Trokán Nóra: „Színpadra állni sokkal félelmetesebb, mint kamerák elé”

Az első gépedre még gimnazistaként tettél szert. Eleinte miket fotóztál vele?

Volt egy barátnőm, aki fotózott. Tök jó képeket csinált, ami inspirált engem, ezért szerettem volna én is kipróbálni. Sokáig raktam félre a zsebpénzemből, hogy az első gépemet meg tudjam venni. A városban fotózgatva próbáltam ki, de utána leginkább az osztálytársaimat fotózgattam. Megkértem, hogy jöjjenek el velem ide-oda, és csináltam pár képet. Az még egy analóg gép volt, imádtam, de azokat a képeimet még nem nagyon mutogattam másoknak. Leginkább magamnak csináltam őket, akkoriban még nem is volt közösségi média. A családtagjaimnak tetszettek, de ennyi. Nem jött rögtön a nagy áttörés, nem született meg azonnal a fejemben, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni. Jóval később vettem egy másik gépet – amivel azóta is dolgozom – , és miután egy egyiptomi családi kirándulás után feltöltöttem a Facebookra a képeket, nagyon sok pozitív reakciót kaptam. Sokan akkor eszméltek rá az ismerőseim közül, hogy hobbi szinten fotózom, pedig már régóta foglalkoztam vele. Egyre többen említették, hogy jó a szemem hozzá, és megkaptam párszor a kérdést, hogy nem akarok-e ezzel komolyabban foglalkozni. Elgondolkodtam ugyan rajta, de végül sosem mentem el fotós iskolába: inkább könyveket vásároltam a témában és azokból tanultam. A technikai oldaláról a mai napig lenne mit tanulnom, fotósként inkább ösztönösen működöm.

Te voltál az a családban, akivel a kirándulásokon nem lehetett haladni, mert meg kellett várni, amíg készítesz egy-két jó fotót?

Persze, de nemcsak fotóztam, hanem kameráztam is. Én csináltam a családi felvételeket, kivettem a kamerát a kezükből. Amikor már volt saját kamerám, én rögzítettem mindent. A családi összejöveteleken, a karácsonyokon mindenhol én fotóztam és videóztam.

Ezek szerint nemcsak a fotózás, hanem a filmkészítés is érdekel?

A pályám elején még filmrendező szakra is jelentkeztem a Színművészetire. Első felindulásból adtam be a jelentkezésemet, nem igazán gondoltam át, hogy ez milyen hatással lenne az épp csak elindult színészi karrieremre. A kettő ugyanis nem igazán működhetett volna együtt, miközben én azt reméltem, hogy mégis. Végül nem kellett választanom, mert nem vettek fel: csak az ötödik, utolsó rostán hullottam ki, ami azért tök jó visszaigazolás volt abból a szempontból, hogy valószínűleg nem vagyok reménytelen eset, ehhez a dologhoz van némi közöm. Ez megmaradt bennem, bár sokáig nem kezdtem vele semmit. A könyvbemutatóm után azonban elkezdek dolgozni egy saját kisfilmen.

Lehet, hogy azért nem vettek fel annak idején, mert azt gondolták, ez ütközne a színészi pályáddal?

Amikor már minden tanár bent ült a felvételimen, nagyon kérdezgették, mégis hogyan képzelem a két pályát egymás mellett. Próbáltak utalni rá, hogy a kettő nem fog együtt menni, és ha felvesznek, akkor ott kell hagynom Kecskemétet, és nincs más, csak a Színművészeti. Nem mondtam azt nekik, hogy akkor én majd ott hagyom a színészetet, hanem azt feleltem, hogy majd csinálom őket együtt. Ez is közrejátszhatott a döntésükben, de simán az is lehet, hogy csak nem volt elég jó a filmem, amit benyújtottam.

Bánod, hogy így történt?

Nem, szerintem így volt a legjobb. A színészi fejlődésem akkor még gyerekcipőben járt, és ha felvesznek, valószínűleg soha nem érek be színészként. Kellett idő, hogy rátaláljak a saját hangomra, és persze kellett ehhez Zsótér Sándor is. Egy előadáson dolgoztunk együtt, a vele való munka igazi fordulópont volt a szakmai életemben. Nem tudom, mi történt a próbafolyamaton, ezt sokszor próbáltam már megfejteni, de egy ponton elkezdtem rátalálni egy hangra, ami korábban még sosem sikerült.

