Valószínűleg nem emlékeztek már rá, de én is ott voltam veletek a Tiszta szívvel premierbuliján Karlovy Varyban. Ennek már nyolc éve…
Thuróczy Szabolcs: Nyolc éve volt a bemutató, de már tíz éve forgattuk.
Tilla, az, hogy tíz év telt el az előző filmed óta, mit jelent számodra? Nekem te egy olyan kreatív embernek tűnsz, aki teli van tervekkel, ez a helyzet pedig kicsit azt juttatja eszembe – elnézést a hasonlatért – mintha egy versenylovat sosem engednének ki az istállóból.
Till Attila: A hasonlatod szerintem a magyar filmszakma nagy részére érvényes. Az elmúlt nyolc évben nekem négy pályázatomat dobták vissza, az És mi van Tomival? volt a negyedik. Szabi így vagy úgy mindegyikben benne lett volna, mert szeretem, ha valamilyen formában része a filmjeimnek, de volt olyan sztori is, amiben csak apró szerepet kapott volna.
Fotó: Neményi Márton
A négy visszautasított pályázat soknak számít?
Till Attila: Vannak filmesek, akiknek ennél sokkal több pályázatát utasították vissza. Nekem ennyi visszautasítás kellett, hogy rájöjjek: ki kell lépnem a rendszerből ahhoz, hogy újra filmet készíthessek. Tehát akkor nem pályázunk. Nem foglalkozom már vele.
Meg kell tudni csinálni egy filmet állami támogatás nélkül. Nem könnyű, de meg lehet, ahogy azt a mi példánk is mutatja. Ha nem akarsz egy frusztrált őrült lenni a tétlenségtől, akkor beleállsz. Mi beleálltunk, és most van egy filmünk.
Mi volt az a döntő pillanat, amikor rájöttél, hogy nem érdemes pályázni, mert úgysem fognak támogatni?
Till Attila: Ezekről a pályázatokról fontos tudni, hogy azok, akikkel a Filmintézetből kommunikálsz, nem feltétlenül rossz fejek. Támogatnak, dicsérnek, megsimogatják a buksidat, biztatnak, hogy pályázzál…
A végeredmény mégis az, hogy nem kapsz semmit.
Till Attila: Ez másfajta visszautasítás, mint ami a szociban volt. Ott még a szemedbe mondták, hogy nem férsz bele a szocialista világképbe, szóval nem csinálhatod meg azt a filmet, amit terveztél, de dobnak neked egy vígjátékot, aztán majd meglátják, mi lesz veled három év múlva. Hátha lesz addig egy osztályvezető csere, és az új osztályvezetőnél már más elbírálás alá esel. Itt most nem így működik: mindenki nagyon pozitív, nagyon lelkesek, de a végén nincs semmi. Sok filmes mesélt nekem arról, hogy jókat írtak a forgatókönyvéről fejlesztés közben, aztán mégse adtak támogatást a filmre. Bevisznek az erdőbe. Egy emberrel azonban ezt nem lehet újra meg újra megtenni.
Egy idő után rájössz, hogy ez az egész csak cirkusz, és valójában esélyed sincs. Márpedig én ebben a cirkuszban nem szeretnék részt venni
, mert rengeteg időt és energiát emészt fel, és nincs eredménye. Fel kell ismerni azt a pillanatot, amikor egy tevékenységünknek már semmi értelme. És ha felismered, akkor le is tudod zárni.
Szabolcs, téged színészként ez hogyan érint?
Thuróczy Szabolcs: Úgy, hogy engem már nem keresnek. De nem panaszkodni akarok, mert megtaláltam magamnak azt a rést, amiben továbbra is tudok szabadon dolgozni. Nem lesznek ettől már ősz hajszálaim, illetve kopaszabb sem leszek. Olyan munkáim vannak, amik után nyugodtan tudok a tükörbe nézni.
Till Attila: Közvetve azonban Szabit is érinti a dolog. Ha három-négy film nem készül el, akkor három-négy filmmel kevesebb lesz, amiben esetleg lehetett volna Szabinak egy szerep. Nagy a baj Magyarországon. Lehet változtatni a dolgokon, mindent lehet másképp is csinálni, mint korábban, de nálunk a fő probléma az, hogy nem változtatás történik, hanem komplett intézményeket, szellemi műhelyeket és szellemi hagyományokat számolnak fel. És ez egyáltalán nemcsak a film területén történt meg például az SZFE-vel, hanem ugyanezt láthattuk mondjuk a Lipót bezárásánál is.
