Interjú Szalai Kriszta színésznővel

Szalai Kriszta színész, író, rendező, társulatalapító. Eredetileg óvónőnek tanult és tanítóképzőre járt a Színművészeti előtt. Dolgozott sérült gyerekek otthonában –valószínűleg „jól állna” neki bármilyen segítő, szervező, népművelő szakma is. Évtizedek óta végez közösségi munkát, az átlagostól eltérő embereket, csoportokat karol fel, szemléletet formál. Amikor kevés volt a lélegeztetőgép, akkor azokra gyűjtött. Amikor egy kilencgyerekes családnak nem volt háza, akkor arra. Amikor hallott egy rádióinterjút egy hajléktalan asszonnyal, akkor monodrámát írt az életéből. „És a nyolcadik napon…” színdarabjában Down-szindrómás fiú játszotta a főszerepet. Amikor bedaráltak egy szivárványos mesekönyvet, felolvasott belőle gyerekeknek. Saját programja a Kapcsolda; egészséges és fogyatékkal élő gyerekek pár napon át közösen vesznek részt foglalkozásokon. A Kerek-hegyi kőfejtőnél a környék lakóit évente ingyenes színházi előadással ajándékozza meg, a bevételt jótékony célra fordítja. Ötletgazdája a Morzsapartinak, amin az emberek a „karácsonyi maradékot” osztják szét.
Mindemellett férjével, Cserna Antal színésszel felnevelt három gyereket: Zsófi harminckét éves, pedagógus és dúla, a huszonnégy éves Lulu színész, Kristóf most tizenkilenc, ő zenét, táncot tanult.

Igen, még mindig egy ember egyetlen életéről beszélünk.

Mi a neved?

(…) Szalai Kriszta.

Azért kérdem, mert hol Y-nal szerepel a neved, hol I-vel, hol Krisztinaként, hol Krisztaként – még hivatalos felületeken is.

Pontos i-vel anyakönyveztek, de gyerekkoromban elkezdtem Y-nal írni a nevem a füzeteimre. Nem tudom, miért, csak úgy jött. Később tudtam meg, hogy nagyapám is így írta (neki malma volt, és visszagondolva emlékszem az Y-ra a liszteszsákokon). Csak aztán a szocializmusban ezt el kellett hagyni, maradt az i. Ma már nem bánom, mert amúgy is itt az ideje letenni bizonyos súlyokat a családtörténetemből…  Krisztát pedig a Katonában csináltak belőlem, és végül is tetszett, lazább, mint a Krisztina.

Biztos már sokan megkérdezték…

Ja, nem baj, sosem lehet tudni, kinek milyen információ új vagy hasznos. Már húsz éve játszottam a Tháliában az Ötödik Sallyt, hogy mindenkinek segítsek, és még mindig volt, aki rácsodálkozott, hogy létezik ilyen előadás.

Az Ötödik Sally című darabban (Forrás: magánarchívum)

Daniel Keyes regényét te alkalmaztad színpadra, és te játszottad a főszerepet húsz évadon át. Az előadás ma is megy, de már Pető Katával. Miért?

Én döntöttem így. Ötvennégy felett át kellett adnom valakinek a stafétabotot. Nem volt könnyű, már régóta kerestem, kit tudnék elképzelni magam helyett. Katát ajánlották, és nagyon jó, hogy így lett, mert imádom a lényét. Jó nézni a színpadon…

Nincs benned semmiféle nosztalgia, apró féltékenység?

Dehogy. Én nem is értem a féltékenységet, nem érzem. Csak az érdekelt, hogy ezt nem szabad akárhogyan megcsinálni, ebbe „bele kell halni”.

Segítségnyújtást emlegettél. Vagyis ezt kimondottan terápiás előadásnak szántad?

Ha nem is szántam annak, az lett. Amikor a nyolcvanas évek végén felfedeztem a könyvet, nekem is tükröt tartott. Mutatta, hogy mennyi mindennel kell megküzdenünk, mennyi kihívással, sokféle szereppel otthon és a munkahelyen, és akkor még hol vagyunk mi magunk… Az, hogy a történet egy többszemélyiségű nőről szól, csak később kezdett el foglalkoztatni, az, hogy hogyan érzékeltessük a gyógyítást a színpadon. Ehhez nagy segítséget kaptam dr. Kardos Klára igazságügyi pszichológus szakértőtől. Talán ennek is köszönhető, hogy sok pszichoterapeuta küldte el a pácienseit az előadásra, mert szakmailag is hitelesnek találták.

Egy ilyen felkavaró előadás után nem engeded el csak úgy a néződet, hanem ott maradsz beszélgetni velük.

