„Amikor nincsenek velem a gyerekeim, ő jelenti nekem a boldogságot” – Szabó András Csuti és az életében fontos nők

Atyai nagymamám, Vera mama

Rengeteg időt töltöttem el Vera mamával, nála láttam először, honnan, hová juthat el az ember, ha becsületes, őszinte és szorgalmasan végzi a dolgát. Nagyon szegények voltak, idővel mégis sokra vitték. A család ellenezte a szerelmüket a papával, ám ők annyira hittek egymásban, hogy titokban mégis találkozgattak. Ez a hihetetlen összhang 51 évnyi csodás házasság után sem lankadt. Sikeres vállalkozók lettek, és ők inspiráltak arra, hogy szorgalmasan tanuljak, mert sok tanulással és sok munkával vihetem valamire.

Mindig számíthattam rájuk, mindig ott voltak nekem, mama sokszor tanult velem, és amíg a többi gyerek a játszótéren volt, én gyakorta a házimat írtam otthon a mamával. Neki köszönhetően szerettem meg a humán tantárgyakat. Tanárok voltak, a tanulás fontosságát mindig kihangsúlyozták, és úgy terelgettek, hogy az önálló életem el tudjon indulni.

Vera mama hiába apai ágról volt a nagymamám, édesanyámmal mindig kiváló kapcsolatot ápolt. Soha nem éreztették velem, hogy apu meg anyu külön van. Fontos volt számukra, hogy az unokájuk jó emberré váljon. A sikert máshogy definiálták, mint azt mostanában szokás, és egyet is tudok érteni velük. Nekik a siker az volt, hogy a Fazekasban érettségiztem, letettem a középfokú üzleti nyelvvizsgát, felvettek az egyetemre és lediplomáztam. Az volt a siker a mama szemében, hogy amíg élt – két éve veszítettem el –, látta, hogy milyen apja vagyok a gyerekeimnek. Ők az emberi kvalitásokra voltak büszkék, nem az anyagi javakra.

Máig emlékszem arra a tanulságos leckére, amit tőlük kaptam. Szerettem volna venni egy új Nike cipőt, de nem volt rá pénzem. A papától próbáltam kérni, ő pedig mondta, hogy van cipőm, miért kell most egy új? Mert menő, mondtam. Kérdezte, hogy én mennyit adnék bele, én meg azt válaszoltam, hogy semmit, mert nincs pénzem. Felajánlotta, hogy hajlandó segíteni, de csak úgy, hogy pont annyit ad bele, amennyit én is beleteszek. Akkor már nem lett volna gond számára kifizetni egy Nike cipőt, de meg akarta tanítani nekem, hogyha nagyon szeretnék valamit, akkor azért tenni kell. Fogtam magam, elmentem a McDonald’sba dolgozni, és büszkén mentem hozzájuk az első fizetésemmel, és együtt mentünk el megvenni a cipőt. Vásárolt mellé egy melegítőt is. De amikor Olaszországba akartam menni nyelvet tanulni, ott nem volt kérdés, hogy kifizetik nekem az egészet. Ha tanulásról volt szó, azt örömmel támogatták. Nagyon jó irányba terelték a gondolkodásomat, megmutatták, mi jelentsen prioritást.

Édesanyám, Erzsébet

Elvált, egyedülálló anyukaként rengeteget dolgozott azért, hogy nekem mindenem meglegyen. Négy munkahelye volt, hogy semmiben sem szűkölködjünk. Neki mindig a család a legfontosabb, mert annyira őszintén és feltétel nélkül tud szeretni. Nála teljesen magától értetődő volt, hogy inkább nem megy el nyaralni, csakhogy a gyerek el tudjon menni nyári táborba. Gyerekkoromban a papáék vállalkozása még nem volt meg, szóval nem bővelkedtünk – azért nem is szűkölködtünk – a javakban, megvoltak ugyan az alapvető dolgok, de semmi luxus.

Viszont amire igazán kellett, arra édesanyám mindig előteremtette a pénzt. Például amikor futballoztam, és ki akartam jutni egy olasz tornára, sokáig spórolt, hogy megtehessem. Viszont elvárta tőlem, hogy szorgalmas legyek. Öt körül ért haza a munkahelyéről, és addig az volt a feladat, hogy legyek kész a házi feladattal, át legyek öltözve és tartsak magam körül rendet.

A rend, a tisztaság szeretetét például biztosan neki köszönhetem. Tőle tanultam, hogy otthon nem a kinti ruhánkban vagyunk, így ahogy hazaérek, máig az első dolgom, hogy átöltözöm. Anyám szigorú, de igazságos volt velem.

