Az utóbbi években téged sem kímélt a sajtó, miközben az egyik leghitelesebbnek tartott televíziós személyiségnek tart az ország. Hogy gondolsz ezekre a hitelrontó irományokra?
Gundel Takács Gábor: A sajtó egy része előszeretettel használja fel a saját céljaira, amit mond az ember, és a legtöbben csak a torz reflexiókat olvassák, és nem az eredeti nyilatkozatokat. Ma már nem foglalkozom ezekkel, nem mérgezem magam vele. Most már lassan hat éve szabadúszóként dolgozom, aminek megvan az a hatalmas előnye, hogy eldönthetem, mit vállalok el, miben érzem jól magam, és miben nem.
Hátránya pedig, hogy van az emberben egy félsz, hogy holnap is fogják-e keresni. Benned is van?
Nincsen. Fatalista vagyok. Engem is foglalkoztatott egy időben ez a kérdés, és fel kellett ismernem, hogy minden, ami az életemben sikeres volt, úgy kezdődött, hogy felhívott valaki, és bedobott egy javaslatot. Akárhányszor én akartam nagyon valamit, kifundáltam, megírtam, pályáztam, azokból valahogy soha semmi nem lett.
Annyiszor hittem már, hogy tudom, mi fog történni öt vagy tíz év múlva, de pont nem úgy történt.
Manapság már különösen kiszámíthatatlan ez, és szerintem nem csak én nem tudom, mi lesz akár két év múlva, hanem senki.
58 éves vagyok, elfogadtam, hogy az én életemben ez így működik, és úgy döntöttem, nem fogok azon görcsölni, hogy kellek-e vagy sem. Mindig vannak új feladatok, most például három év után megkeresett a TV2, hogy forgassunk újra Áll az alkut. Az ATV-től is megtaláltak, amikor szerettek volna egy klasszikus kvízműsort készíteni, ez lett a Géniusz.
A Géniusz berobbant. A YouTube-ra feltöltött műsorok alatt szinte hozsannázzák a kommentelők a műsort és téged is, ami nem jellemző a kommentmezők általános hangulatára. Számítottál ekkora sikerre egy régi vágású kvízműsor kapcsán?
Minden műsorban hinni kell ahhoz, hogy teljes erőbedobással tudja csinálni az ember, de tény, hogy volt bennünk egy kérdőjel, miszerint ma Magyarországon hány embert fog érdekelni egy műveltségi vetélkedő. Sokkal többet, mint gondoltuk. Személyesen is rengeteg visszajelzést kapok rá úton-útfélen, hogy mennyire szeretik az emberek.
Többen fogalmazták meg azt a véleményt, hogy az értékalapú televíziózás utolsó képviselője vagy a mai műsorkínálatban.
Ezt a kijelentést azért hadd árnyaljam.
Biztos vagyok benne, hogy számos olyan kollégám van, aki szívesen csinálna színvonalas műsorokat, csakhogy nem ilyen műsorok készülnek manapság.
Az ember ezen a ponton megkérdezheti, hogy mi történik akkor a köztelevízióban? De ezt a kérdést most hagyjuk csak nyitva. Én csak hálás lehetek azért, hogy az ATV-nél – ahol volt igény és akarat egy szellemi vetélkedőműsor elkészítésére – rám gondoltak, és Wisinger János producer is hitt abban, hogy ma is el lehet nyerni a közönség figyelmét az ilyen jellegű szórakoztatással. Tény, hogy az én arcomat látják a nézők, és engem tartanak egyfajta utolsó mohikánnak, de egy ilyen projekt mögött sok-sok ember áll. Szomorúan látom, hogy a mai fiataloknak gyakorlatilag alig van lehetősége színvonalas produkciókban dolgozni, és hiányolom azokat a szakmai műhelyeket is, ahol ki lehetne nevelni őket.
Apropó műhelymunka. Miért nem tanítasz?
Ennek sok oka van. Egyrészt, ha engem valaki magánúton megkeres, mert kérdése van, vagy meghívnak előadást tartani, szívesen megyek. Az viszont kevéssé érdekel, hogy egy médiaiskolában évről évre leadjam ugyanazt a tananyagot. Ráadásul
nincsenek jó tapasztalataim a médiaiskolákkal, mert azt látom, hogy húsz tanulóból jó, ha hármat érdekel valójában ez a szakma.
A legtöbbeket a hírnév érdekelte, vagy csak egyszerűen jól hangzott számára a média és kommunikáció szak. Erre én sajnálom az időmet, és nem is szeretnék nagyüzemben efféle munkát vállalni. Ellenben, ha valakit tényleg érdekel a szakmánk, tőlem bármikor kérdezhet, állok rendelkezésre.
Vajon anno is tulajdonképpen ennyi fiatalt érdekelt mélységeiben a médiaszakma, csak manapság megsokszorozódott a kommunikáció-képzésekben részt vevők száma, és egyszerűen csak felhígult a mezőny?