Ezt eredetileg egy pszichológussal közös beszélgetésnek szántam, de senki nem vállalta, úgyhogy vállaltam a feladatot. De ez így sokkal jobb, mert én „belül” vagyok. Előfordult, hogy a beszélgetés hosszabbra nyúlt, mint maga az előadás. Sokaknak mélyre megy a darab, és számomra fantasztikus élmény, amikor először elkezdenek leválni a védelmi héjak.

Talán mindannyiunkban vannak efféle személyiségrepedések, mint amit a mű bemutat, még ha a törésig, amnéziáig nem is jutnak el, mint Sallynél.

Bár a fájdalmak eltemetése nagyon is működik. Most épp egy ilyen történetnek vagyok a részese: egy ismerősöm húsz éve él komolyan bántalmazó kapcsolatban, és a nagyobbik gyereke mondja neki vissza az életét. Hogy például: emlékszel, amikor a kisbabád ott volt a kezedben, és úgy megütött, hogy beestél a kádba? Nem emlékszik. Így működik az önvédelem. És ezzel sokan vagyunk így.

Bár egy színházi élmény segíthetne ezen…

Van, hogy segít. Valamivel ki kell mozdítani embereket a tehetetlenségből. Ő is, akiről beszélek, valaha kemény nő volt, ma pedig azt mondja, semmire nem jó. De legalább már tart ott, hogy beszélni tud a traumáiról.

Eredetileg férjed, Cserna Antal játszotta Sally orvosát, most ismét ő viszi az előadást.

Eleinte csak a próbákra jött be segíteni, de mert Hajduk Karcsi sajnos mégsem ért rá, maradt Tóni.  Aztán kiderült, hogy Katával nagyon jól működnek együtt.

Más felállás, amikor a férjed partnere vagy, mint most, hogy rendezed őt. Könnyedén el tudtad választani egymástól a kétféle szerepet?

Én igen, inkább ő feszült be kezdetben. Azt gondolta, hogy visszajön, hozza a szöveget, és ennyi. Én meg elkezdtem instruálni, hogy hol kellene mélyülni, honnan hová eljutni… vicces volt, mert meglepődött, hogy akkor most ez lesz, hogy én beleszólok? Mondom: várj, most nem a feleséged vagyok, hanem a rendező. Itt most az a cél, hogy az előadás minél jobb legyen. Aztán öröm volt látni a bemutatót.  Igazán megérett a szerepre; szakmai és lelki szempontból is jót tett neki.

Milyenek a visszajelzések?  

Még a bemutató előtt kétségeim támadtak, hogy az emberek egyáltalán akarnak-e még színházba menni a Covid után. Épp hívtam a Tháliát emiatt, és kiderült, hogy nem lehet rá jegyet kapni, most is, mikor beszélgetünk, leghamarabb május 8-ra van. Azt mondták, nagyon rég történt ilyen. Az emberek a karantén alatt nyitottá váltak a belső fejlődésre, a párterapeuták tizenkét óráznak… ez az egyik pozitív folyománya a járványnak.

Pető Kata és Cserna Antal Az ötödik Sally című darabban (forrás: magánarchívum)

Van pozitív folyománya?

Nekem csak az volt. Például hogy tudtam lassítani. Mert mindig iszonyú tempót diktálok, mindig jönnek az ötleteim, szóval nekem a bezártság a legjobb volt. Tornázhattam, tévét nézhettem, kirándulhattam, megélhettem az időt a gyerekeimmel…

Maradt azért munka is?

Van, hogy nem kell munka. A járvány előtt a férjem huszonnyolc-harminc előadást játszott, de hol van akkor ő?! Szóval áldásnak vettem ezt.

Harminchét éve vagytok házasok. Erre az emberek hajlamosak azt mondani, milyen fantasztikus. Bár talán nem önmagában az idő a teljesítmény egy kapcsolatban.

Nem, persze. Mi iszonyatosan különbözőek vagyunk. Én energikus, ő meg szerintem egy lassú életet kívánt volna magának. De ezt választottuk. Mondták már többen, hogy könnyű nektek, de maximum attól lehet könnyű, hogy szeretjük egymást. Mi nem túléltük, mi megéltük ezt a harminchét évet, és én ezt is mondtam neki az elején, hogy nem érek rá hazudni. Ha helyzet van, azzal szembesülni kell, és ha az jól megy, akkor rendben lesz.

Vagyis ha jól értem, nem kötnél kompromisszumot csak azért, hogy ne legyél egyedül.