Hagyományokat törnek meg, folyamatokat szakítanak meg és nem születnek újabb hagyományok, nem folytatódnak a folyamatok. Ezekkel a döntésekkel az egész magyar szellemi közösség rengeteget veszít. Nevezzük a nevén: ez rombolás.
Rólatok köztudott, hogy alkotótársak és országos cimborák vagytok. Elmesélnétek, hogyan született a barátságotok?
Thuróczy Szabolcs: Nem hiszem, hogy ez megmagyarázható. Az ember a pillanat tört része alatt érzi meg, hogy valakihez köze van vagy nincs. Emiatt magától értetődően sodródtunk egymás mellé az életben.
Fotó: Neményi Márton
Ez még a Pánik című filmetek forgatása idején történt?
Thuróczy Szabolcs: A Pánik előtti próbaidőszakban.
Till Attila: De egyértelműen a közös munka gyújtotta meg a lángot.
Thuróczy Szabolcs: Volt akkoriban egy motorbalesetem, és az által is közelebb kerültünk egymáshoz, ahogyan ezt Tilla, illetve a producerünk, Stalter Judit kezelte. Nagyon szeretem Tilla gondolkodását, a ritmusát, ezért olyan magától értetődő volt.
Till Attila: Sok embert kedvelhetsz, sok emberrel érthetsz szót, sőt akár sok embert szerethetsz is, de a mi esetünkben ez sokkal több. A barátság, az összetartozás érzése szerintem az egyik legcsodálatosabb dolog az emberi létezésben. Kicsit hasonló, mint a szerelem. Szerintem akkor fonódsz össze igazán egy emberrel, ha ő valamilyen formában te vagy. Valahogy elkezdtek eggyé válni. A feleségem kapcsán is sokat gondolkodtam már ezen. Nincs túl sok ember az életünkben, akivel ennyire szoros kapcsolatot érzünk, sőt inkább az jellemző, hogy szeretünk az emberekkel távolságot tartani. Kényelmesebb, biztonságosabb és nem kell annyit magyarázkodni. Szabi viszont nekem egészen más. Feljavít engem. Olyan az agya, olyan a viszonya a világhoz, és olyan szórakoztatóan, bölcsen és okosan tudja elmondani a dolgokat, hogy sokszor meg is jegyzem őket. Kicsit átalakítva olykor még haknizok is egy-egy dumájával. (nevet)
A barátságotokban milyen szerepet játszott az alkohol?
Thuróczy Szabolcs: Nem egyszer, nem kétszer ittunk együtt.
Till Attila: Én már évek óta nem iszom. Szabi évente egyszer viccelődve számon kéri rajtam, hogy „Istenem, születésnapod van, és már megint csak Coca Colával koccintunk”. De nem nyúz ezzel agyon.
Thuróczy Szabolcs: Nem ezek a legfontosabb dolgok az életben.
Till Attila: Az alkohol egy fontos szer, de Szabinak nem játszik központi szerepet az életében. Úgy és annyit iszik, mint egy átlagos ember. De nagyon boldog ital nélkül is. Amikor a lányával lovagol, nem azon jár az esze, hogy ledöntene gyorsan egy üveg proseccot. Át tudja adni magát a pillanatnak alkohol nélkül.
Thuróczy Szabolcs: Azért Tilla se fordult ki magából az alkoholtól. Ugyanilyen svunggal beszélt akkor is, amikor régen még volt benne néhány sör.
Till Attila: Azért piásan hülyébb vagyok.
Thuróczy Szabolcs: De ettől még a habitusa, az életszeretete ugyanaz maradt. Mi már 7-8 éve alkohol nélkül beszélgetünk, és fel se merül köztünk, hogy milyen jó lenne elmenni egy pubba és talajrészegre inni magunkat. Szerintem semmit nem adna hozzá a barátságunkhoz. Ráadásul Tilla nemcsak az alkoholt rakta le, hanem a cigarettát is. Pedig a művészvilágban ez a két dolog nagyon erős bástya.
Tilla, melyiket engedted el nehezebben?
