a szüleimnek, akiknek az unszolására hegedülni kezdtem. Tehetségesnek tartott, a hallásomat nagyon dicsérte, viszont egy idő után kiderült, hogy a kötött izomzatom miatt sosem lehettem volna igazán jó hegedűművész. Már akkoriban is rengeteget sportoltam, és a hegedűhöz puhább izomzat szükséges, mint amilyen nekem volt. Nem véletlenül nem látsz body builder hegedűsöket.

Énektanárnőm, Bagó Gizi

A Színművészeti Egyetemen a mai napig énektanárként dolgozik. Oroszországban végezte el a Zeneművészeti Akadémiát, ahol a világhírű operaénekesnő, Jelena Obrazcova volt az énekmestere. Az ott tanult orosz énekkultúrát hozta magával és adta át nekünk, és én ennek a csodának voltam a része négy éven keresztül. Bagó Gizi saját maga válogatta ki a növendékeket, akikkel szeretett volna együtt dolgozni. Így került hozzá Homonnay Zsolt, Buch Tibor és én, mi hárman tanultunk együtt nála. Fantasztikus nő, aki az egész életemre rányomta a bélyegét. Ezek az énekpedagógusok nem csak énektanárok, hanem mentorok, múzsák, élettanácsadók és pótanyák is egyben, ha szerencséd van. Nekünk pedig hatalmas szerencsénk volt Gizivel. Tyúkanyó módra szedte össze a csapatát, gondoskodott rólunk. Ha nem ettem, meghívott egy szendvicsre, sokszor hívott meg bennünket a lakására, templomi koncerteket szervezett, amiken énekelhettünk és ebből rengeteget tanultunk. Fantasztikus tudást és erőt adott nekünk Szinetár Miklóssal együtt, egy olyan alázatot a színház, a muzsika és az ének iránt, hogy azért nem lehetünk eléggé hálásak. Ittuk a szavait, kötelezővé tette, hogy Operába járjunk, meghatározó énekeseket hallgathattunk meg élőben. Gizinek köszönhetem, hogy a drámai tenor hangomat elkezdte kinyitni, hogy tudjak könnyed magasságokat is énekelni. Ehhez persze bízni kell az énektanárodban, és ilyen szempontból ez kicsit olyan volt, mint a ló és a lovas viszonya. Nem véletlenül mondjuk azt, hogy az énekhang a lélek tükre: amilyen lelki állapotban vagy, olyan lesz az énekteljesítményed is. Az első két évben nehezen tornáztam fel magam, de Gizi hitt bennem, ezért nem rúgtak ki az első év végén. Ő és az osztályfőnököm úgy gondolták, érdemes harcolni értem. Aztán negyedik év végére bebizonyítottam, hogy valóban közéjük való vagyok. Színházcsinálóként a mai napig Bagó Gizi tanaiból táplálkozom.

Kislányom, Janka

Janka lányom nagyon érdekes jellemfejlődésen megy keresztül mostanában, hiszen tavaly ilyenkor még a Pázmány Péter Egyetem jogi karának másodéves hallgatója volt. Aztán egyik napról a másikra hozott egy döntést, hogy ő színésznő lesz. Mindenki le akarta beszélni erről, egyetlenegy ember kivételével, aki én voltam.

Mindig is éreztem Jankában azt a tehetséget, amit az édesanyjától és tőlem örökölt, de valahogy sokáig úgy gondoltuk, hogy jobban jár, ha nem színésznő lesz. Nyilván az egyik szemem sír, a másik nevet, de a nevetés az erősebb, mert örülök annak, hogy az alma nem esett messze a fájától. Érdekes látni, hogy a lány, aki folyamatosan azt hallotta, hogy ne legyél színész, mert az egy keserédes pálya, mégis úgy dönt, hogy maga is színész lesz. Engem hívott fel először, amikor a döntést meghozta, és én azt mondtam neki, hogy „Kislányom, éppen itt az ideje, hogy megtaláljuk, ki is az a Pintér Janka”. Azóta színésznőnek tanul a Magyar Színház színiakadémiáján, és már szerepeket kap, felfigyeltek rá, mindenki nagyon tehetségesnek tartja. Természetesen édesanyjától, Janza Katától nagyon sok mindent örökölt, de benne vagyok azért én is, és egészen különleges kötelék van köztünk, nagyon megértjük egymást. Édesanyám legnagyobb lelki tápláléka Janka. Ő segít neki a legtöbbet, a legtöbbször látogatja, és van is köztük hasonlóság. Szoktuk is mondani, hogy Janka az édesanyám fiatalkori változata, mert mindenben nagyon hasonlítanak. Ezért is olyan szoros köztük a viszony. Az édesanyám és köztem álló hídban a kislányom egy nagyon fontos pillér. Arra buzdítom őt, hogy azt csinálja, amit szeret, mert azt látom, ha valaki nem azt csinálja, amit szeret, abba lelkileg bele tud rokkanni.

