Interjú Virginie Efirával

Virginie Efira nevét 2021-ben ismerte meg a világ a Benedettával, amiben nagyon leegyszerűsítve egy leszbikus apácát alakított. Pedig Franciaországban már évek óta hatalmas sztár, mégis csak mostanában kezdték el komolyabb szerepek megtalálni őt. Mint például Rachel, az egyedülálló nő, aki 40 évesen jön rá, hogy talán nem elég neki a tanári hivatás és a mostohaanya szerep, és saját gyereket szeretne – erről szól a Mások gyerekei című film, amit a Velencei Filmfesztiválon mutattak be.

Fotó: Alessandra Benedetti/Getty Images

Akkor beszélgettünk a színésznővel, aki fekete, hullámos szegélyű, szűk ruhában libbent be a terembe. Könnyen lehetett volna hamisítatlan díva, aki megközelíthetetlenül fennhordja az orrát, főleg, mert az interjú tolmács segítségével zajlott, a színésznő ugyanis leginkább franciául beszél, de Virginie – a kerekasztal-beszélgetésen résztvevő fanboy újságírók nagy örömére – távolról sem ilyen. Vicces, tele öniróniával, és annak ellenére is igyekezte magát elsősorban angolul kifejezni, hogy a tolmácsa végig rendelkezésére állt. Egy alkalommal aztán, mikor nem jutott eszébe valami, csak annyit mondott:

Ez a fajta sziporkázás jellemzi Virginie Efirát, aki akkor is képes a humorhoz nyúlni, amikor képletesen és szó szerint is teljesen lemeztelenedik a kamera előtt. A belga színésznő karrierjét ismerve elkerülhetetlenül ez is szóba jött az interjú során, de beszélgettünk vele a Mások gyerekeiről (nem kizárólag a filmre értve), alkotói folyamatokról és erős női karakterekről is.

A Benedetta jóval nagyobb nemzetközi figyelmet kapott az eddigieknél. Érzi ennek a hatását a karrierjére?

Valóban ez a filmjeim közül talán az egyetlen, ami nemzetközi sikert aratott, de nem ennek köszönhetően érzek változást a karrieremben. A Victoria (Egy ágyban Victoriával című 2016-os film – a szerk.) volt az, amitől kezdve komolyabb szerepek is megtaláltak. Azelőtt világító Eiffel-toronnyal tűzdelt könnyed, romantikus vígjátékokban szerepeltem, most már viszont nem világít a torony, és eljátszhattam egy rakás meggyötört, sőt, akár őrült karaktert is.

És milyen érzés végre ilyen erős nőket alakítani?

Franciaországban dolgozom, ami talán az egyetlen ország – azt hiszem – Koreán kívül, ami megadja azt a költségvetést a rendezőknek ahhoz, hogy független filmeket készíthessek. Talán nem olyan sok pénzről beszélünk, de ezzel rengeteg női rendező is lehetőséghez jut, így én is kaphatok érdekes és fontos szerepeket – Franciaországban.

Mi a legnagyobb kihívás abban, mikor kamera elé áll és létrehoz egy karaktert?

Az a karaktertől függ! Meg kell érteni, milyen típusú filmben játszol. Teljesen el kell merülni a karakterben, és nemcsak magadban, hanem a többi színészben is hinned kell. De ehhez fontos, hogy megértsétek egymást a rendezővel. Rebecca (Rebecca Zlotowski, a Mások gyerekei rendezője – a szerk.) agya elképesztően gyorsan működik, de mostanra már annyira ismerjük egymást, hogy még azelőtt tudom, mit szeretne, mielőtt azt kimondaná. Kell, hogy legyen köztünk egyfajta kötődés. Ennél a szerepnél nagyon fontos volt, hogy a tekintetemen is látszódjanak az érzéseim. Persze Rachel nem én vagyok, de sokat merítettem a múltamból, néha a jelenemből és Rebecca elképzeléseiből. Rachel hasonlít rám, de valójában egy teljesen önálló személyiség.

Fotó: Les films Velvet – George Lechaptois

Mi az, ami személyesen megfogta önt benne?