Till Attila: A cigi szinte magától kiment belőlem, azzal semmi nehézségem nem volt. Olyan, mintha követtem volna apám példáját. Ő 40 körül elkezdett köhécselni a cigitől, nehezen aludt tőle, aztán egyik pillanatról a másikra lerakta. Pont ugyanazt éltem át, mint ő. Jó érzés, ha valamit eldöntesz, és meg tudod valósítani. Van ennek egy öröme, rejlik ebben valami erő. Döntesz, belekerülsz egy spirálba, és az már húz magával.
Korábban azt nyilatkoztad, hogy a filmed fontosabb szereplői valamilyen formában mind érintettek az alkoholizmus kérdésében. Ezek szerint ez szempont volt a kiválasztásuknál, vagy egyszerűen azért alakult így, mert Magyarországon a legtöbb ember valamilyen szinte érintett ebben?
Till Attila: Ez inkább véletlen volt. Ne feledd, azért a művészvilágról beszélünk, ahol sokan használnak szereket, hogy fokozni tudják a dolgokat. Az a minimum, hogy mindenki ismer valakit, aki… De ez nemcsak a művészekre igaz. Most, hogy a film miatt rendszeresen találkozom újságírókkal, róluk is az derül ki, hogy meglepően sokan érintettek. Vagy a családban iszik valaki, vagy a baráti körből, netán érintett volt ő maga is. És ezeket a történeteket úgy mondják el, hogy nem is kérdezek rá. Szinte kiugrik belőlük. És ugyanígy kijött a film szereplőiből is. Mindenkiből előtört.
Szabolcs, rád hogyan hat az alkohol?
Thuróczy Szabolcs: A szerencsés típusok közé tartozom. Lenyugtat, szórakoztató leszek tőle. Nem dőlök ki, nem leszek agresszív… Láthatsz rá példákat, hogy akár 70-80 éves korig is lehet ezt kulturáltan csinálni. A film nem azokat mutatja be, akik együtt tudnak élni az alkohollal, hanem azokat, akik nem. A szélsőségeket. Az És mi van Tomival? rögtön egy szélsőséges helyzetbe rántja be a nézőt azzal, hogy egy durván elfajuló családi veszekedés közepébe kerülünk. Rögtön az elején tudatni akartuk Tillával, hogy ugyan lehetséges, hogy az alkoholos befolyásoltság néha okoz vicces helyzeteket, de ez a film nem vígjáték.
Bele akartuk bokszolni a nézőt a székébe.
De ettől még vannak vicces jelenetek a filmben, mert ilyen az életünk. A legdrámaibb helyzet közepén is történhet valami nevetséges. Az alkohol amúgy is hajlamos szélsőséges érzelmeket kihozni az emberekből. Hány olyat látsz, hogy valakinek az egyik pillanatban szeretetrohama van, egy perccel később pedig már őrjöngő- vagy sírórohamot él át? A film nagy része vezeklés és küzdelem, és rögtön a mélypontról indítunk.
A nyitójelenet bennem is régi sebeket szakított fel. Például azt, amikor 7-8 éves voltam, és apám egy konyhakést hajított ittasan anyámnak…
Till Attila: Látod, csak kicsúszott! Döbbenetes, és én is csak most szembesülök vele, hogy ennyire beletrafáltunk valamibe, ami ennyire ott van a társadalomban. Ez teljesen független attól, hogy a filmem mennyit ér vagy hányan fogják megnézni. És ennek ellenére nem nagyon készülnek magyar filmek a témában. Rengeteg olyan filmünk van, amiben isznak, de ettől még nem ez a fő témájuk.
Thuróczy Szabolcs: Hajnóczy A halál kilovagolt Perzsiából című könyvéből született egy filmadaptáció, de más nekem sem jut eszembe. Nincs olyan meghatározó filmünk a témában, mint amilyen mondjuk a drogról Aronofsky filmje nemzetközi színtéren, a Rekviem egy álomért. Az a film beleég a retinádba.
Till Attila: Örülnék, ha nem a film kapcsán, inkább a film hatására beszélnénk sokat a témáról. Az És mi van Tomival? nem egy prevenciós film, nem kulturális csomagot akarunk nyújtani, hanem valódi filmélményt.
A film az én értelmezésemben egy megváltástörténet, pedig akár egy bukás története is lehetett volna. Miért ez lett az irány?
Till Attila: Nagyon fontos a film utolsó 4-5 perce. A hangulat, a megrendülés folyamata, annak időzítése… Készült belőle egy első verzió, amiben kicsit túlbeszéltük a dolgokat, ezért pár hónappal később újra felvettük egy letisztultabb, érettebb formában. Úgy érzem, igazi érzelmi csúcspont lett.
