A Dogman – A kutyák ura című film főszereplője Douglas, a sanyarú sorsú, tolószékes drag queen, aki mágikus módon képes kommunikálni a kutyákkal. Douglas figurájához egy harmincéves újságcikk adta az ötletet a rendezőnek egy kisfiúról, akit az apja a kutyái mellett egy ketrecben nevelt. A botránya után visszatérő Luc Bessonnal, valamint a Dogman – A kutyák ura főszereplőjével, Caleb Landry Jones-szal a Velencei Filmfesztiválon beszélgettem, és a texasi színész rögtön skót akcentussal üdvözölt. Mint kiderült, éppen Skóciában forgat, skót karaktert játszik, és nem akart kiesni a szerepéből. A megérkezése után Luc Besson rögtön arról érdeklődött, honnan érkeztem.
Csaba vagyok Magyarországról.
Besson: Én Luc vagyok Franciaországból, ő pedig Caleb Skóciából.
Landry Jones: Eredetileg Texasból.
Luc, mi alapján döntöd el, hogy egy filmedet francia vagy angol nyelven forgatod le?
Besson: Nem én döntök, hanem az alapanyag. Szerencsés vagyok, mert könnyen és gyorsan írok, és olyan forgatókönyveket alkotok, amilyeneket csak akarok. Persze előfordul, hogy ezek némelyikéből nem születik film, de semmi gond, írok egy másikat. (nevet) Hozzászoktam már, hogy nem minden ötletemre kapok pénzt, de szerencsére teli vagyok ötletekkel. Az utóbbi időben három forgatókönyvet írtam. Az egyik sztorija Romániában, a másiké Franciaországban, a harmadiké pedig az Egyesült Államokban játszódott. A legtöbb történetem erőszakos, az erőszak pedig mindenütt jelen van. A Dogmannél az volt az alap, hogy Douglas egy fegyvermániás, vallásos, redneck családból származik. A film alapját egy amerikai újságcikk jelentette és az Egyesült Államokban rengeteg redneck család van. Ez a közeg sokkal jobban passzolt oda, mint mondjuk Franciaországba.
Luc Besson és Caleb Landry Jones a 80. Velencei Filmfesztiválon (Fotó: GABRIEL BOUYS / AFP)
Bár Douglas erőszakos családból jön és az útját sokszor keresztezi erőszak, ő is arra vágyik, hogy meglelje a belső békéjét. A harmónia, a szépség és a drasztikus erőszak is ott van az életében, és ez eléggé jellemző elegy a filmjeidben. Mit gondolsz, miért?
Besson: Mert az élet is ilyen. Ott vagy a barátaiddal, hatalmasakat nevettek, aztán egyszer csak megcsörren a telefonod és kiderül, hogy meghalt az édesanyád. Vagy éppen sírsz, mert elvesztettél valakit, közben meg lekaparod a sorsjegyet, és kiderül, hogy elvitted a főnyereményt. A Dogmannel az volt a célom, hogy végig Douglasre fókuszáljak, és a nézők megismerhessék őt.
Meg akartam alkotni egy emlékezetes karaktert, akit sosem felejtesz el, és biztos vagyok abban, hogy Douglasre még tíz év múlva is emlékezni fogsz.
Caleb, hol találtad meg magadban azt a rengeteg fájdalmat és dühöt, ami Douglasben van?
Landry Jones: Az élet teli van dühvel és fájdalommal. De legalább ennyi vidámság is van benne. Pont az szép az életben, hogy ennyiféle összetevőből áll. De nem jellemző rám, hogy analizálnám a karaktereimet, amikor játszom őket, inkább az érzelmeimből dolgozom. Néha csak eszembe jut egy érzelmes filmjelenet, máskor az segít, ha az édesanyámra gondolok… Ez az egész folyamat messze nem annyira tudatos, mint sokan gondolják, ezért is nehéz szavakba öntenem. Régóta a szakmában vagyok, de sokszor máig nem tudom, mit hogyan csináltam. Minden forgatás után kell néhány év, hogy tisztázzam ezt magamban. Ma talán már látom, hogy egy öt évvel ezelőtt készült filmemben mit miért csináltam, mert már tisztában vagyok azzal, hol jártam az életemben akkoriban, milyen érzelmi folyamatok dolgoztak épp bennem. De ugyanezt nem tudnám megmondani egy fél évvel ezelőtt készült filmemről.
