Mike White portré

Mike White neve talán első hallásra nem mond sokat, de ha azt mondjuk, ő a nagy sikerű A Fehér Lótusz című sorozat alkotója, máris értelmet nyer, miért is szentelünk neki egy egész cikket. A széria hasított az idei Golden Globe-díjátadón, a legjobb minisorozat díja mellett a legjobb női mellékszereplő minisorozatban díját is az egyik visszatérő szereplőnek, Jennifer Coolidge-nek ítélték oda, aki köszönőbeszédében az egekig magasztalta White-ot.  

A színésznő elmesélte, hogy komoly álmai voltak fiatalon, de ahogy egyre idősebb lett, belátta, hogy ezekből valószínűleg semmi nem lesz. Elmondása szerint azonban Mike White ismét reményt adott neki és megváltoztatta az életét.  

Hozzátette, a férfi nagyon jó ember, aki törődik az embertársaival, és valóban, az ötvenéves White tényleg az egyik legkedvesebb fickó a filmgyárban, aki nem mellesleg elképesztően tehetséges is.

Mike White A Fehér Lótusz első évadának premierjén (Fotó: Profimedia)

Megfelelő időzítés

White sok hollywoodi társától eltérően nem valakinek a valakije, csak egy srác, aki jókor volt helyen. Konzervatív nevelést kapott, amin aztán az egyetemi évek voltak hivatottak némileg lazítani, a dolog pedig olyan jól sült el, hogy megismerkedett Zak Penn-nel, aki már akkoriban is a forgatókönyvírás világában mozgott. Penn úgy gondolta, jól tudnak együttműködni, ezért meggyőzte White-ot, hogy költözzön a film fővárosába, Los Angelesbe, sőt, munkát is ajánlott neki. Penn nagylelkűségét bizonyítja, hogy nem nemezisként tekintett az akkor még útját keresgélő White-ra, hanem meglátta benne a tehetséget és azt gondolta, ezt kár lenne elpazarolni, ezért közös projekteken kezdtek dolgozni. 

Bár a tollforgató duó végül néhány év alatt kifulladt – mint amikor a művész egyszer csak új múzsát talál magának –, de ezzel együtt is jóban maradtak, Penn kapcsolatai pedig olyan kapukat nyitottak meg White előtt, amire valószínűleg maga sem számított. A ’90-es évek végén már a legjobban csengő sorozatok forgatókönyvén dolgozott, több epizód fűződik például a nevéhez a Dawson és a haverok című szériából, amin egy egész generáció nőtt fel. 
 
2000-ben bemutatták a Chuck and Buck című tragikomédiát, melynek forgatókönyve és főszerepe is White munkája. A mozi, ami a gyerekkori vágyakra épített egy felnőtt világban, nem hozott akkora közönségsikert, mint amekkorát vártak tőle, viszont a kritikusok egytől egyig imádták. A The New York Times hosszan méltatta White szokatlan, de mégis ütős játékát, és összességében ezt a konklúziót vonta le: „A Chuck and Buck egy furcsa, intenzív és megindító film a barátságról és a veszteségről, a gyerekkor ártatlanságát idéző lusta nosztalgia járványának ellenszere, mely varázslatosan azon kevés igazán felnőtt filmek egyike, amelyeket látni kell idén.”

Mike White és Chris Weitz, a Chuck és Buck főszereplői (Fotó: Archives du 7eme Art / Photo12 via AFP)

Fontos mérföldkő volt ez a projekt, Jeff Bridges is úgy nyilatkozott a magazinnak White-ról, mint „a fickó, aki az évtized legjobb alakítását nyújtotta”, és lássuk be, annál jobb ajánlólevél, mint egy Oscar-díjas színész őszinte véleménye, aligha kell a szakmában. 

Két évvel később, 2002-ben került a mozikba a Narancsvidék című film, melynek a forgatókönyvét szintén White jegyezte, és bár tinikomédiának indult, azért volt benne egyfajta, tőle megszokott érettség, ami már a Chuck és Buckban is jelen volt. A forgatáson Colin Hanks és Jack Black voltak a partnerei – utóbbival közös produkciós céget is alapítottak, ez vezetett a Rocksuli klasszikusához, ami jövőre már 20. évfordulóját ünnepelheti. 

A Rocksuli-éra 

Gyerekekkel közös filmet készíteni nem feltétlenül a legegyszerűbb vállalkozás – bár ezt a Stranger Things alkotói talán cáfolnák –, de White belement abba Jack Black kedvéért, hogy írjon egy olyan forgatókönyvet, ami a rock köré épül, annak ellenére is, hogy a műfaj egyáltalán nem áll közel hozzá. Így lett belőle tanár, Blackből pedig egy kiöregedett rockisten, akit a saját bandája rúg ki a csapatból. A film rögtön a sikerlisták élén találta magát és elnyerte az MTV Movie Awards díját a legjobb vígjátékért, sőt 2004-ben szintén a legjobb komédiának találták a British Comedy Awards-on. Az pedig, hogy milyen hatást gyakorolt a popkultúrára, jól mutatja, hogy 2013-ban a musicallegenda, Andrew Lloyd Webber megvásárolta a jogokat, hogy színpadra állíthassa a sztorit, forgatókönyvírónak pedig azt a Julian Fellowes-t kérte fel, aki a Downton Abbey epizódjait is jegyzi. 

Ilyen boldog volt, amikor a 74. Primetime Emmy-díjátadón két szobrocskával is jutalmazták a munkáját (Fotó: Profimedia)

Az élre törve

White karrierje szárnyra kapott a Rocksuli sikerével, 2007-ben a Kutya éve című filmet már rendezőként forgatta, 2009-ben pedig ő volt a drámai zsűri egyik tagja a Sundance Filmfesztiválon. 2011-ben a Megvilágosultam című sorozattal megint egy nagyon aktuális témához nyúlt, egy idegösszeroppanást szenvedett nő (Laura Dern) próbált új életet kezdeni, és bár a koncepció érdekes volt, két évad után az HBO elkaszálta a szériát.

Ezután sem tétlenkedett, az ő nevéhez fűződik például a Pitch Perfect – Tökéletes hang harmadik részének forgatókönyve is, de tény, hogy a 2021-es A Fehér Lótusz lett az, aminek kapcsán ismét elkezdték emlegetni őt.

„Két éve még venni akartam egy virágboltot, mert azt hittem, vége a karrieremnek” – Stifler mamájával, azaz Jennifer Coolidge-dzsel interjúztunk

Az első évad, amit Hawaiion forgattak, a maga nemében egyedi, és ez nemcsak a színészek játékának köszönhető, hanem annak is, ahogyan White a nyaralóövezet helyszínére kalauzolta a nézőket. A 74. Primetime Emmy-díjátadó is bizonyította ezt, a legjobb rendezés és a legjobb forgatókönyv limitált sorozat vagy film kategóriájában tarolt a széria, és még a legjobb női mellékszereplő díját is sikerült megcsípniük. Mindezt azért, mert a forgatókönyvíró lehetőséget adott egy régi barátjának, Jennifer Coolidge-nek, hogy valóra válthassa az álmát. Pont úgy, ahogyan a Rocksuli idején, egy másik barátjával, Jack Blackkel is tette.

Hát ilyen ember Mike White.

(via)