Jákob rabbi kalandjai, Az ügyefogyott, Szárnyát vagy a combját, Horgász a pácban, A Saint Tropez-i csendőr és folytatásai, a Fantomas-trilógia, Egy kis kiruccanás… Csak néhány filmcím azokból, melyek hazánkban is közönségkedvenccé tették mindenki Lütyő őrmesterét, Louis De Funést. A komédiái évtizedekkel a halála után is rendszeresen tűntek fel a nagyobb (és kisebb) tévécsatornák műsorán. E sorok szerzője mindössze hároméves volt, amikor Funés 1983-ban elhunyt, mégis egész gyerek- és fiatal felnőttkoromban a vígjátékait néztem.
A filmjei humora annak ellenére sem kopott meg, hogy a humor sokszor nem öregszik jól: amit évtizedekkel ezelőtt viccesnek találtunk, ma már gyakran nem tűnik annak. Funés azonban kirobbanó energiájú és intenzitású, csodálatosan grimaszoló komédiás volt, akit nem túlzás Jim Carrey nagy elődjének nevezni, és ez még úgy is igaz, hogy Carrey valószínűleg hírből sem ismerte őt. Louis De Funés sikere ugyanis Európán belül maradt, még akkor is, ha az inspirációi (Charlie Chaplin, Stan és Pan) a tengerentúlról jöttek.
Európa szerette, Hollywood elutasította
A hatvanas- és hetvenes években De Funés volt Franciaország legnagyobb mozisztárja. Szinte minden második évben az ő filmje volt az év legnézettebb alkotása, a legsikeresebb munkájára (Egy kis kiruccanás) több mint 17 millió jegyet adtak el. Annak fényében, hogy Franciaország lakosságszáma akkoriban 50 millió körül volt, ez egészen elképesztő eredmény. Gyakorlatilag nemzeti kincsként tartották, sőt tartják számon, lovaggá ütötték, évtizedekkel a halála után pedig egy múzeum nyílt a tiszteletére Saint-Raphaëlben, ami mind a mai napig várja a rajongókat.
Louis de Funes az Oscar-ban, 1961. (Fotó: Roger Viollet via Getty Images/Roger Viollet via Getty Images)
Fénykorában évi 3-4 filmet is forgatott, emellett nem feledkezett meg másik szerelméről, a színpadról sem. Az Oscar című darabja (amiből később filmet is készített, aztán ebből lett a Stallone-féle remake)) igazi legenda lett, gyakorlatilag lehetetlen volt levenni a műsorról. A nagy hollywoodi áttörés sajnos sosem sikerült neki, annak ellenére sem, hogy sok francia színésztársával ellentétben ő beszélt angolul. Azonban Louis De Funést Franciaország határain túl is szerették. Nagy sztár volt még Olaszországban, a belgáknál és a hollandoknál, és hatalmas népszerűségre tett szert a vasfüggönyön túl, nemcsak Magyarországon, hanem például az oroszoknál is. Filmjei külföldi sikerében nagy szereppel bírt a szinkron is. Nálunk a nézők elsősorban Balázs Péter hangján hallhatták őt megszólalni.
Hollywood egyetlen alkalommal nyitotta neki résnyire a kapuit, amikor a Jákob rabbi kalandjai című filmje Golden Globe-jelölést kapott. A tengerentúli ismeretlenségét jól mutatja, hogy amikor meghalt, a New York Times csak egy nyúlfarknyi nekrológot szentelt neki.
Az első lökés: a szerelem
A spanyol-portugál felmenőkkel rendelkező De Funés 1914 nyarán született, és sokáig fogalma sem volt arról, mihez szeretne kezdeni az életével. Gyerekként nem volt jó tanuló, de a szereplési vágya már az iskolában előtört. Rendszeresen parodizálta a tanárokat, és dobta fel az órákat egy-egy parádés megjegyzéssel. Fiatalon mindenféle szakmában kipróbálta magát, de nem volt jó munkaerő, mert mindenre nagyon hamar ráunt. Az egyetlen dolog, amit tényleg élvezett, a zongorázás volt. Idővel bárzongoristává vált, ami tökéletes belépőt biztosított számára a párizsi művészek közé. Az előadásain a grimaszolása legalább annyira fontos volt, mint a zenéje: sokan imádták a vicces arcú zongoristát Párizs Pigalle negyedében.
