Eke Angéla első önálló monodrámája, az Én, Iphigénia hatalmas sikert aratott az elmúlt években, idén is láthatják a nézők a Junior Prima díjas színésznőt ebben a különleges szerepben. Legközelebb február 18-án lép színpadra a Radnóti Tesla Laborban. A valóság és a fikció keveredik ebben a kortárs dokumítoszban, amelyet Závada Péter írt, kifejezetten Angi számára és életének olyan személyes részleteiből is merítettek, amelyekről korábban még soha nem beszélt. Leginkább edukáló célzattal, hiszen bízik benne, hogy ezekből a történetekből mások is tudnak erőt meríteni. Eke Angéla a darab kapcsán több olyan magánjellegű részletet is megosztotta az nlc-vel, amellyel nagyon sokan tudnak azonosulni.
A nyilvánvalón kívül mennyiben más egyedül színpadra lépni, amikor a közönség csak rád figyel?
Ez egyfelől egy kitüntetett állapot, hiszen minden nézői energia csak rám szegeződik. Ez amellett, hogy nagyon megható és megtisztelő érzés, ugyanúgy rémisztő is: minden Iphigénia-előadás előtti napon már úgy felszívom magam, mintha csatába indulnék. Egy olyan csatába, amiről tudod, hogy az egyik legnehezebb lesz, de ha sikerül győzelemre vinni az estét, akkor a világ minden boldogsága a tiéd. Ezenfelül pedig, bár egyedül vagyok a színpadon, mégis a világosítópultban és a takarásban lévő kollégáimmal több szereplős etűdöt játszunk minden alkalommal. A nézőkről nem is beszélve, ők a közvetlen partnereim, bár nincs interakció az előadásban, mégis csak velük van szemkontaktus az előadás alatt. Legfőbb partnereim ők, a mindenkori nézők.
Eke Angéla (Fotó: Kállay Tóth Anett)
2020 óta játszod a darabot. Milyenek a visszajelzések?
Az előadások után kapott nézői levelek alapján arra tudok következtetni, hogy sokan tudnak kapcsolódni az előadáshoz, tehát a történet hiába az enyém, másoknál is bekapcsol saját élményeket. Előfordul, hogy csak utaznak az előadással, aminek egyik főbb stílusbeli különlegessége, hogy egy történetet három különböző rendezői felvonásban élhetnek át a nézők. Tehát háromszor látják, hallják ugyanazt a sztorit, ugyanazt a színészt, de mivel három különböző rendezésről beszélünk, olyan, mintha három különböző előadás lenne. Sokan választanak maguknak kedvencet a verziók közül és arról írnak, de van, hogy csak egyetlen szót ír valaki, és abból is érződik, hogy mélyre ment neki. Minden reakcióért hálás vagyok, hiszen még nem tapasztaltam ilyet, hogy egy előadás után ennyi levelet kapok, nagyon megható.
Mesélj kicsit az életed azon momentumairól, amelyek segíthetnek másoknak lelkileg.
Kiskoromban sokszor azt éreztem, hogy kilátástalan az élet, hogy az állandó feszültség és az anyagi bizonytalanság felemészti a családot. A családon belüli erőszak sem került el minket, még ha nem is feltétlenül a fizikai bántalmazásról van szó. Ráadásul az öcsém kicsi volt akkor és úgy éreztem, hogy érte is felelősséget kell vállalnom. Az volt a legfőbb vágyam kamaszkoromban, hogy olyan felnőtt legyek, aki tud majd segíteni a családján. Tudom, hogy rengeteg fiatal van, aki hasonló helyzetben él, és hiába hangzik közhelyesnek, de az egyik motivációm az, hogy üzenjek mindenkinek, a legkilátástalanabb helyzetből is van kiút. Rohadt nehéz, de meg lehet csinálni.
Zseniális darabot írt Závada Péter, főleg a te történeteidből merítve az ötletet. Hogyan reagáltál, amikor megláttad leírva a darab cselekményét?
Én „csak” azt szerettem volna, hogy írjon egy egyszemélyes történetet, rajongok a művészetéért és különösen vonzott, hogy élő szerzővel dolgozzak ezen az anyagon. Interjút készített velem, és abból kiindulva írta meg az anyagot. Ezzel tisztában voltam, mégis amikor először elolvastam, zavarba ejtett, hogy nagyrészt a saját történeteimet olvasom vissza. Ez a próbafolyamatban is egy pontig gátolt színészként, valahogy nem tudtam elengedni, hogy ez az én sztorim, de a rosszabb az volt, hogy ennek nem voltam tudatában, hanem egy ösztönös reakcióként másként viszonyultam a szereplőkhöz. Az egyik próbán az egyik rendező, Sándor Dániel Máté hosszan beszélt arról, hogy fel kell szabadítanom magam az alól, hogy pironkodom a történtektől. Tudtam, hogy igaza van, de nehezen ment gyakorlatban. Más szerepeknél magamat kell megtalálni a megírt szerepben, most pedig először el kellett távolodni és idegenként nézni rá, hogy objektíven váljak a részesésévé és más-más nézőpontból szólaljak meg. És mindegyik igaz legyen.
Fotó: Földi Ádám
A darabban is megjelenik az a fajta kettősség, ami te magad vagy, ezt hogyan írnád le?
