Mentális betegségek sztároknál: Köllő Babett

Nálad mikor és hogyan alakult ki az anorexia?

15-16 éves lehettem, amikor elkezdődött. Táncos voltam, ahol az a tendencia, hogy ha vékony vagy, akkor jobbak az eredményeid is. Tehát én ezt úgy társítottam magamban, ha vékony vagyok, akkor kitűnő leszek és próbáltam ennek megfelelni. Viszont szerencsére viszonylag hamar túl lettem a kóros soványság részén.

Mennyire fogytál le ebben az időszakban?

Olyan magas voltam már, mint most, viszont harminckilenc kiló. Az a szám volt nálam a legalja, tekintve, hogy ugyanezzel a magassággal most húsz kilóval vagyok több, és így sem érzem, hogy veszettül nagy darab lennék.

Ez meddig tartott?

A hatalmas fogyáson hamar túl voltam. A lelki része, hogy el tudjam magam fogadni, sokáig, több mint tíz évig tartott.

Fotó: Instagram

Te észrevetted, hogy kezd problémás lenni az állapotod?

Dehogyis. Én gyönyörűnek láttam magam, egy percig sem gondoltam, hogy problémám lenne, életemben a legszebbnek éreztem magam akkor. Imádtam, hogy fogyok, hogy egyre vékonyabb vagyok.

Kinek tűnt fel, hogy valami nincs rendben?

Az iskolaigazgató szólt, hogy valami baj van és behívatta a szüleimet. A környezetem szerencsére hamar kiszúrta a problémát. A mai napig hálás vagyok, mert nagyon jó tanáraim és igazgatóm volt, akik időben kapcsoltak. Valószínűleg ez segített abban, hogy átlendüljek ezen.

Ha a lelki probléma megmaradt, hogyan sikerült mégis felszedned pár kilót?

Anyuék sunyiban étvágygerjesztőket kevertek az ételembe. Ők mindent elkövettek, hogy hízzak. Egy idő után nem tudtam tartani a diétát. Képtelen voltam rá, mert falási rohamaim voltak. Sokáig úgy éltem, hogy próbáltam rendszert tartani, mert nem tudtam akkor enni, amikor kedvem volt, mert akkor vagy végigzabáltam az egész napot, vagy egyáltalán nem ettem semmit. Erre kitaláltam egy olyan rendszert, hogy öt napig tartom a diétát, hétvégén viszont megengedek magamnak egy kis bűnözést. Nem olyan régóta ismerem csak azt a szabadságot, hogy akkor eszem, amikor éhes vagyok.

Fotó: Instagram

Miben nyilvánult meg a betegség lelki része, ami továbbra is elkísért?

Küzdöttem a külsőmmel, egyszerűen nem tudtam soha elég vékonynak látni magam.

Mi hozta az életedbe a változást?

Megismerkedtem a férjemmel. Valószínűleg kell az ember életébe egy olyan fajta szeretet, elfogadás, amitől te saját magadat is elfogadod.

Ma már nem része az életednek a testképzavar?

Most már tudok normálisan étkezni. Ha éhes vagyok, akkor eszem, ez régebben nem így volt. Az, hogy nem vagyok mindig teljesen elégedett önmagammal, valószínűleg abból ered, hogy nő vagyok, ráadásul képernyőn vagyok. Nyilván soha nem leszek igazán elégedett. Az étkezéssel kapcsolatos problémákat viszont el tudtam engedni.

Kértél segítséget abban az időszakban?

Amikor nagyon keveset ettem, az nyilván kihatott a hangulatomra is. Negatívan álltam a dolgokhoz és nem voltam boldog. 16 évesen felkerestem egy orvost, aki nyugtatót írt fel. Összesen talán kettőt szedtem be belőle, majd rájöttem, hogy nem akarom ezt csinálni. Ha folytatom a szedését, nagy eséllyel elindultam volna a lejtőn. Az az én nagy szerencsém, hogy ilyen családom és tanáraim voltak, akik végig támogattak és segítettek.

Küzdöttél másfajta lelki problémákkal az életed során?

Szülés után volt egy kis depresszióm, nem találtam a helyemet. Akkor is az engem körülvevők szeretete segített, ami miatt nem kellett orvoshoz fordulnom és még csak nem is tudtam belemélyedni a depresszióba. A hajamnál fogva rángattam kifelé magam. De ilyen van, az ember időnként le tud merülni. Fontos, hogy ezt időben észrevegyük és ne menjünk mélyebbre.

