„Kovács András Péter – poénmentesen”, kezdi a beszélgetést KAP. És valóban, ezúttal nem szórja a poénokat, de cserébe egy másik, igazán figyelemre méltó oldalát mutatja meg a nézőknek. Egy mélyen érző ember képe rajzolódik ki, ahogyan András feltárja gyerekkori történeteit. Az iskolában a „préda szerepet” mérték rá, otthon pedig csak látszat volt a nyugodt, rendezett család.
„Egy nagyon picike faházban laktunk, amit apu ideiglenesen épített abból a célból, hogy jó lesz, amíg elkészül a rendes, de arra sosem került sor, mert neki se kezdett. Ott nőttünk fel, egymás hegyén-hátán.”
Édesapja alkoholizmusa rányomta a bélyegét András gyerekkorára. Kiszámíthatatlan volt, hogy mire hazaér az iskolából, milyen műsor várja otthon. Emiatt nagyon ritkán hívta át a barátait játszani. „Ez igazából nem egy ember problémája, hanem egy családé. Nem egy embert darál ez fel, hanem az illető körül még három-négy másikat. Ha van 800.000 alkoholista ma Magyarországon, akkor ez nagyjából 3 millió embert érint, abból kb. 800.000-1 millió gyereket. Ezek a gyerekek ugyanazt élik meg, amit én, nem problémaként látva azt, hanem a mindennapok részeként.”
András szerint ez egy olyan jelenség, amit minden családtag megpróbál elrejteni a külvilág elől, de csendben, titokban nagyon sok gyerek életét őrli fel nap mint nap. „A gyerek nem problémát lát maga körül, hanem az életét. Tehát, ha valamiben felnősz, akkor azt nem problémának látod, hanem adottságnak. Vagy ha az osztálytársaid elkapnak a fiú wc-ben és vörösre püfölik a hasad hétfőn, kedden és szerdán minden héten, akkor te nem azt mondod, hogy abúzus áldozata lettél, hanem, hogy hétfő van.”
András életét nem csak édesapja alkoholproblémája nehezítette meg. Az iskolában gyakran szekálták, piszkálták, bántották a többiek. Szerinte egy osztályközösségben vannak a ragadozók és a prédák, ő még a gimnáziumi éveiben is ez utóbbiak közé tartozott.
A külvárosi iskolában, ahová jártam, a többiek hangosabbak, erősebbek, vagányabbak voltak nálam és úgy érezték, hogy azon a pufi fiún, aki én voltam, le lehet vezetni a feszkót.
Annak ellenére, hogy gyerekként a saját bőrén tapasztalta meg, András még ma is nehezen találja a válaszokat arra, mi lenne a legjobb viselkedés a felnőttek részéről az iskolai bántalmazással kapcsolatban. Az UNICEF Magyarország éppen ezért készít a bántalmazással kapcsolatos edukációs anyagokat, mert sokszor tehetetlennek érzik magukat a szülők is és a tanárok is. Ő akkor a humort választotta mentőövként. „Nyilván részben azért viccelődtem folyamatosan, hogy az osztálytársaim szimpátiájára hajtva elkerüljem a veréseket, a püfölést. És ez igencsak hasznos túlélési stratégiának bizonyult.”
Gimnazista korában a vallás volt a kapaszkodója. Biztonságra lelt ebben a kiszámítható, szabályokkal teli világban. Olyannyira komfortos volt ez számára, hogy volt egy időszak, amikor papnak készült. „A valódi hithez lelki, szellemi érettség kell. Nálam 14 évesen történt meg, hogy úgy éreztem, ebből most már tudok erőt meríteni és nyugalmat ad. 15-16 éves koromban pedig még az is komolyan megfordult a fejemben, hogy a papi pályát választom.”
András célja az volt, hogy biztonságos közeget teremtsen majd felnőtt önmagának, legyen egy életpályája, amely túlmutat egy presszó asztalánál töltött éveken. Ettől a jövőképtől ő valami sokkal tartalmasabb, íveltebb jövőt képzelt el magának. Hogy mit szólna jelenlegi, felnőtt énjéhez az egykori Bandika, meghallgatható az alábbi linken.
Mészáros Antónia visszatérő kérdése, hogy vendégei hogyan látják a most felnövekvő generáció jövőjét. Kovács András Péter sokat beszélgetett erről három gyermekével, ő maga is igyekszik megtenni minden tőle telhetőt egy élhetőbb jövő érdekében. Hogy ezért miről hajlandó lemondani, az kiderül az alábbi extra beszélgetésből. Ha a beszélgetés után eszedbe jutott egy számodra kedves ember a gyerekkorodból, aki hatással volt az életedre, üzenj neki egy virtuális UNICEF – képeslappal.