Három rendezői verziót láthatnak a nézők, és ha a végeredményt megnézzük, három különböző személyiségként jelenek meg. Ezek nagyon mások, de mégis mindegyik nagyon én vagyok. A rendezők közül Gryllus Dorka a női pólust képviselve, egy anya-lánya történetet szerkesztett az alapsztoriból, az anyasággal kapcsolatos kérdéseimet, bizonytalanságaimat fókuszba helyezve. Csak később derült ki, hogy amikor próbáltuk az előadást, akkor lett várandós a második kisfiával. Sándor Dániel Máté frissen végzett SZFE színházrendező hallgatóval egy formailag stilizált és egyben letisztult világban vagyok egy valóságos szereplője az életemnek. Spáh Dávid zömmel televíziós mozgóképeket rendez és fiatal apuka is, nagyon érdekelt, hogy mindezek milyen aspektusba helyezik számára a történetet. Formailag egy televíziós műsorban találják magukat a nézők és én szereplőként egy megvilágosodás-történetben vallhatok arról, milyen érzelmi háttér húzódhat meg egy-egy színes-szagos, televíziós produkciói főszereplőjében. Nem befolyásoltam egyik rendezői aspektust sem, mégis három egymástól teljesen különböző arcomat mutatom, és mindhárom én vagyok.
Édesanyád egyedül nevelt fel, de erről nem nagyon beszéltél. Mit lehet tudni a háttérről?
Édesanyám 18 évesen többszörösen egyedül maradt. Elveszítette a saját édesanyját és egyben egyedül kellett vállalnia a gyereket, akivel várandós volt akkoriban. Ráadásul volt egy húga, akiről szintén neki kellett gondoskodnia. A tágabb értelemben vett családja azzal próbálta őt „rávenni” , hogy ne szüljön meg engem, hogy ha megtart, akkor senki nem fog befogadni minket. És ő dacára ennek, minden erejét összeszedve vállalt, leérettségizett, majd elkezdte az életünket megalapozni. Ehhez kellett egy támogató nagynéni, aki végül befogadott minket, így volt hova megszületnem. És ez még csak a születésem…
Hogyan formálták az életedet a gyerekkori viszontagságaid és hogy tekintesz ezekre vissza felnőttként?
Nem tudhatom, milyen lett volna átlagosnak mondható családmodellben felnőni, de azáltal, hogy a legtöbb jó dolog csak a fantáziavilágomban történt meg, megalapozta azt, hogy végül színész lettem. Kialakult bennem, hogy ha valamit szeretnék megvalósítani, akkor neki merek menni egyedül, és már tudom, hogy a soknál is többet kell dolgozni a sikerért.
Nem jellemző rád a kitárulkozás, a darab viszont valahol igényli ezt.
Mára sikerült kialakítani azt a privát szférát, amibe nem fér bele a magánéletem kibeszélése bulvár szinten. Vannak számomra fontos ügyek, amik mellett igyekszem a legtöbbet felszólalni, és aktívan teszek is az állat- és környezetvédelemért, ezekről szívesen beszélek bármilyen platformon. Az, hogy egy művészeti produkcióban beszélek magamról, az általunk koordinált keretek között kerül a színházba járó közönség elé, fenntartva a lehetőséget a fikció és a valóság közötti átjárásra.
Fotó: Kállai Tóth Anett
Azt mondják, a színészekre terápiás jelleggel hat, ha személyes darabot kell játszani. Az életed melyik részét érte ez a terápia?
Ezzel a koncepcióval azt is szerettem volna szemléltetni, hogy egy történetet hányféleképpen lehet értelmezni. A társadalmunkban az egyet nem értés a különböző nézőpontok szélsőséges megítélése alapján történik. Érdekelt, hogy egy történetet, amit én már sok-sok éve értelmezek, kap-e új nézőpontot saját magam számára is. Nos, kapott. Elfogadóbb lettem az életem egy-egy szereplőjével, ezáltal a való életben is. De ez az előadás nem egy önfejlesztő terápia, hanem egy színházi előadás, ami mindenkihez szól, csak az én történetemen keresztül, ráadásul háromféleképpen. Mindenki tud választani magának valót.
Nagyon érzékeny lelkületű vagy, hogyan éled meg, ha esetleg hibázol a színpadon?
Hajlamos vagyok ostorozni magam, ha hibázom. Képes vagyok a végtelenségig felőrölni és büntetni magam, de ez az előadás megtanított arra, hogy tudjam ezt kezelni. Ugyanis ez az az előadás, ahol nincs idő és tér arra, hogy ha bármi másként történik, mint ahogy szokott, akkor nincs arra lehetőségem, hogy benne ragadjak, hiszen robog tovább a történet és annak szereplője én vagyok, tehát nem ragadhatok le fejben sem. Márpedig képtelenség, hogy minden előadás egyforma legyen, színészként organikusan létezem egy történetben, aminek apró részletei formálódhatnak, de az aktuális nézői hangulat is alakíthatja. Technikai jellegű problémákra is kész kell lenni, például az előadás egyik pontján a díszletben lévő működő sütőben megsütök egy kenyeret, amit a jelenetben gyúrok meg és helyezem a sütőbe. Az egyik előadás alkalmával lekapcsolt a sütő és a kenyér nem sült meg. Egy nyers tésztát nem lehet kenyérnek hazudni, de beleálltam és áttranszformálódott a szimbólum.
