A filmben halljuk, hogy Maria Callast időnként Mariának, máskor pedig La Callasnak szólítják, és ő is mintha a személyisége két oldalaként tekintene erre a két névre. Mi a különbség Maria és La Callas között?
Angelina Jolie: A Maria Callasszal való ismerkedésem elsősorban az éneklésen, az énektanuláson keresztül történt. Azáltal, hogy ismerkedtem a hangjával, az énekstílusával, rengeteget tudtam meg arról is, hogy kicsoda ő. Ahogyan ismerkedtem a zenéivel, az rokonságot mutat azzal, ahogyan gyerekként ő is felfedezte magának. Maria egy keményen dolgozó, szigorú szabályok szerint élő nő, aki nem sok támogatást és szeretetet kapott az édesanyjától, gyakran érezte magát magányosnak, de a származásából és önmagából mindig erőt tudott meríteni. A filmünkben igyekeztünk időt szánni rá, hogy ezt az eddig talán kevésbé ismert oldalát is bemutassuk.
Angelina Jolie a Torinói Filmfesztiválon, 2024. novemberben (Fotó: Alessandro Vargiu/Mondadori Portfolio via Getty Images)
Maria Callas általában nem úgy él a képzeletünkben, mint Maria. Callasra általában úgy gondolunk, ahogyan a nyilvánosság előtt megjelent vagy ahogyan a szerepeit előadta a színpadon. Az utóbbi volt La Callas. A lényeg azonban az, hogy valójában mindkettő ő maga volt. Lehet, hogy egyes embereknek van egy valódi és van egy hamis énjük, de Maria Callas esetében nem így volt: Maria és La Callas egy személy. Csak olykor sajnos előfordult, hogy Maria nem kapott elég teret a kibontakozásra. A világ La Callast imádta, miközben nem mindig volt kedves Mariával.
Angelina, a filmben lenyűgöző alakítást nyújtasz. Maria Callas szerepe elsősorban technikai vagy érzelmi kihívást jelentett számodra?
Angelina Jolie: Ez egy jó kérdés. Hiszem, az opera szépsége abban rejlik, hogy megköveteli tőled, hogy egyszerre légy a lehető legtechnikásabb, legfegyelmezettebb, ugyanakkor a legérzelmesebb is. Nem ismerek más művészeti formát, amely egyszerre igényelné mindkettőt, ráadásul ennyire intenzív módon. Emiatt számomra ez a szerep egyszerre volt technikai és érzelmi kihívás. Volt egy pillanat a forgatáson, amikor eljutottam arra a pontra, hogy nem tudtam, hogyan énekeljek és imádkozzak kétségbeesetten egyszerre.
Puccini Vissi d’arteját adtam elő, amiben sírnom kellett, csakhogy a sírástól összeszorult a torkom, összeszorult torokkal pedig nem lehet rendesen énekelni. Egész nap egy forró vizes palackkal a torkomon mászkáltam. Sajnos hiába a sok gyakorlás, nem voltam technikailag elég képzett ahhoz, hogy ezt a két dolgot össze tudjam magamban egyeztetni. Sok küzdelemmel járt ez a szerep: olykor éreztem az alakításomon, hogy a technikai oldal eluralkodott az érzelmek fölött, máskor meg pont a fordítottja történt. Próbáltam a kettőt összehangolni, mert ahhoz, hogy hihető legyek Maria Callasként, mindkettőre szükségem volt.
Maria a saját mesterkurzusain azt mondta – és nála jobb tanárom nem is lehetett volna – , hogy ezeket az előadásokat úgy kell megközelíteni, mintha kényszerzubbonyban lennél. Tanuld meg a zenét, légy fegyelmezett, értsd meg, mit akart a zeneszerző, de ebben a szakaszban ne adj hozzá semmi személyeset. Tanulj, tanulj, tanulj, és csak az utolsó, a legvégső pillanatban add hozzá a személyes érzéseidet és az emberi oldaladat.
Én pont ezt tettem, és úgy érzem, Maria tanácsa nagyon hasznosnak bizonyult.
Angelina Jolie a 68. Londoni Filmfesztiválon, a Maria premierjén, 2024. októberben (Fotó: Samir Hussein/WireImage)
A film megváltoztatta az operához való viszonyodat?
Angelina Jolie: Korábban nem voltam nagy operarajongó, annyi operát hallgattam, mint egy átlagember. Ma már egyértelműen rajongónak mondhatom magam, része lett az életemnek, rengeteg operát hallgatok.
Angelina, az utóbbi években több időt töltöttél rendezéssel, mint színészi munkával. Nehéz visszacsöppenni abba, hogy egy filmben kizárólag színészként vegyél részt? Nem érezted azt, hogy olykor a saját ötleteidet is jó lenne belevinni a Maria felvételeibe?