Párom, Ilyés Jenifer

Már lassan három éve élünk párkapcsolatban. Ő az én társam, párom, akinek nagyon sok mindent köszönhetek, többek között azt, hogy pályatársként rettentő jól alkalmazkodik hozzám. Nagyon jól viseli a Nemzeti Lovas Színházzal együtt járó problémákat és feszültségeket. Mivel ő is a színház színésznője, ezért maximális odaadással viseltetik a produkciók iránt, magánemberként és társként pedig nagyon jól navigálja az életemet. Megértjük egymást, egy hullámhosszon vagyunk nemcsak az apróságokban, de a komolyabb helyzetekben is. Egyforma az életritmusunk: egyszerre álmosodunk el és egyszerre ébredünk, és nagyon sok mindenben egyformán gondolkozunk. A férfivá válásom időszakának egy nagyon meghatározó szereplője, és bízom benne, hogy a továbbiakban is az lesz, hiszen úgy érzem, hogy lehorgonyoztam, révbe értem és megtaláltam az igazit.

A közös munka nálunk sosem okozott problémát. Ha az ember rossz rendőrként áll a sorsához, és csak a problémákat keresi, akkor a világ legjobb lovát megvásárolva is csak a hibák keresésére fog fókuszálni. Rossz rendőrként egy kapcsolatban állandóan azt fürkészed, hogy a párod miképpen lehetne jobb és miket ront el. 47 éves koromra megtanultam valamit: sosem leszel akkor boldog, ha megvásárolt lovadat vagy a szerelmedet mindig górcső alatt tartod, és folyton csak arra figyelsz, hogyan javíthatnál rajta. Úgy kell szeretni, ahogy van. A lovas példát nem megalázásnak szánon, hanem tanításnak, mert nagyon hasonló a kettő. Az ember előszeretettel válik meg a párjától vagy a barátaitól akár egy rossz mondat miatt. Azt gondolom, hogy sokkal nagyobb érték megtartani valakit, hogy aztán megtaláljuk benne az értéket és a jó dolgokat. Az ember fejében dől el, hogy milyen lesz a kapcsolata másokkal. Ez a te döntésed. Én úgy döntöttem, hogy remekül fogunk együtt dolgozni Jenivel. Ha Jeni fodrász lenne, és nem színésznő, akkor is istenien meglennénk, mert akkor úgy döntenék, hogy nem szakmabeliként fogom őt kezelni. Most szakmabeliként kezelem, tudom ennek a hátulütőit és ő is ismeri ezeket, ettől pedig isteni a munkakapcsolatunk. A közös munka inkább javára, és nem a hátrányára válik a kapcsolatunknak.  47 évesen az ember már kicsit be van savasodva. Ez a besavasodott lélek frissítésre, komfortzóna váltásra vágyik. Ezt adja meg nekem Jeni. Arra tanít, hogy ne feszüljek be bizonyos dolgoktól, és ne a megszokottban próbáljam megtalálni a boldogságot, hanem élvezzem azt, ha valami kimozdít a rutinból és a megszokottságból. A fiatalos vagánysága és lendülete engem is frissen tart, nagyon jó tesz számomra. Ettől én is egy picit vagányabb, rugalmasabb és lazább leszek.

Nők az életemben cikksorozatunk további részei:

• “Ezt a lángot minden nap táplálni kell” – Rákóczi Ferenc és a nők
• “Mi együtt toljuk ezt végig” – Szabó Győző és a nők
• “Úgy éreztem, ez az égben köttetett” – Gömöri András Máté és a nők