Korábban nem érezted magad komfortosan a színpadon?

Ezt azért nem mondanám. Inkább mindig azt éreztem, hogy valaminek megfelelek és valamit végrehajtok több-kevesebb sikerrel, nem pedig azt, hogy ez egy flow élmény, amit jó csinálni. Zsótér Sándor mellett végre azt éreztem, hogy magam tudom kimondani a szövegeket, és nem arra figyelek, hogyan mondom őket és eljutnak-e a nézőig. A gondolatot tudtam közvetíteni, és ez nagy különbség.

Az áttörés után már mindig, minden rendezővel sikerült elérned ugyanezt?

Inkább csak sokkal könnyebb volt. Ott elkezdtem valamit megérezni, és onnantól kezdve ezen az úton keresgéltem tovább.

Már korán megírták rólad, hogy filmvászonra való vagy, az érdekesebb filmes/tévés feladatokra mégis viszonylag sokat kellett várnod.

Ha az ember egy vidéki színházhoz szerződik le 0-24-ben, nagyjából lehetetlenné válik leszervezni mellette egy húsznapos filmforgatást. A filmek és sorozatok nagyrészt Budapest környékén forognak. Sokszor előfordult, hogy kiválasztottak egy szerepre, de nem tudták egyeztetni a színházzal, így végül nem az enyém lett a munka. Többek között ezért is döntöttem úgy, hogy egyrészt szabadúszó leszek, másrészt kevesebb színház lesz az életemben. Nagyon szeretnék többet filmezni, és nem szeretném, hogy ennek most bármi az útjába álljon.

Óriási szívfájdalom, amikor kiválasztanak egy filmszerepre, de végül a színházi egyeztetésen megbukik a dolog?

Igen. Nagyon-nagyon nagy szívfájdalommal jár, de végül mindig tudom úgy nézni a dolgokat, hogy volt értelme és célja annak, hogy ez miért nem jött össze az életemben, valaki tudja ott fent, hogy nekem igazából nem kellett ez a munka. Ezek azonban nem könnyű meccsek, fájdalmas elengedni a jó lehetőségeket, de azért mindig sikerült. Könnyebb olyankor a dolgom, ha nem engem választanak, mint amikor egyeztetési probléma miatt nem kapok meg egy szerepet.

És működik a „kevesebb színház, több film” terved?

Igen, főleg a külföldi filmek, sorozatok esetében. A külföldiek nem nagyon egyeztetnek egy magyar színésszel. Ha idejön egy amerikai film, amiben egy háromnapos szerephez kiválasztanak egy magyar színészt, akkor nem fognak elkezdeni a színházzal sakkozni, ha nem jó neki, inkább odaadják a szerepet másnak. A Witchert például csak Puskás Tamás jófejségének köszönhetem, mert beugrasztotta helyettem Sztarenki Dórit a Delilába. Két előadáson múlt. A Witcher egy nagyon fontos pontja a karrieremnek, nagyrészt ennek köszönhetem, hogy a nyáron leszerződtem egy nemzetközi színészügynökséghez. Amikor velük tárgyaltam, ők hozták fel, hogy a Witcher milyen jó referencia, mert mindenki ismeri, ami egy szuper dobbantó lehet a castingoknál. Fontos volt, hogy a sorozatban egy megjegyezhető karaktert bíztak rám, és ez egy jó belépőkártya nekem a meghallgatásoknál.

Kaptál már munkát a Witchernek köszönhetően?

Nem tudom, hogy amiatt kaptam-e meg a szerepet, de nemrég egy amerikai rendező mondta a magyar casting direktornak – ő meg továbbadta nekem – , hogy „Ez a nő volt a Witcherben, és milyen jó volt benne, szóval hívjuk be”. Ha jól dolgozol és szeretnek, annak gyorsan körbemegy a híre. Nagy szakma ez, ugyanakkor mégis kicsi.

Hány nyelven tudsz játszani?

