Ernyey Béla nemcsak a magyar, de a nemzetközi nézőközönséget is levette a lábáról, amikor színpadra állt. 32 játékfilmben és 144 tévéfilmben, műsorban és sorozatban szerepelt, ezek mellett 10 könyvet írt és szenvedélyesen épít otthonokat. Hiába a sok nemzetközi siker, a színész itthon sokáig kitaszítottnak számított.
Fotó: Vörös Szilárd
20 év után, tavaly vállalt először szerepet magyar produkcióban, a Keresztanyuban. Béla most a Best magazinnak idézte fel, miért alakult így a sorsa.
„A háború megtizedelte a családunkat, engem a nagymamám nevelt fel, mindent neki köszönhetek. Miután 1973-ban elmentem Magyarországról, szerettem volna őt is magammal vinni, de azt mondta, nem jön, öreg fát már nem lehet átültetni, és ebben teljesen igaza volt. A távolbó is gondoskodtam róla, amikor csak tudtam, jöttem hozzá, szerencsémre megadatott nekem, hogy mindazt a jóságot, szeretet, védettséget, segítséget, amit tőle kaptam, vissza tudtam neki adni… – kezdte a színész, aki nagymamájának köszönheti, hogy bizonyítani tudja, itthon is ért el sikereket. – Most, amikor kiborult a fiókom, megtaláltam az általa összegyűjtött, rólam szóló újságcikkeket. Mindig mondogatta, Mackó, így hívott, olyan gyorsan pörög az életed, biztos nem lesz se kedved, se időd, se lehetőséged, hogy ezeket begyűjtsd. Hálás vagyok utólag is neki ezekért, mert az 1973 előtti fotók, kritikák bizonyítékok arra, hogy a Vígszínház, a Pesti Színház, a televízió sikeres színésze voltam. Miután elmentem Bécsbe, majd bejártam szinte az egész világot − nem nyaraltam, hanem filmeket forgattam, színházakban játszottam –, egészen a rendszerváltásig nem beszéltek rólam, mintha nem is léteznék. Nem volt szabad írni rólam, pedig nem disszidáltam, állandóan jöhettem haza, de onnantól kezdve volt az irigységblokk vagy a politikai akarat, hogy Princ, a katona ne a kapitalizmusban legyen sikeres, hanem a kommunizmusban.”
Ez nemcsak fájdalommal tölt el, hanem nem értem, nem logikus, hiszen én ugyanaz a magyar voltam és vagyok, akinek születtem
A színész az interjúban kifejtette, neki sosem a magyar színházakkal, produkciókkal volt a problémája, hanem a rendszerrel és a kommunizmussal. „Utáltam az otthoni suttogós beszélgetéseket, vigyázni kellett ugyanis arra, amit mondok, nehogy valaki meghallja. Társaságban sem beszélhettem szabadon, mert aki mellettem ült, arról nem tudhattam, esetleg besúgó, és elárul engem… Amikor már tudtam, hogy Bécsben fogok dolgozni, Darvas Iván azt mondta: arra vigyázz, kérlek, hogy úriember nem disszidál. Mondtam, ettől nem kell tartani.”