Amikor elolvastam a forgatókönyvet, azonnal kapcsolódtam hozzá, felismertem benne saját magam, a saját tapasztalataimat. Amikor egy adott korba érkezel, már megéltél bizonyos dolgokat. Így például én is voltam gyerekes férfival együtt, aki végül elhagyott, így a gyerekeitől is örökre el kellett búcsúznom. De emellett a nőknek van egyfajta különleges kapcsolatuk a világgal, miszerint gyakran háttérbe szorítják magukat, esetleg tendálnak inkább egyedül lenni, ezért amikor találkozol egy családdal, elkerülhetetlenül kötődni kezdesz hozzájuk. Ebből a szempontból is kifejezetten rezonált velem a történet, mert tudom, milyen az az érzés, amikor leszállsz a vonatról, és senki nem áll ott rád várva. Mindig keresed, hol kötődhetsz a szereplőkhöz, de színészként az ember egyébként is igyekszik beleélni magát a filmbe. Ebben az esetben viszont különösen közel kerültem a karakterhez és Rebeccához is, hiszen nagyon sokat beszéltünk a történetről.

Úgy tűnik, akkor remekül ment a közös munka.

Pontosan tudtam, mit vár el tőlem Rebecca, nem rejtegette előlem egyáltalán a terveit. Olyan típusú rendező, aki képes zenét lejátszani a forgatáson, csak hogy érzékeltesse, milyen ritmusúnak képzeli el a jelenetet. Emellett egyértelmű vizuális instrukciókat is ad: például, hogy hogyan fogd a kabátodat, hogyan fordulj meg… Rengeteg Diane Keaton-filmet mutatott inspirációként. Mindez azonban inkább a próbafolyamatra jellemző: kezdetben nagyon specifikus útmutatásokat kapunk, ilyenkor rendkívül határozott. A forgatáskor azonban, mikor már mindent beállítottunk, hagyja, hogy a színészek maguktól csinálják azt, amit helyesnek éreznek. A próbák alatt gondolkodunk, élesben már csak a szívünkre hallgatunk. Ezért is veszünk fel rengetegszer egy-egy jelenetet, hogy Rebecca felhasználhassa a fáradtságunkat is arra, hogy elkapjon olyan apróságokat, amiket később beépíthet a filmbe.

Milyen volt az Ali kislányát, Leilát alakító Callie Ferreira-Goncalvesszel dolgozni?

Annyira elragadó, fantasztikus volt! Nagyon komoly kislány. Sok gyerekszínész teljesen elveszik a filmben, de ő kezdetben kifejezetten távolságtartó volt, és nehéz volt őt megnyerni. De miután kialakult köztünk egyfajta bizalom, minden simán ment! Négy-ötévesen nehéz feladat fejből tudni a szöveget, valamint az, hogy itt és most játsszon. Callie viszont – mint egy igazi filmsztár – sosem akart próbálni felvétel előtt, de mindig nagyon ügyes volt, amikor a kamerák forogni kezdtek. Emellett remek szülei vannak, akik nem erőltetik a színészkedést.

Fotó: Les films Velvet – George Lechaptois

A női szemszög nagyon markánsan érvényesül a filmben, annak ellenére, hogy van néhány meztelen jelenet, ami hagyományosan a férfitekintetnek kedvez. Hogyan lehet ezeket a pillanatokat újradefiniálni?

Úgy gondolom, hogy a humor elveszi ennek az élét. Az a jelenet például, amikor a teraszon vagyok, szerintem kifejezetten vicces. Emellett bíztam Rebeccában, tudtam, hogy a pucérságot nem szexuális áthallásokra fogja felhasználni, hanem valóban egy komikus jelenet miatt volt rá szükség, amihez felhasználhattam a saját zavaromat. Ugyanis mínusz 20 fokban vettük fel ezt a jelenetet, majd’ megfagytam, és miután nem volt nagy büdzséje a produkciónak, nem engedhettük meg magunknak a lezárt setet, ami azt jelenti, hogy ezt mindenki végignézte. Nem tudtam, hogy takargassam magam! Ezért is jött jól ekkor a való életbeli szemérmességem, mert csak a forgatásokon nem vagyok szégyenlős. A szexjeleneteket pedig kifejezetten természetesnek éreztem. Utasítottam már vissza, hogy szexjelenetben szerepeljek. Nem mondom meg, melyik filmben, de a rendező nem tudta, mit akar kezdeni vele, nem volt funkciója, abszolút indokolatlan és értelmetlen volt az egész. A Benedettában Verhoevennek volt egy elképzelése a szexualitásról. Rebecca pedig a párkapcsolat intimitását szerette volna bemutatni, amihez természetesen hozzátartozik az erotika és a libidó. Most, 40 évesen egyébként sokkal könnyebben mennek nekem ezek a típusú jelenetek. Szerintem, ha 20 évesen kezdtem volna ilyeneket forgatni, szükségem lett volna egy intimitáskoordinátorra. Mert 40 évesen, több filmmel a hátam mögött már ki tudok állni magamért, de fiatalon ezt még nagyon nehéz megtenni.

A Mások gyerekei május 4-étől látható országszerte a mozikban.