Amennyin kérnek. (nevet) A Witcherben például tünde nyelvű szövegeim voltak. Amúgy görögül meg angolul beszélek, de az angol az, amin a magyar mellett anyanyelvi szinten tudok játszani. Nyilván mindig lesz valamennyi akcentusom, de dolgozom rajta. A HALO-nál például kifejezetten amerikai akcentust kértek tőlem, és volt egy dialect coach, akivel dolgoztam rajta. Tök büszke voltam, szerintem jól sikerült. Volt nemrég egy amerikai nagyjátékfilmem, egy teljes elmebetegség, amiben viszonylag sok szövegem volt. Azt szokták mondani, hogy nekem nem magyar akcentusom van, hanem valami fura, nehezen besorolható, és ez ennél a filmnél például kifejezetten jól jött.

A Mielőtt című fotóalbumodban a színfalak mögött, a takarásban fényképezted a színészeket percekkel vagy másodpercekkel azelőtt, hogy színpadra léptek. Jól tudom, hogy egy Londonban látott hasonló témájú albumból kölcsönözted az ötletet?

Amikor megláttam ezt a kötetet az ottani Nemzeti Színházban, az volt az első gondolatom, hogy ez óriási ötlet, és itthon miért nincs ilyen. Fantasztikus ötlet a színészeket ezekben a pillanatokban megörökíteni. Egyébként abban a könyvben több volt a hagyományos portré, én meg kicsit többet akartam abból mutatni, ami a takarásban történik. Persze azért nálam is vannak öltözői meg sminkszobában készült képek. Azt a pillanatot próbáltam megörökíteni, amikor egy színész átfordul, átlényegül a szerepébe, aztán kilép a színpadra a közönség elé.

Ez minden színésznél egy hosszabb folyamat, vagy ismersz olyanokat is, akik egy perccel színpadra lépés előtt még nyugodtan beszélgetnek egy kollégával arról, hogy mit ettek aznap ebédre?

Ez azért nemcsak az emberektől, hanem a szerepek milyenségétől is függ. Ha mondjuk egy könnyedebb vígjátékban kisebb a szerepem, akkor én sem izgulom túl a dolgot színpadra lépés előtt. Egy Sirály Nyinájánal ez azonban nem működik, de a Macska a forró bádogtetőn esetében sem, ahol az ember másfél órát folyamatosan beszél. Ezek azért koncentráltabb állapotot kívántak meg. De ismerek olyan kollégát, aki musical főszerepben a színpadra lépés előtt tíz perccel még civilben alszik a büfében, aztán három perc alatt átöltözik, felmegy és úgy énekel, hogy leszakad a csillár. Ez egy irigylésre méltó adottság.

Szerinted amúgy ők is izgulnak, csak leplezik?

Biztos van köztük olyan is, aki legbelül tiszta stressz, csak ezt viccelődéssel álcázza, de vannak, akik tényleg hírből sem ismerik az izgulást. Nagyon változó, ki hogyan él meg egy ilyen helyzetet. Van, aki egyedül szeret lenni színpadra lépés előtt, van, aki a szövegét olvasgatja előtte… Ezeket a pillanatokat mutatom meg az albumbam, ami szerintem egy nagyon szép mixe annak, hogy ki hogyan készül.

Mennyire zavarja meg ezt az ihletett pillanatot, ha jelen van egy fotós?

Az volt a feladatom, hogy úgy legyek ott, hogy nem észlelik a jelenlétemet. Nagyon nagy büszkeség volt, amikor úgy született meg egy kép, hogy az alany nem látta, hogy készül róla. Pont az volt a lényeg, hogy intim, őszinte pillanatokat mutassak meg. Persze van portré is a könyvben, amikor a színész belenézett a kamerába, vagy volt olyan helyzet is, hogy tudott a jelenlétemről, de talán azért, mert nem egy fotós vagyok, aki kívülállóként érkezett, hanem én is közülük való vagyok, könnyebben a bizalmukba fogadtak. Kicsit olyan volt a helyzet, mintha aznap én is játszottam volna az előadásban, csak épp nem léptem színpadra.

Milyen előnyöd származott még abból, hogy színészi háttérrel fotóztad őket?

