Külső szemlélőként úgy tűnhet, Miller Dávidnak minden megadatott, amit egy ember kívánhat: sikert sikerre halmoz, rengeteg színházi és műsorvezetői munkája van, tarolt a Sztárboxban és jó ideje ismert a neve a zenei szakmában is. Az X-Faktor házigazdája azonban azt mondja, ezektől függetlenül sokáig ott volt benne egyfajta üresség, amit – mint az a bokszmeccse után kiderült – az ökölvívás töltött be. Mióta rendszeresen sportol, sokkal kiegyensúlyozottabb és ezáltal boldogabb is – a BEST magazinnak mesélt hosszabban erről.
Fotó: Trenka Attila
Feltölti a munkája
„Ezt a részét nagyon nehéz összeegyeztetni, hogy mi igazából a siker, és mikor érzi az ember magát sikeresnek, és ami talán még fontosabb
valójában: boldognak. Sajnos nem minden tudott boldoggá tenni, amiről a külső szemlélő azt gondolja, hogy nagy öröm lehet. Még akkor sem, ha én viszonylag szerencsés helyzetben vagyok, mert olyan életet sikerült létrehoznom magamnak, hogy azt csinálhatom, amihez kedvem van. De az üresség érzése nagyon régóta ott volt bennem. A boksz abban segített, hogy azokat a lyukakat, amiken átfolynak a történések és az érzelmek, és űrt hagytak maguk után, valahogy befoltozta. Azt érzem, hogy mostantól vagyok kész arra, hogy ne csak átfolyjanak rajtam a dolgok, hanem fel is töltsenek” – nyilatkozta a hetilapnak a műsorvezető.
Nem az ismertség a cél
Elárulta, bár híres emberek gyermeke, sosem a siker hajszolása volt számára a cél, egyszerűen azt akarta csinálni, amit szeret és ami boldoggá teszi. „De nagyon más ez a mai világ. Sokan azt hiszik, hogy mindenkit a szereplési vágy hajt. Én sokkal inkább úgy vagyok ezzel, hogy vannak feladatok, amiket szeretek végezni, és azok következménye, hogy szerepelek. Soha nem vállaltam valamit azért, hogy a gyelem középpontjában legyek. Szeretek sorozatokban játszani, imádok műsort vezetni, imádok sportolni, és ha van lehetőségem, akkor csinálom ezeket. Viszont azért maga az ismertség szerencsére nem nyomaszt, mert akik megállítanak és szeretnek, kivétel nélkül valahogy olyanok, hogy érzik a rezgéseimet, és nem állítanak fel egy ebéd közben, nem jönnek oda erőszakosan képet csinálni, ha éppen valami másban vagyok, nem szólogatnak be az utca másik oldaláról, vagy ha mégis átkiabálnak, akkor inkább biztatnak: „Hajrá, láttunk.”