Angelina Jolie: Az effajta kísértésnek nagyon könnyű ellenállni, ha az ember egy nagyon jó rendező kezében van, akinek csak csodálni tudod az ötleteit, és a Maria esetében szerencsére ez volt a helyzet. Lenyűgözött Pablo víziója. És róla tudni kell, hogy egy nagylelkű rendező. Vannak direktorok, akik nem igazán nyitottak a színészeik véleményére, Pablo azonban egyáltalán nem ilyen. Ő tényleg kíváncsi volt rá, mit gondolok a szerepemről és a filmről.
Pablo Larraín és Angelina Jolie a New York-i bemutatón, 2024. szeptember 29-én (Fotó: Dimitrios Kambouris/Getty Images for FLC)
Pablo Larraín: Egyáltalán nem tartom magam nagylelkűnek, inkább csak próbálok okos lenni. Miért szednék össze magam köré egy csomó nagyszerű embert, akik mesterei a szakmájuknak, hogy aztán ignoráljam őket? Azt hiszem ez volt az első alkalom, hogy egy olyan színésszel dolgoztam együtt, aki alkotóként is számos filmet tudhat már maga mögött. Tudtam, hogy Angelina pontosan látja és érti, hogy mit csinálunk. Ha megpróbálok mellébeszélni, ő azonnal kiszúrta volna, így célszerűbbnek találtam, ha inkább a lehető legnyíltabban és legőszintébben kommunikálok. Ebből aztán egy csodálatos együttműködés született.
Angelina, hogyan érzel Maria Callas iránt? Szimpatikusnak találtad őt? Mit gondolsz, ha még élne, összebarátkoznátok? Könnyű volt együtt érezned vele?
Angelina Jolie: Szeretném azt hinni, hogy barátok lennénk. Legalábbis én biztosan szerettem volna a barátja lenni. Úgy tudom, hogy nagyon kevés barátja volt, szóval még ráfért volna néhány. És ugyanez a helyzet velem is. Összeköt vele, hogy mindketten nagyon komolyan vesszük a munkánkat, és amikor dolgozunk, akkor mindent beleadunk. Abban is hasonlítunk, hogy mindketten egy kicsit túl kemények vagyunk önmagunkkal. És ami szintén összeköt vele, az a magány. Leginkább emiatt érzem jó ötletnek az összebarátkozásunkat. Szerintem mindkettőnkkel sokszor fordult elő, hogy egyedül ültünk otthon vagy egyszerűen csak magányosnak éreztük magunkat.
Talán nem túl privát dolog megosztani magamról, hogy gyakran magányos vagyok. Van abban valami furcsa ellentmondás, hogy a világ figyelmének középpontjában élsz, a munkáidra és az életedre is komoly figyelem irányul, legbelül mégis csak egy törékeny, apró nőnek érzed magad, aki teli van érzésekkel és érzékenységgel.
Angelina Jolie a Torinói Filmfesztiválon, 2024. novemberben (Fotó: Daniele Venturelli/Getty Images)
Pablo, te komplett trilógiát forgattál híres, mégis magányos nőkről. A Jackie és a Spencer után miért érezted úgy, hogy pont a Maria az a film, amit el kell készítened?
Pablo Larraín: Mariában elsősorban az vonzott, hogy egy óriási művésznek tartom. Olyasvalakinek, aki a művészetét olyan szintre tudta fejleszteni, ami senki másnak nem sikerült előtte az opera világában. Hiszem, hogy művészként akkor lánggal égett, hogy ez hozzájárult ahhoz, hogy idő előtt kiégjen, sőt, meggyőződésem, hogy a korai halálához is köze volt. A művészet miatt halt meg. Vagy a művészetért. Rengeteg biográfia és dokumentumfilm született már Maria Callasról, de azt hiszem – és ezt többször mondtam Angelinának is – egy olyan sem, amiből valóban megismerhettük volna őt.
Körbelengi őt egyfajta rejtélyesség, és nagyon izgalmas volt, hogy ezt a filmben is át tudjam adni. Hiszem, hogy Angelinában is ott van ez a fajta rejtélyesség, és ezért volt ő a tökéletes választás a szerepre.
Még úgy is körbeöleli őt a rejtély, hogy két órán keresztül szinte kizárólag őt nézzük a filmben, és a kamera sokszor nagyon közelről veszi őt. Átadja és megmutatja az érzéseit, de egy része mindvégig láthatatlan marad számunkra. És ezt Angelina részben a saját életéből hozta magával. Callas bemutatása akkor lesz teljes, ha egy részét mindig a nézőkre hagyjuk. Töltsék be ők a fejükben a hiányzó részeket, beszélgessenek róla, miután a film véget ért. Hiszek a közönségben, hiszek az eszükben és az érzékenységükben, és nem hiszek abban, hogy mindent a nézők szájába kellene rágni. Azt hiszem, az opera is így működik, ezért is hittem abban, hogy a film is ezt az utat járja.