Én azt gondolom, hogy igen. Nem akarok túl sötét képet sem lefesteni. Nemrégiben adtuk át a Junior Prima-díjakat magyar ismeretterjesztés és média kategóriában, és én is a zsűri tagja voltam. Jó volt látni, hogy igenis vannak valódi alázattal és tartalmi igényességgel dolgozó fiatalok, csak egyszerűen nincsenek a szemünk előtt. A nagy kereskedelmi televízió- és rádióadók, a nagy online oldalak jutnak el széles rétegekhez, ezek a fiatalok pedig gazdasági lapoknál és más online platformokon helyezkednek el. Ezek a cikkek, vizuális tartalmak kevésbé másznak bele az ember arcába, mint a bulvár.
Ne feledjük el azt sem, hogy ma már tömegek gyártanak tartalmakat tucatnyi online felületre. Ha én kitalálom, hogy videókat fogok készíteni, itt a telefon a kezemben, akár már ma elkezdhetem. Ez nyilvánvalóan jár egyfajta felszínességgel, vagy akár valódi tartalom- és mondanivaló-nélküliséggel. Régen az szűrte meg az embereket, hogy ki kellett járni az iskolát, majd gyakornokként a szamárlétrát, mire valódi szakmai lehetőségeket kaptál.
Azt mesélted egy korábbi interjúdban, hogy fiatalon nem voltál egy berobbanó személyiség, nem voltál csodagyerek. Ehhez képest ma a generációd egyik legismertebb személyisége vagy.
Mondhatjuk, hogy csendesen indult az én karrierem, és ki kellett hullania mellőlem egy-két csodagyereknek, mire valóban felfedeztek. De én őszintén azt gondolom, hogy nem is alakulhatott volna ez ideálisabban. Volt időm kitanulni a szakmát és emberileg is felérni az elém kerülő feladatokhoz.
Egykor rádióztál is, nincsenek ilyen terveid?
Sokáig voltam a Rádió Bridge-nél és a Danubiusnál, csináltam reggeli műsort is. Az az egyik legszabadabb újságírási forma, csak bekapcsoltuk a mikrofont, és ment az adás, egészen primér formában feldolgozva a legfrissebb eseményeket. Szerettem, de elég volt.
Mit gondolsz a reggeli rádiós műsorokról?
Azt, hogy ezt a műsorformátumot is lehet jól csinálni. Amikor húsz évvel ezelőtt abbahagytam a munkát a Danubiusnál, kialakult egy szakmai polémia.
Én nem értettem egyet a reggeli kereskedelmi rádiós műsorsávban zajló elbulvárosodással, ezért megbeszéltük, hogy nekem nincsen helyem ebben.
Ez a válasz a szabadúszós kérdésedre is. Ha egy nagy csatornához lennék elköteleződve, olyan műsorokat is meg kellene csinálnom, amit nem biztos, hogy magaménak érzek. Nagyon nagy szabadság, ha az ember választhat, én pedig csak így tudom megőrizni a hitelességemet.
Az interjú előtt kikötötted, hogy ne politizáljunk, de ha megengedsz egy politikai színezetű felvetést: sok támadás ért amiatt, hogy újra szóba álltál a TV2-vel.
Én el tudok vonatkoztatni a tulajdonosi körtől mindaddig, amíg nem szólnak bele a munkámba, amíg nem cenzúráznak, és hagynak dolgozni a magam értékrendje szerint. Nekem a televíziózás mesterségem, én nem tudok mást csinálni. Jellemző egyébként, hogy akárhová megyek, mindig van egy tábor, aki elkezd köpködni.
Ha én az RTL Klubon közvetítek futballmeccset, az ATV-n vezetek Géniuszt, a TV2-n pedig Áll az alkut, akkor én most mi vagyok? Libsi, komcsi, jobbos, szélsőjobbos vagy kicsoda? Hova kell most engem besorolni?
Én egy televíziós vagyok, aki a televíziózással is szeretne foglalkozni, amire ezek a lehetőségeim vannak. Amíg a politika az én napi munkámba nem szól bele, addig én ezt tudom vállalni. Mégpedig jó lelkiismerettel.
Ezzel az attitűddel képviselni is szeretnél egyfajta átjárhatóságot az ellenséges szekértáborok között?
Ha nem is ennyire direkt kimondva, de azt gondolom, hogy igen. Az ember egész élete egyfajta példa. Hallottam olyat is, aki azt mondta, hogy biztosan jó a Géniusz, de nem hajlandó ATV-t nézni. Mit mondjak erre? Azt gondolom, hogy aki ilyen elvek mentén gondolkodik, az csak a saját életét keseríti meg ezzel. Hogy lehet így egészségesen élni, ha az életünk minden területét átjárja a politika, az érdekkörökhöz való csatlakozás és a másik oldal szabályos utálata? Szerintem sehogy. Örömmel látom viszont, hogy egyre többen elvonatkoztatnak a pártállásoktól, és csak a produktumot nézik. Velük tudok egyetérteni.