Thuróczy Szabolcs: Néha a legprimitívebb szavak működnek a legjobban. Itt az, hogy van remény. A vezeklésnek mindig van egy folyamata.
A küzdelem legfontosabb része, hogy az alkoholista valahogy elérje, hogy újra szeressék a családtagjai, és visszakaphassa őket az életébe. A film végén Sanyi kap egy pozitív csillagszórót, és én ezt nagyon szeretem.
Till Attila: És kiderült, hogy a nézők is szeretik, nagyon fontos az érintetteknek. Tudatosan nem akartuk, hogy a történetnek negatív vége legyen. Nyilván eszünkbe jutott, hogy megöljük a szereplőinket, és az is hiteles lehetett volna, mert az alkohol egy veszélyes szer, sokan belehaltak már. A mi történetünket is belengi a halál, az árnyéka végig jelen van, de végül nem hal meg senki. Kellett a pozitív végkifejlet, hogy legyen remény. És a közönségtalálkozókon látjuk, hogy az érintetteknek ez mennyire fontos. De a pozitív végkicsengés nem egyenlő a happy enddel. A filmünk megmutatja, hogy lehet ezeknek a szegény ördögöknek egy utat kijelölni, majd elindulni ezen az úton, de ettől még nincs vége. Ez soha nem ér véget. Nem az történik, hogy a szereplőink megszabadulnak a függőségüktől, bemennek egy kocsmába, isznak egy Unicumot, majd hazamennek és lefekszenek aludni.
A függőség egy végtelen út, és lehet, hogy egy pillanatra nyugvópontra értek, de attól ez még egy végtelenített küzdelem, ami már másnap újraindul.
Fotó: Neményi Márton
A filmben Sanyi alkoholfüggőségének egyik oka, hogy nem tud kikerülni a híres apja árnyékából, folyton hozzá hasonlítják, és ő is hozzá hasonlítja magát. Ti mindketten híresek vagytok és egyben édesapák is. Hogyan próbáljátok elérni, hogy ez ne legyen negatív hatással a gyerekeitekre?
Thuróczy Szabolcs: Én a sajátjaimon azt látom, hogy amint észreveszik, hogy elkezdek a társaságukban „szerepelni” vagy pózolni, egy másodperc alatt kiröhögnek. És abban a pillanatban a helyére kerül minden.
Till Attila: Azért ez ennél bonyolultabb szerintem. Bőven ismerünk olyanokat, akiknek a híres szülő tényleg teher. De ahogy nincs két egyforma alkoholista, úgy nincs két egyforma „híres ember gyereke” sem.
Thuróczy Szabolcs: Van, aki folytatni akarja, amit az apja vagy anyja csinált, más a közelébe se menne annak. De olyanokat is ismerünk, akik híres szülők gyerekeiként túl tudtak nőni a szüleik hírnevén is.
Till Attila: Elég csak a filmünkből mondani két szereplőt, mert Cserhalmi Gyuri és Básti Juli is ilyen. Át tudtak lépni a híres szüleik árnyékán.
Thuróczy Szabolcs: Vagy ott van Udvaros Dorottya. Erről szól a Te rongyos élet! című film.
Till Attila: Sokféle út létezik. Én úgy látom, hogy nálunk még pont annyi idősek a gyerekek, hogy még ne tudhassuk, hogyan alakul. Jelen állás szerint az én gyerekeim nem akarnak műsorvezetők lenni. Viszont filmrendezők igen, a két nagy filmrendező szakos. (nevet)
Thuróczy Szabolcs: Az egyik nálunk is színész.
Till Attila: Én azt látom, hogy legyenek bárkik a szüleid, és akarj bármit csinálni az életben, mindig jót tesz, ha nem gondolkozol rajta túl sokat, nem gondolod túl a dolgokat, csak teszed zsigerileg, ahogy azt jónak látod. Ha túlzottan körbe nézel, az semmi jóra nem vezet.
Thuróczy Szabolcs: Ahogy Törőcsik Mari énekelte (halkan énekelni kezd): „Hiába menekülsz, hiába futsz, a sorsod elől futni úgyse tudsz”.
Fotó: Neményi Márton
Az És mi van Tomival? október 31-től látható a mozik műsorán.