A filmet nagyrészt Budapesten vettétek fel, ahol számos helyszínen forgattatok. Pablo, mesélnél arról, hogyan használtad a várost? Angelina, te nálunk forgattad az első rendezésedet. Mit jelent számodra Budapest?
Pablo Larraín: Egy keveset Párizsban is forgattunk, de az a jó Budapestben, hogy nagyon könnyű Párizsként használni. Budapest egy pompás város, Magyarország pedig egy nagyon filmbarát ország. Mindenki pontosan érti, mit csinálunk, nagyszerű technikusok, művészek dolgoztak a stábunkban. Ha nem is minden budapesti színházban, de nagyon sok budapesti színházban dolgoztunk, rendelkezésünkre álltak kórusok, zenekarok és énekesek. Imádom a város vibráló kultúráját, és azt, hogy a zene ott milyen sokat jelent. Végig úgy éreztem, hogy a lehető legjobb helyen vagyunk. Annyira élveztem, hogyha újra szóba kerülne, hogy nálatok dolgozzam, egy percig nem hezitálnék. A neved Csaba, ugye?
Így van.
Pablo Larraín: Találkoztam nálatok egy fickóval, akit imádtam. Bocs, de a vezetékneve most nem jut eszembe. Annyira komplikált a nyelvetek… Őt is Csabának (Faltay Csaba – a szerző) hívják, és music supervisorként rengeteget segített nekem. Ő mutatta meg nekem a helyi zenei szcénát, és ez rengeteg csodálatos élménnyel ajándékozott meg.
Angelina Jolie: Öröm volt számomra nálatok forgatni az első filmemet, és most is örömmel tértem vissza. Csodálatos ország, teli nagyszerű filmes szakemberekkel. Egy nagy csapatot,
egy nagy családot alkottunk a magyar stábtagokkal.
Nélkülük ez a film nem születhetett volna meg. Egy ilyen filmnél nagyon fontos, hogy minden részleg maximálisan odategye magát, és a Maria esetében pontosan ez történt. Hálás vagyok nekik ezért.
Pablo Larraín és Angelina Jolie a Velencei Filmfesztiválon, augusztusban (Fotó: Dave Benett/WireImage)
Angelina, egy sajtótájékoztatón azt mondtad, hogy „az éneklés az a terápia volt számomra, amiről nem tudtam, hogy szükségem van rá”. Kifejtenéd ezt kicsit bővebben?
Angelina Jolie: Akár észrevesszük, akár nem, mindannyian rendelkezünk a saját hangunkkal, a saját kifejezési módunkkal. Ahogy az életünk során különböző dolgokon megyünk keresztül, ezek megváltoztatnak minket. Bezárkózunk. Hordozzuk magunkban azt, ami fájdalmat okozott, ami összetörte a szívünket. Elkezdünk védekezni. Feszültséget hordozunk a testünkben, traumákat őrzünk magunkban – mindezek hatnak ránk és arra is, ahogyan kifejezzük magunkat. Az operaénekléshez viszont képesnek kell lenned hozzáférni és megnyitni a tested és a hangod számtalan részét. Az első próbálkozásaim során rengeteget dolgoztam azon, hogy túllépjek azokon a dolgokon, amelyeket addig észre sem vettem, hogy bennem vannak – bezáródtak, összeszűkültek bennem. Küzdenem kellett, hogy felszabadítsam őket.
Őszintén szólva, úgy érzem, hogy operaéneklés valószínűleg hatékonyabb módszer volt, mint évekig beszélgetni valakivel arról, hogy intellektuálisan elemezzem, mi történt vagy min mentem keresztül a múltban. Ezért bátorítok mindenkit, hogy próbálja ki. Tényleg arról szól, hogy megtaláld a saját hangodat, megértsd a tested, és feldolgozd, bármi is történt veled.
Egyszerűen azért, hogy visszanyerd a saját hangodat. És aztán engedd ki mindezt, mert szerintem ez az, ami csodálatos az operában. Valószínűleg ezért hat ránk ennyire, amikor hallgatjuk. Amikor operát énekelsz, mindent kiadsz magadból. Ennél hangosabb sohasem lehetsz. Ennél érzelmesebb sohasem lehetsz. És ehhez az egészhez a testedet, a fizikumodat használod: az utolsó lélegzeted is benne van. Szerintem jót tenne az embereknek, ha ezt megérezhetnék.
Az interjú egy nemzetközi kerekasztal-beszélgetés keretében valósult meg. A Maria január másodikától látható a magyar mozik műsorán.