Mára annyira megmérgezi a közéletet az egyik vagy a másik oldalra sorolódás, hogy sokan tudatosan ki akarnak szállni ebből. Köztük én is.
Mennyire izgat, netalán nyomaszt az olyan új platformok térnyerése, mint az Instagram vagy a TikTok? Gondolkodsz esetleg saját YouTube-csatorna indításán?
Sem kizárni magamat, sem magamra erőltetni nem akarom az új kommunikációs csatornákon való részvételt. Nyomasztani nem nyomaszt, nem érzem, hogy bármiről is lemaradnék, és azt sem gondolom, hogy az ördögtől való lenne bármelyik is. Hiszek benne, hogy soha nem az eszköz a bűnös azért, ha hibásan használjuk. Meg lehet nézni naponta néhányszor is az Instagramot, és lehet kétpercenként is frissítgetni, ami egész biztosan káros.
Egy Arany János-idézet jut eszembe: Van hallgatód? nincsen? / Te mondd, ahogy isten / Adta mondanod. Én ebben hiszek. Ha kaptam egy kis tehetséget a mesterségemhez, én abban érzem a felelősségemet, hogy abból tudok-e értékeset kicsiszolni. Az már nem az én dolgom, hogy mindezt ki hallja meg – ahogyan Arany János is írta.
Hiszek benne, hogy akinek van füle rá, meghallja, amit mondok.
Idáig érzem a saját felelősségemet, és nem szeretném űzni, hajtani az újabb és újabb megnyilvánulási lehetőségeket, legyen az egy nem minőségi televíziós műsor, TikTok vagy bármi. De ha van olyan mondandóm, amit érdemesnek tartok elmondani ezeken a platformokon, magam is használom, és kísérletezem velük.
Volt olyan szereplésed, amit utólag megbántál? Jakupcsek Gabriella beszélt nemrég nagyon őszintén arról, hogy bizonyos műsorokat ma már nem vállalna, mert megaláztak benne embereket.
Nem nyomja a lelkemet ilyen emlék, talán egyetlenegyet kivéve. De ez is egy apróság, és nem is aláztunk meg nézőt. Amikor az Áll az alkut csináltuk az első időszakban, volt közönségkérdés, ami annyira primitív volt, hogy azt szégyelltem. Olyan ostoba kérdéseket kellett feltennem, hogy „hány törpe van a Hófehérkében?” például. Nem szeretem, ha a műsorkészítők lenézik a közönséget, ebben sohasem vettem részt szívesen.
Úgy vettem észre, hogy szereted az idézeteket. Mára lett némi negatív felhangja az idézeteknek, többek között a sok önjelölt életvezetési tanácsadó miatt.
Tényleg szeretek idézgetni, és persze nem mindegy, hogy kitől idéz az ember. Sok bölcselőt olvasok, mindenféle területről, akik hatással vannak a gondolkodásomra. Hamvas Béla, Szepes Mária, Müller Péter, Popper Péter nálam alap, de szeretem Sári Lászlót is, aki a keleti vallások nagy ismerője. A drága Csapó Dudinak volt egy jó mondása, azt mondta magáról, hogy „olvasottka vagyok”. Olvasottka vagyok én is.
Spirituális írókat és egy tibetológust soroltál fel. Hogyan fér ez össze a református vallásoddal?
Ó, nagyon is jól.
Protestáns éppen azért lesz az ember, mert mindig van benne egyfajta kétely, a megismerés és megértés vágya. Megint egy idézettel kell élnem: a hit kétely nélkül fanatizmus.
Ahhoz, hogy megértsd valaminek a lényegét, kérdéseket kell feltenned, és arra megkapni a saját válaszaidat. Akkor lesz valójában a tiéd.
Ez az oka, hogy már felnőtt fejjel lettél hívő?
Pontosan. Gyerekkoromban is jártunk templomba, de azt gondolom, hogy meg kellett érnem a hitemhez.
Felvállalod a református vallásodat, ami nem csak egy formalitást jelent az életedben. A nagy pályatársaid egyikéről sem igen tudom elképzelni, hogy a nyilvánosság előtt vállalja az istenhitét. Miért tartottad fontosnak, hogy beszélj erről?
Amit mindig is kerültem, hogy hittérítő legyek, és másokra akarjam erőltetni a saját meggyőződéseimet.
De azt a kérdést egyszerűen ijesztőnek tartom, amikor megkérdezik tőlem, hogy mertem coming outolni a vallásommal? Ott nagyon nagy a baj, ha egy társadalomban ez coming outnak számít.
Én dafke is beszélek róla. Nem is lehetnék hiteles enélkül.