Besson: Rendezőként ebben az én felelősségem annyi, hogy megadjam a teret a kibontakozáshoz, ne álljak az alakítás útjába. Magabiztosságot kell adnom a színésznek. Vannak a szakmában páran, akik kötődnek az image-ükhöz, ezért azt gondolják, hogy nem nézhetnek ki vagy nem beszélhetnek bizonyos módon. Calebben az a csodálatos, hogy benne nem állnak olyan falak, amiket le kellene döntenem. Mindenét beleadja a szerepbe, rendezőként ritkán találkozol ilyen fokú elköteleződéssel. Sokkal gyakrabban találkozom olyan színészekkel, akik odajönnek felvétel előtt, hogy megkérdezzék: „Melyik lencsét használod majd? Az ötveneset?” (nevet)
Dogman (2023)
Meg szoktátok nézni a régebbi filmjeiteket?
Besson: Direkt sosem, de az időről időre előfordul, hogy tévén szörfölés közben beleszaladok valamelyikbe. Ilyenkor az történik, hogy bele akarok nézni öt percre, aztán azon kapom magam, hogy végignéztem az egészet.
Egy rendező jó, ha tudatosítja magában, hogy amint a közönség elé viszi a filmjét, az többé már nem az övé.
Onnantól kezdve a rendező is csak egy a nézők közül. Izgalmas a filmedet ilyen szemmel nézni. Van olyan filmem, ami rosszul öregedett, de olyan is, ami máig megállja a helyét.
Landry Jones: Épp egy filmen dolgozom most Skóciában, és bár nem szoktam ilyesmit csinálni, előtte megnéztem a Dogman, a Nitram és egy harmadik filmem előzetesét. Egyszerűen csak azért, hogy emlékeztessem magam, hogy ilyeneket már csináltam, lépjünk tovább, ez legyen valami teljesen más. Nem szeretem ismételni magam.
Douglas szerepe lelkileg és fizikailag is nagy kihívást jelenthetett, egyfajta teljes átalakulást. Mesélnél erről?
Landry Jones: Szerencsés vagyok, hogy olyan rendezővel dolgozhattam, aki egy ennyire sokszínű karaktert adott nekem. Mindent beleadtam, hogy azzá az emberré váljak, akit Luc megálmodott. Csak remélni tudom, hogy sikerrel jártam. Miközben játszom, jellemzően bizonytalan vagyok magamban és a döntéseimben, sokszor csak egyik jelenetből következik a másik, majd a harmadik. Építkezés közben egyre jobban megismered a házat. Egy ilyen munkánál elengedhetetlen a bizalom, de ez szerencsére Luc-kel megvolt már kezdettől fogva. Elmondja, mit szeretne, én egy kicsit megpaprikázom, és meglátjuk, mi sül ki belőle. Ha mindketten elégedettek vagyunk, megyünk tovább a következő jelenetre.
Caleb Landry Jones a 80. Velencei Filmfesztiválon (Fotó: Profimedia)
Besson: Sokféle módon lehet segíteni egy színésznek. Én most például azzal próbáltam segíteni, hogy a legnehezebb feladatait szándékosan a forgatás elejére időzítettem, mint például amikor Edith Piafot kellett előadnia a színpadon. Biztos voltam benne, hogy ha már túl lesz Piafon, ahhoz képest Marlene Dietrich vagy Marilyn Monroe bőrébe bújni gyerekjáték lesz. Ha túl vagy a nehezén, utána jobb hangulatban telik a munka. Ha a könnyebbel kezdünk, akkor az egész forgatás nehéz lett volna.
Landry Jones: Piaf után Monroe szinte már túl könnyű volt. Tu-tu-ti-dú! (nevet)
Douglas története gyakorlatilag egy kirakósjáték, amit az időben ugrálva, sok-sok visszaemlékezéssel mesélsz el. Miért ezt a formát választottad?
Besson: A történetmesélés szerkezete nagyon hagyományos, mondhatni klasszikus. Már David Lynch is így mesélte el Az elefántembert.
Először félj a szörnyetegtől, majd idővel tanuld meg szeretni őt.
Megmutatok az elején egy fickót, aki csupa vér, nőnek van öltözve és egy csomó kutyát szállít egy furgonnal. Veszélyesnek tűnik, ezért rögtön felkelti a nézők érdeklődését. Kíváncsi lesz, mi történt vele, ezzel pedig rögtön megfogtad. Utána már csak az a dolgom, hogy a felkeltett érdeklődést életben tartsam. Ha Douglas történetét a gyerekkorával kezdem el mesélni, a nézők elkezdenek unatkozni. Először a szörnyet kellett megmutatnom, és csak utána az embert.
Ez egy szuperhősfilm? Netán egy szupergonosz sztorija?