Voltak neked is nehéz időszakaid.

Mindenki életében vannak kemény időszakok. Szerintem mindig mindent meg kell gyászolni. Meggyászoljuk, ha valami jó véget ér, gyászolunk, ha rossz történik. Minden veszteségnél van egy gyászidőszak, amiben nem szabad elmélyedni. Megengedem magamnak időnként, hogy gyenge legyek, de utána nagyon bekeményítek és tudatosan kirángatom magam a nehéz helyzetekből. Ehhez mindig szükség van a családomra is. 

Fotó: Schumy Csaba

Sokan úgy érzik, nem engedhetik meg maguknak, hogy szomorkodjanak.

Dehogynem. Mindenki megengedheti magának, hogy néha rossz érzései legyenek. Mindent meg kell gyászolni, csak arra kell figyelni, hogy ezt nem szabad túl sokáig elhúzni és túl mélyre süllyedni benne.

Hogyan támogat a férjed, amikor hullámvölgyben vagy?

Ilyenkor hagy pihenni. Leveszi a vállamról a terhet, foglalkozik a gyerekkel, intézi a háztartásbeli dolgokat. De olyan is van, hogy kitalál különféle programokat, amikkel jobb kedvre derít. Néha csak annyi kell, hogy két napig feküdjek, sajnáljam magam és elsirassam a veszteségeimet.

András ezek szerint nagyon empatikus.

Minden rezdülésemet észreveszi, nagyon figyel rám. Ez sok szempontból jó, sokból nem: amikor egy szöszt is észrevesz a ruhámon és leveszi, olyankor már rászólok. De természetesen ez kölcsönös, én is látok rajta mindent.

Volt olyan, amikor szorongással küzdöttél?

Amikor a koronavírus-járvány miatt leállt minden, akkor nekem nagyon pörgős időszakom lett volna. Elvesztettem a lehetőségét egy éppen készülő műsornak, és színészként több hónapnyi előadást töröltek. Két napig az ágyban voltam, és azon gondolkoztam, hogy merre tovább. Akkor nagyon szorongtam és nem találtam a megoldást. Majd újra felfedeztem, hogy milyen jó együtt lenni a családdal. Abban a pillanatban, hogy nem a problémára fókuszáltam, a felkérések is elkezdtek szépen lassan érkezni. Nem vagyok spirituális típus, de hiszek abban, hogy erős a teremtő erőnk, és képesek vagyunk bevonzani dolgokat.

Fotó: TV2

A környezetedben találkozol hasonló problémákkal küzdő emberekkel?

Igen, és igyekszem segíteni azoknak, akiknek bármilyen lelki gondja van. Ez az oka annak, hogy én is felvállalom, volt nehéz időszak az életemben. Sajnos a környezetemben többen is küzdenek mentális gondokkal, rájuk különösen odafigyelek. Van például egy fiatal nőismerősöm, akivel rengeteget beszélgettem, és annak köszönhetően sikerült eljönnie velem egy több száz fős rendezvényre, ami az ő esetében hatalmas szó. Számomra megdöbbentő, hogy ennyien küzdenek anorexiával, nemrég pedig azt is megtudtam, hogy már egészen kicsi korban ki tud alakulni, ami nagyon elkeserítő.

Mit teszel az ellen, hogy a lányoddal ez ne történhessen meg?

Nálunk itthon tiltólistás szavak a fogyókúra és a diéta a gyerek előtt. Habár én folyamatosan diétázom, a lányomnak erről nem kell tudnia. 

Mit tudnál tanácsolni azoknak, akik testképzavarral vagy szorongással küzdenek?

Mostanában, ha valami miatt szorongok vagy feszült vagyok, akkor elképzelem, ha ez lenne életem utolsó napja, ez a problémakör hol foglalna helyet. Mindig az a válaszom, hogy sehol. Akkor pedig miért tulajdonítok neki ekkora jelentőséget? Amit biztosan tudok mondani, hogy néha kötelező sírni, ne féljen senki attól, hogy gyengének láthatják. Egyszer egy okos ember azt mondta nekem, hogy a sikernek nem ellentéte a kudarc, hanem a velejárója. Szerintem ez az élet minden területén így van. Rajtunk múlik, hogy a rosszból hogyan állunk fel. Nem szabad elfojtani az érzéseket, mindent meg kell élni, mert ha elfojtjuk, akkor az egy idő után robbanni fog.