Louis de Funés A párizsi hölgyek c. filmben (1954) Fotó: 7e Art/Optimax Films/Photo12 via AFP
A II. világháborút megúszta, mivel az alacsony termete és a törékeny testalkata miatt nem sorozták be. Ez idő alatt többek között zongoraleckék adásából élt. Egy zeneiskolában ismerte meg a második feleségét, Jeanne Barthelémy de Maupassant-ot, a híres író Guy de Maupassant unokahúgát. Szerelem volt első látásra, olyannyira, hogy De Funés nem sokkal az ismerkedés után elhagyta az első feleségét, akitől egy fia is született.
Úgy tartják, hogy ha nem ismeri meg Jeanne Barthelémyt, akkor a ma ismert komédiás, Louis De Funés sosem született volna meg.
Louis de Funés a francia Becsület Érdemrend kitüntetéssel felesége oldalán, Jeanne Barthelemy de Maupassant-nal (Fotó: Michel Ginfray/Sygma/Sygma via Getty Images)
A második felesége volt az, aki bátorította, hogy induljon el a színészet irányába, ami ugyan mindig is vonzotta, de az alacsony termete és a kopaszodása miatt nem gondolta, hogy komoly esélye lenne. Nemcsak a felesége és két fia anyja volt, hanem a segítője is: a munkaügyeit leginkább vele beszélte meg, a véleményére pedig mindig adott, már-már menedzseri szerepben volt. A forgatásokra is sokszor elkísérte a férjét, interjút a felesége beleegyezése nélkül soha nem adott, és a nő időnként még a színészpartnerei kiválasztásába is beleszólt.
Az áttörés
Jeanne Barthelémy még nem a nagy sztárhoz ment hozzá, együtt járták végig az odáig vezető utat. Párizson belül gyakran költöztek, nem nagyon jöttek ki a szomszédokkal vagy az utcáról begyűrűző zajjal. De Funés a negyvenes- és ötvenes években már gyakran kapott kisebb filmszerepeket. Az 1956-os Átkelés Párizson már ismertséget hozott neki, a filmben olyan partnerek mellett bizonyíthatott, mint Jean Gabin vagy későbbi gyakori alkotótársa, Bourvil. Igazán nagy sztárrá azonban A Saint Tropéz-i csendőr, illetve a film folytatásai tették.
Bourvil és Louis de Funés egy közös interjún (Fotó: Bernard Pascucci / Ina / Ina via AFP)
Az izgága, ideges természetét és a morcosságát az előnyére tudta fordítani, a vicces dührohamait imádták a nézők. Olyan energiákkal játszott, hogy a szakmában gyorsan elterjedt róla, hogy ha egy jelenetben ő szerepel, könnyedén ellopja a többiek elől a reflektorfényt, még akkor is, ha csak egy kisebb mellékszerepről van szó. Emiatt több színészkollégája nem szívlelte őt, ráadásul De Funés minimális erőfeszítést sem tett azért, hogy változtasson ezen. A szabadidejében nem barátkozott filmesekkel – az egyedüli kivételt Bourvil jelentette – , inkább elvonultan élt.
Nem szerette a csillogást és a partik világát, a legtöbb leírás szerint magának való, szomorú szemű, kissé rideg pasas volt, aki akkor érezte magát a legjobban, ha a Nantestől nem messze fekvő családi kastélyában, illetve annak a kertjében lehet, amit a meggazdagodása után szépen felújíttatott.
Szeretett egyedül lenni, és ha ki akart kapcsolódni, sokszor sétált temetőkben, mert ha össze is futott ott rajongókkal, kedvesebben és diszkrétebben bántak vele, és nem rohanták le.