Besson: Pont az érdekes benne, hogy nem tudod eldönteni. Jeanne D’Arcot juttatja eszembe, akiről szintén nem tudták eldönteni, hogy ördög vagy angyal. Az egyháznak nyolc hónapba telt, hogy el tudja dönteni. Sok szempontból a nézőtől függ, hogy Douglast szuperhősnek vagy szupergonosznak látja majd. Számomra ő se nem szuperhős, se nem szupergonosz. A világ a szupergonosz, ami körülveszi őt. Hogyan lehet feldolgozni azt, hogy gyerekként a saját családod vág be egy ketrecbe a kutyák közé? Egy ilyen élmény hatására terrorista és Teréz anya is lehet belőled. Még belegondolni is szörnyű, hogy a filmem kiindulópontját egy igaz történet jelenti.
Caleb Landry Jones a Dogman-ben (Fotó: Luc Besson Production (LBP) – Eu / Collection ChristopheL via AFP)
Nem azért adtál a filmnek szuperhősfilm jelleget, mert mostanában ez a divatos?
Besson: Ha megpróbálsz a közönség fejével gondolkodni, akkor tévúton jársz. Elveszted a kreativitásod. Csak magadban, a saját ízlésedben bízhatsz. Utána pedig reménykedni kell abban, hogy tetszik majd a nézőknek.
Ha a nézők fejével próbáltam volna gondolkodni, sohasem teszek meg főszereplőnek egy Marilyn Monroe ruhába öltözött, tolószékes férfit egy rakat kóbor kutyával.
Egy ilyen karakter rizikós, de én ennek az embernek a történetét szerettem volna elmesélni.
Mesélnétek arról, milyen volt a forgatás több tucatnyi kutyával?
Besson: Ők az egyedüli színészek a világon, akiknek minden reggel borzasztóan tudok örülni. (nevet) A szeretetük feltétel nélküli.
Landry Jones: És mindig az adott pillanatban élnek.
Besson: Minden reggel azzal kezdődött, hogy kiengedték őket egy közeli parkba futkosni, és Calebbel mi is csatlakoztunk hozzájuk. Úgy kezdődött minden napunk, hogy letérdeltünk a földre és több tucatnyi kutya nyalt arcon bennünket. Összetört a szívünk, hogy mennyire tudtak örülni nekünk.
Landry Jones: Én sokszor ki voltam sminkelve, így különös kihívást jelentett a társaságunkban vigyázni a sminkemre meg a parókámra.
Besson: A legkisebb kutya kétkilós, a legnagyobb pedig nyolcvan kilós volt a forgatáson.
Douglas karaktere tolószékes, de nagy szenvedések árán azért képes lábra állni. Elmesélnéd, milyen fizikai kihívással járt ezt eljátszani?
Landry Jones: A tolószék, a fűző vagy a lábamon lévő vasak sokszor előre meghatározták, mit tudok megtenni vagy mit nem. A korlátok nagyon hasznosak egy színésznek. Ha minden nap egy tolószékben ülsz, egy idő után a mozgásodra is hatással lesz.
Ha már korlátokról van szó: manapság sokan úgy tartják, hogy egy drag queent csak egy drag queen játszhat el, sőt sokan vélekednek úgy, hogy az olyan botrányba keveredő rendezők, mint Woody Allen vagy Roman Polanski vagy te ne dolgozzanak soha többé. Mit gondoltok az efféle korlátokról?
Landry Jones: A filmekben és a zenében pont azt szeretem, hogy szabadságot adnak nekem. Lehetővé teszik, hogy elmerüljek bennük. Amikor dolgozom egy filmen, teljesen belefeledkezem, és nem gondolok mások véleményére.
Besson: Biztosan az a helyes út, hogy korlátozzuk a művészeket? A művészet az egyetlen olyan terület, ahol bármit meg lehet próbálni. Senki élete nem függ tőle, mert ez csak művészet. Egon Schiele-t annak idején kis híján meggyilkolták a művészetéért. Szerintem ez sokkal rosszabb annál, minthogy ő a művészetével megbotránkoztatott embereket. Attól, hogy valami nem tetszik, még nem kell megsemmisíteni, eltüntetni. Abból is tanulsz valamit. Megtudod, hogy ez a fajta művészet nem neked való. Tényleg olyan tiszta művészetet akarunk, ami képtelen arra, hogy érzéseket váltson ki belőlünk? Hagyjuk az alkotókat, hogy alkossanak! A művészettel nem ölünk meg senkit.
A Dogman – A kutyák ura október 19-től látható a magyar mozik műsorán.