Az nem én vagyok. Van sok olyan házasság, ahol már csak egy fedél alatt él a pár, ilyen az óvodában a kiscsoport. Ahol egymás mellett játszanak a gyerekek, nem együtt. Én a végére készülök, hogy minél szebben tudjak elmenni.

De még csak hatvan leszel jövőre…

Szerintem így kéne élni. Hogy a végére gondoljunk, hogy méltón menjünk a vége felé. Hogy ott már ne kelljen arra gondolni, mit hagytunk ki, mit bánunk meg, mit csináltunk rosszul.

Úgy tűnik, ebben az idő múlása-dologban a külsőségek kevésbé foglalkoztatnak. Bár talán korábban sem voltál a külsőségek embere, különben nem vállaltál volna egy hét valódi hajléktalanságot egy szerep kedvéért.

Sőt, színpadon kimondottan szeretem a csúnyaságot, szakadtságot. A Sallyben is az a jó, hogy egyszer összegyűrt arcú, máskor előjön a nőies énje, és azt mondjuk, úristen, milyen szép. Ha már csak ezt eléri a darab, hogy megmutatja, mennyire másképp nézünk ki, amikor lazán vállaljuk magunkat… A hajléktalanságomnak abszolút nem ez volt a nehéz része, hanem az, hogy a többségi  emberek elkerültek, nem néztek rám. Nem léteztem. Ettől két nap alatt katatón depresszióssá váltam. Ebből úgy jöttem ki, hogy kiírtam az aluljáróban: „Beszélgetnél-e velem?”.                                                    

Megismertek?

Nem. Bár a többi hajléktalannak egy idő után gyanús lettem. Egyébként ők az első pillanattól segítettek. Hogy hova lehet menni kajáért, hol van ingyenes vécé… ettől függetlenül azt éreztem, hogy nem fogok tudni visszakapaszkodni a társadalomba. Én, aki nem is voltam érintett. De nagyon hamar azzá váltam. Ezért volt nekem érdekes, hogy Jutkában, aki az előadást inspirálta, mennyi életerő van, miközben mások meleg lakásban lesznek depressziósok.

Arra neked is lett volna alkalmad. Például amikor a kislányod születése körüli hibák miatt tizenkét évig küzdöttetek azért, hogy egészséges felnőtt legyen.

Már gyerekkoromban is az volt bennem, hogy mindent ki kell bírni. A szülőágyon is azt éreztem: kibírom. Ma már tudom, hogy nem kell mindent kibírni szó nélkül, hanem például méltóságteljes szülés kell. Akkoriban még nem eszméltem ennyire, mint ma, például nem éreztem abszurdnak, hogy hanyatt fekve szülök olyan időpontban, amikor még nem is tágultam. Az orvos a kezével feszített szét. Ez mi?! Nemet kell mondani arra, ami nem jó. Nekem ez az egyik életfeladatom, és ezt próbálom tanítani is. Sokan azt hiszik, hogy vigyázzban kell állniuk, vigyázzban kell feküdniük. Így az afrikai nőket kínozzák, de itt sincs rend a fejekben.

Fotó: Neményi Márton

Szükség lehetett az erődre akkor is, amikor férjed komoly balesetet szenvedett munkahelyén, a Vígszínház színpadán a Padlás előadása közben.

Az már a harmadik balesete volt ott, két kisebb előzte meg. Mintha a sors jelezni akart volna. Amikor Tóni leesett, először engem hibáztatott. Én akkor már otthagytam a színházat, és ő is gondolkodott rajta, de én azt mondtam, hogy maradjon. Két kicsi gyerekünk volt, Lulut folyamatosan fejlesztésre hordtuk, semmink nem volt. Úgy éreztem, legalább egy fix fizetés kell. Azóta jobban figyelek rá, hogy vajon mi miért történik.

Te kaptál jeleket, hogy tovább kell lépni?

Tulajdonképp elkezdeni sem kellett volna. Már várandós voltam, amikor aláírtam a szerződést a Vígben, és már akkor bennem volt, hogy ez nem az én életem. Aztán el is jöttem, mert azt éreztem, hogy megszűnök, meghalok. Értéktelennek tartottam magam, mert az alkotóerőm is az volt a színház számára. De nem hibáztatom őket, mert belőlem is távolságtartás áradt. Mellette hoztam létre az első önálló társulatot 90-ben (Komédi Franc Ez? – a szerk.), szerveztem, irányítottam, azt éreztem, az való nekem. És hogy nem éri meg bármiben játszani, ami nem is jó, és nem is úgy szórakoztatja az embereket… ami nem tesz hozzá az életükhöz.

Közben felneveltél három gyereket.