Egy sokat stresszelő kisember
Louis De Funés ideges, sokat stresszelő ember hírében állt, aki még a népszerűsége csúcsán is elképesztő lámpalázzal küzdött, mielőtt színpadra állt. Az élete teli volt apró frusztrációkkal, nagyon nehezére esett bízni az emberekben. Bár nem voltak anyagi gondjai, mindig rettegett az elszegényedéstől, és emiatt a sikerei csúcsán is fukar emberként emlegették. Miután egyszer a taxiban csekkel fizetett készpénz helyett (ez akkoriban bevett szokás volt), és rájött, hogy a sofőr nem váltotta be a csekket, inkább megőrizte azt az aláírása miatt, szokásává vált a csekkel fizetés, amivel rengeteget spórolt. A legtöbben inkább megtartották a híresség által dedikált csekket, és nem váltották be azt. Fukar volt, de időnként tudott azért nagylelkű is lenni. Sokat jótékonykodott, és az is előfordult, hogy a környékén lakó gyerekeknek karácsonyra biciklit ajándékozott.
A csendőr és a földönkívüliek, 1979. (Fotó: Societe Nouvelle de Cinematograp / Collection ChristopheL via AFP)
A komikus betegesen rettegett attól, hogy kirabolják. Amíg nem léteztek riasztórendszerek, odahaza mindent kulccsal zárt. Kulccsal zárta az egyes szobák ajtajait, a szekrényeit, sőt bizonyos fiókjait is, rendszeresen mászkált hatalmas kulcscsomókkal csörögve. Amikor megvásárolhatóvá váltak Franciaországban az első házi riasztórendszerek, Louis De Funés volt az egyik első ügyfele az ezzel foglalkozó cégeknek.
Pisztolya is volt, amit gyakran vitt magával, és szeretett hencegni azzal, hogy gondolkodás nélkül lelőné azt, aki rátámadna vagy megpróbálná kirabolni, azonban ismerősei szerint erre aligha lett volna képes. Félt attól is, hogy elalszik, a pontosság az egyik védjegye volt. Emiatt mindig három vekker állt felhúzva az éjjeliszekrényén, hogy reggel garantáltan időben ébredjen.
Az ügyefogyott (1965) Fotó: Les Films Corona / Collection Christophel / Collection ChristopheL via AFP
A fiait színésznek szánta, szerette volna, hogy a De Funés család egy színészdinasztia legyen, és ugyan gyerek- és fiatalkorukban még feltűntek az apjuk filmjeiben, később Olivier és Patrick egészen más utat választott. Előbbi repülőgéppilóta, utóbbi orvos lett, és az apjuk csalódott, hogy senki sem lépett a nyomdokaiba.
Nem bírt leállni
Odahaza a kedvenc elfoglaltsága a kertészkedés volt. Ezt nagyon komolyan vette, órákat volt képes eltölteni a zöldséges- és virágoskertjében. Egy alkalommal beengedett néhány újságírót és fotóst, hogy bemutassa a kertjét. Egy rózsafajtát egyenesen róla neveztek el Louis De Funés rózsának.
Louis de Funés a rózsáival, 1974. (Fotó: Patrice PICOT/Gamma-Rapho via Getty Images)
A szíve nem viselte jól a sok stresszt, és a hetvenes évek közepén szívinfarktust kapott. Az orvosa azt tanácsolta, hogy jobban járna, ha visszavonulna, de neki esze ágában sem volt engedni ebből, ahhoz túlságosan szeretett színpadon, illetve kamerák előtt állni. A biztosítók tartottak tőle, hogy újabb infarktust kaphat a színész, így nem akarták biztosítani a forgatásait. Nagy vágya volt, hogy Asterixet játszhassa a híres képregény filmadaptációjában, ám ez az egészségi állapota megromlása miatt nem jöhetett össze.
A Szárnyát vagy a combját című moziját úgy sikerült tető alá hozni, hogy a forgatáson végig jelen volt a sztár orvosa, és egy mentőautó is készenlétben állt. Végül a harmadik szívrohama vitte el, de előtte még le tudta forgatni az utolsó filmjét, a Csendőr-sorozat hatodik részét, A csendőr és a csendőrlányokat. A felesége jócskán túlélte őt, és csak bő harminc évvel később, 2015-ben hunyt el. A családi kastély fenntartását idővel már nem bírták fizetni, ezért el kellett adniuk.