Következetesen nevelt, és én is próbálok az lenni a gyerekeimmel. Arra törekszem, hogy alázatos, becsületes, tisztelettudó és intelligens emberekké váljanak. A mai napig csodás a kapcsolatom édesanyámmal, gyakran ülünk be együtt valahová vagy épp vásárolunk kettesben. Nagy segítség az életemben, és a gyerekeimében is. Csodálatos nagymama, rajonganak érte az unokái.

Szerelmem, Bianka

Öt hónapja élünk együtt. Ő azt a fajta boldogságot hozza az életembe, amire minden férfinek szüksége van. Sok áldozatot hozott azért, hogy boldogok lehessünk. Elköltözött otthonról, abból a városból és megyéből, ahol neki komfortos volt. A fiatal kora ellenére rendkívül éretten gondolkodik, érettebb, mint a nála 5-10 évvel idősebb nők jelentős százaléka. Csodálatos társam az életben. Több és komplexebb vagyok az által, hogy jelen van az életemben. Azokon a napokon, amikor nincsenek velem a gyerekeim, ő jelenti nekem a boldogságot.

A megismerkedésünk előtt nem volt elképzelésem arról, milyen párra vágyom, inkább csak az érzést kerestem. Az érzést, amit Bianka mellett megtaláltam, és mondhatom, hogy azóta csak napról napra erősebb. Vele képzelem el az életemet. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy ahogy minden egyes kapcsolatban, azért nekünk is megvannak a magunk csatái és problémái.

Remekül kiegészítjük egymást, és büszke vagyok rá, hogy kilépett a komfortzónájából, odacsöppent mellém és teljes vállszélességgel támogat mindenben, amire szükségem van. Nem tud úgy telni a napom, hogy ne gondolnék rá, folyton az jár a fejemben, hogyan tudnám őt boldoggá tenni. Amikor órákon át a Dancingre próbálok, ha van egy kis szünetünk, azonnal őt hívom. Oszlop ő az életemben, a családjáról nem is beszélve, akik szintén könnyen, gyorsan befogadtak.

Nem voltam biztos abban, hogy még egyszer átélhetem ezt a fajta szerelmet, és boldog vagyok, hogy mégis így alakult. És még csak nem is kerestem, csak hozta az élet. Egyszer csak elindult köztünk egy beszélgetés. Nagyon jó időben találkoztunk és türelmesek voltunk egymással. Nem hamarkodtunk el semmit, gondolok például az összeköltözésre vagy a gyerekeknek való bemutatásra. Bianka egy sportszerető, céltudatos lány, nem egy vadul bulizó típus. Az éjszakázás egyáltalán nem vonzza őt. Egészségesen él, sportol, tanul és szerintem ebből is következtetni lehet bizonyos emberi tulajdonságaira. Párkereséskor előtte mindig azon aggódtam, hogy a lány majd Szabó Andrást fogja szeretni vagy Csutit, akit a médiából ismer. Biankánál egy másodpercig sem kételkedtem abban, hogy tényleg engem szeret, nem pedig az ismertségem vonzza.

Táncpartnerem, Katica

Katica már másfél hónapja a táncpartnerem, rengeteg időt és energiát áldoz az életéből azért, hogy együtt tudjunk előre menetelni a Dancing with the Starsban. Hihetetlen jó pedagógus, kedves, nyitott személyiség, mérhetetlenül profi, de azt gondolom, hogy ez azért a műsorban szereplő profi táncosok mindegyikéről elmondható. Alkalmazkodik az elfoglaltságaimhoz, a munkabeosztásomhoz, és mindig figyel arra, hogyan használhatjuk leghatékonyabban a rendelkezésünkre álló időt a táncok betanulására.

Egyre több órát töltök vele a próbákon és nyilván még ott vannak a szombati élő műsorok. Ha valakivel az ember ennyi időt tölt együtt, fontos az is, hogy jól kijöjjenek egymással, és ez nálunk szerencsére adott. Katica szerette volna, hogy én legyek a táncpartnere a műsorban, és teljesült a kívánsága. Napi 3-4 órát dolgozunk együtt, nyilván ebben vannak szünetek is, szóval óhatatlanul megismerjük egymást.

Úgy kerültem a műsorba, hogy a muzsikát nagyon szeretem, sőt annak minden szegletét a raptől az operáig, de abban, hogy mondjuk megszeressek dzsiggelni, Katicának – meg az egész csapatnak – nagy szerepe volt.

Néha könnyebben megy, máskor nehezebben, és amikor már harmadik órája nem jön ki a lépés, akkor nem mindegy, ki van ott melletted. A köztünk lévő összhanghoz pedig az is kell, hogy ismerjük egymást: tudni kell, hogy egy nehéz pillanatban vagy egy nyűgösebb napon hogyan lehet szólni a másikhoz. Szerintem nem vagyok nehéz tanítvány. Alázatos vagyok, tanulni akarok és a tánccal kapcsolatban számomra az ő véleménye a legfontosabb.