Nagyon sok mindenről lemondtam ennek kedvéért. Például nem mentem szinkronba, pedig nagyon kellett volna kiegészítő pénz. Ezt most nem nagyon értik az emberek, hogy milyen volt az a háromezer forintos fizetés… a kajára sem volt elég. Mégis úgy döntöttem, azért nem megyek el dolgozni, hogy azt kifizessem valakinek, és más vigyázzon a gyerekeimre. Kétéves volt a fiam, amikor egyszer bébiszittert hívtunk. Álltunk kabátban, Kristóf meg sírva kapaszkodott belém. Akkor azt mondtam, egy szórakozás nem ér ennyit. Kifizettük a nénit, és otthon maradtunk.

Utólag hogy érzed, volt rájuk elég időd?

Volt, mert szántam rá. De ez nem áldozat volt, hanem a választásom. Attól, hogy színész vagyok, nekem nem kell, hogy mindennap színpadon álljak. Én ügyeket akarok vinni.

A segítő típusú emberek gyakori problémája, hogy az „ügyek” túlterjeszkednek rajtuk, hogy már túl sokan várják tőlük a megoldást. Te meg tudod húzni a határokat?

Megtanultam, de időbe tellett. Volt egy olyan év, amikor azt mondtam, csak a gyerekekkel fogok foglalkozni. Sokat hordtam őket iskolába, különórákra, és akkor rengetegen megtaláltak. Szülők, tanárok… mindenki kinyitotta a csapot, azt érezte, én leszek az, aki majd meghallgatja, aki tanácsot ad. Még a szexuális életük részleteit is rám öntötték. De azt senki nem kérdezte meg, hogy én hogy vagyok.

Hogy vagy?

Köszönöm, jól. És egyébként azért vagyok jól, mert még azt is élvezem, ami szar. Mert abban van a változás esélye.

Mint amikor a házatok fala megrepedt a szomszédod építkezése miatt?

Ilyesmi. A nagyapámat kuláknak nyilvánították, mindenét elvették, amibe bele is halt. Ez nagyon sokszor jutott eszembe. Jön valaki, kiszedi alólunk a földet, és még engem hibáztat, azt mondja, ne hecckampányoljak. Én nem halhatok bele, de ezt mégsem hagyhatom. Ha már a mai rendszer engedi, hogy ez megtörténjen. Ki kell állnom saját magamért, mert mindig másokért állok ki.

Most, hogy te voltál bajban, te is kaptál segítséget? Voltak, akik melléd álltak?

Voltak. Érdemben nem tudtak segíteni, de ezer ember tette ki a közösségi oldalra, hogy támasztja a falamat. L. Ritoók Nóráék egy nap alatt megterveztek egy országanya-festményt, amit az ismerőseimmel felfestettünk a ház repedező falára. Így próbáltuk átfordítani a rosszat jóvá, és ezzel mindenkinek erőt adni.

Mostanában elég sok rosszat kéne jóvá átfordítani. Borzalmas, hogy mik történnek emberekkel. Nőkkel, gyerekekkel… Amikor megtudtuk, hogy egy férfi megvakított egy nőt, a közösségi oldalakon – érthetően – rengetegen beszéltek az esetről, hatalmas indulatokkal. Emlegették a nőjogokat, az igazságszolgáltatás hiányosságait, keresték az okokat, minősítették a cselekményt. Feministák és antifeministák csaptak össze elvi alapokon. De alig valakit foglalkoztatott az a kézenfekvő és gyakorlatias dolog, hogy mindeközben mi van most az áldozattal, akiről elvileg a leginkább szól ez az egész. Te voltál az, aki erről posztoltál: hogyan tudnánk segíteni neki.

Minden aspektus fontos. Az is, hogy hosszú távon mit kezdünk a párkapcsolati erőszakjelenségekkel, de az is, hogy vissza lehet-e adni Gabriella szeme világát. Ma már olyan orvosi innovációk vannak, hogy hiszek benne, hogy lehet erre megoldás, és össze tudjuk gyűjteni a pénzt rá. Meggyőződésem, hogy ebbe az államnak is be kéne szállnia, hiszen ez a történet miatta juthatott el idáig.

Amikor egy-egy ilyen ügybe beleveted magad, mennyire visel meg lelkileg?

Megtanultam letenni a terhet. Én csak bizonyos pontig tudok tenni, vagy forszírozni, hogy tegyünk. Ugyanez van azzal, aki nem engedi, hogy segítsek, vagy ellenkezőleg: csak tőlem várja, és ő nem tesz erőfeszítéseket.

Az emberek talán azért nem mennek, mert nem látják, hogy lenne következménye a dolgoknak. Akár egy tüntetésnek.