Abból a szempontból volt fontos, hogy tudjam, mik azok a pillanatok, amik történni fognak és a fotó szempontjából érdekesek lehetnek, illetve mi az a pillanat, amikor nem megyek oda és nem zavarom meg a felkészülést. Ismertem a határokat. Ha tudod, hogy valaki egy nehéz főszerepre készül, ül a takarásban és koncentrál, akkor vagy azt csinálod, hogy észrevétlenül, megzavarás nélkül fotózod le, vagy ha ez nem megy, akkor nem mész oda, és nem zavarod meg a felkészülését.

Mi volt a legfurcsább rutin, amivel találkoztál?

Annyira furcsa egy sem volt. Akadt, aki nyújtott előtte, más meg jógázott, de semmi extrémmel nem találkoztam. Nagyjából mind ugyanazt csináljuk: izgulunk. (nevet)

A harmincadik előadás után a rutinnak köszönhetően sem csökken az izgalom? Esetleg a korral?

Tud azért finomodni, ha valamit már rengetegszer játszottál, de a korral nem, sőt egyre rosszabb. Legalábbis ezt mondják az idősebb kollégák.

Ha rontasz egy darabban, a következő előadás előtt ez extra stresszforrást jelent?

Ilyenkor újra össze kell kapni az önbizalmat, ami sosem könnyű. Legbelül tudod, hogy volt egy bukód, amitől kevésbé vagy laza és önbizalommal teli. Stresszel, hogy megtörténhet újra.

A társulatoktól kaptál engedélyt a fotózásra, de előfordult, hogy egyes színészek nem engedték, hogy fotózd őket?

Igen, de összesen két-három emberről beszélünk. Ezzel semmi baj nincs, hiszen írtam is előtte mindenkinek egy e-mailt, hogy aki nem szeretné a fotózást, jelezze nekem. Ha valaki ezt kérte tőlem, maximálisan tiszteletben tartottam. Van, aki egyáltalán nem szereti, ha fotózzák, azt meg pláne nem, ha egy ennyire sebezhető helyzetben. Ebben semmi kellemetlen nem volt, annyi történt, hogy őt kikerültem.

Nagyon más a színpadra lépés előtti izgalom, mint az, amit egy forgatáson a kamerák elé lépés előtt érzel?

Bizonyos szempontból igen. Ha egy forgatáson bármi történik, újra lehet venni. Nyilván az se jó érzés, ha huszonötödször is elrontja az ember, és mindenki csak arra vár, hogy végre összekapja magát. Ebben is van izgalom, de ez mégis másfajta izgalom. Amikor a Witcherben először kellett megszólalnom tünde nyelven egy óriási külföldi stáb előtt, akik azt se tudják, ki vagyok, igazán izgultam, de szerencsére ez később sokat csillapodott. Színpadra állni sokkal félelmetesebb, mint kamerák elé. Imádok filmezni, de azt el kell ismernem, hogy a színpadra lépés egy sokkal sűrűbb izgalmi állapot.

Ha egy ideig nem kapod meg ezt a sűrűbb izgalmat, hiányozni kezd?

Pont annyira van jelen most a színház az életemben, ami kielégíti a szükségleteimet. Egy futó előadásom van, a Klem Viktorral közös Múviláv, amit nagyon szeretek, egy igazi örömjáték. Nekem most ennyi elég abból, hogy nézők elé állhassak és izgulhassak. Nem tudom, hosszabb távon mennyire hiányozna a színház, ha egyáltalán nem lenne, de a karantén alatt azért láttam, hogy nem estem kétségbe attól, hogy nincs.

És ha a fényképezőgépedet elvennék és nem kaphatnál helyette másikat?

Rossz lenne mindkettő, de most egy kicsit rosszabb lenne, ha nem tudnék fotózni. Bár nem tudom, mind a kettő rossz lenne…

Fotóalanyként milyen vagy?

Szerintem jó, bár könnyen elfáradok. Fárasztó dolog modellnek lenni. Szerintem segít, hogy ismerem a fényképezőgép másik oldalát, és ha kérnek valamit, nagyjából tudom, mi az, amit szeretnének. Nem dumálok bele, csak figyelek, és sokat tanulok egy ilyen alkalomból.

Az album megjelenése utánra vannak más nagyszabású fotós terveid?

Most csak a kisfilm jár a fejemben. Azért ez az album nem kis meló volt. Ki fogom rakni magam elé, nézegetem és büszkélkedek vele. (nevet)