Talán nem tüntetésnek kéne hívni, hanem együttlétnek, közösségi összekapaszkodásnak. A politikusok arra játszanak, hogy az emberek úgyis belefáradnak, és ez így is történik a napi gondjaik mellett. Tudjuk, hogy egy csomó bántalmazót szintén bántalmaztak gyerekkorában, de azért a kifutása, vagyis a családon belüli erőszak ellehetetlenítése állami feladat.

Fotó: Neményi Márton

Arra utalsz, hogy a konkrét esetekben hány helyen lehetett volna beavatkozni hatóságilag?

Arra utalok, hogy a fejétől bűzlik a hal. Ha egy csodálatos ember van legfölül, ha emberszerető, gyerekszerető egy miniszterelnök vagy egy köztársasági elnök, aki kiáll ezekért az értékekért, az egy másik helyzet, akkor mindenki megnyugszik. Én a második kerületben biztonságban érzem magam, mert itt csodás a vezető, igazi szolgáló.  Nemrégiben éjjel kigyulladt egy ház, és a polgármester ott termett, és lakást is szerzett a családnak.
Amikor drámatáborokat tartok, mindig ingyen fogadok a térségből tíz nehezebb hátterű gyereket. Volt olyan tankerületi vezető, aki ezt letiltotta, mondván, én nem tudhatom, hogy ki a rászoruló. Miközben volt olyan gyerek, aki rég öngyilkos lett volna, ha nem járna ebbe a közösségbe, ha nem lenne kit hívnia, amikor tizennégy évesen a szülei kirakják az utcára. De ahol nem szeretik a gyerekeket, ott nincs miről beszélni.

Nemrégiben majdnem te is politikus lettél; 2019-es szereplésed után idén független jelöltként terveztél indulni az előválasztáson, de végül visszaléptél. Miért?

Mert jelen parlamenti körülmények között pár nap alatt megbetegednék. Az a kommunikáció, ami ott folyik, gyomorra megy. Akkor többen is sajnálkoztak, mondván, pedig rám akartak szavazni. Visszakérdeztem: és hol voltatok? Hányan jelentkeztetek segíteni, kampányolni? Szóval ha szükség lesz rám, majd szólnak, addig meg teszem a dolgomat tovább. Ahogy a barátnőm is, akit bántalmaz a férje: ha igazán mélyen lesz, akkor majd meg akarja oldani. Így van ezzel a társadalom is.

Még nem vagyunk elég mélyen?

Még nem, úgy tűnik.

A szomszéd országban épp háború zajlik. Elképesztő, nem?

Pláne ebben a formában. Hogy a huszonegyedik században emberek még mindig felvesznek egyenruhát, fegyvert fognak, elindulnak. A politikusok embereket áldoznak fel, miközben egy pillanat alatt meg lehetne szüntetni a konfliktust. Nekik ez egy játék, az emberek pedig manipulálhatók. Aki erőt mutat fel, abban hisznek. Miközben nekem pont az a gyenge, aki agresszív.

Ha mégis hivatásszerűen politizáltál volna, mik lettek volna az elsődleges céljaid?

Hogy szakemberek irányítsák a különféle területeket, ne megélhetési politikusok. Működjön a minden hatalom feletti civil kontroll. És alkotmányt írni.

Új alkotmányt?

Nem újat, hanem valódit. Amiben valóban az van benne, amit a nép megszavaz. Ez igazi népszavazás lenne.

Akkor viszont a többség akarata érvényesülne, ami azért nem mindig jó. Magyarországon például – ha a többségen múlna – újra lenne halálbüntetés, és a melegek nem nevelhetnének gyereket.  

Nem biztos. Az emberek elfogadóbbak, mint gondolnánk, csak tartanak az ismeretlentől. Nekem volt olyan meleg tanítványom, akiről nem is lehetett volna nem tudni ezt. Mikor megkérdeztem, hogyan mondta el a szüleinek, kiderült, hogy még nem merte. Amikor ezután megkísérelte, az édesanyja rögtön tudta, hogy mit akar megosztani vele, és mindketten megkönnyebbültek. Ez nem egy erőszakos társadalom, ha nem hergelik. Csak meg lett betegítve sok gyűlölettel, uszítással. Viszont a jó hír, hogy nagyon hamar fel lehet gyógyulni. Olyan ez, mint mikor van egy osztályfőnök, aki egymásnak ugrasztja a gyerekeket, és elszabadul a káosz. De ha lecserélik egy olyanra, aki meghallgatja őket, percek alatt át lehet fordítani jósággá.