A legtöbben talán a képernyőről ismernek műsorvezetőként, de nagyon széles portfolióval rendelkezel és többek közt újságíró, író is vagy. Miért fontos neked, hogy néhány évente könyvet írj?
Azért térek vissza az íráshoz, mert pillanatnyilag nem találok más tökéletes kifejezésmódot bizonyos tartalmakra. Újságíróként anno a közéletre és kultúrára szakosodtam és egy társadalmilag nagyon izgalmas időszakban, a rendszerváltás után kezdtem el dolgozni. Olyan időszakban, amikor még nagyon szigorú etikai szabályok léteztek a szakmában és az volt a feladatom, hogy kinyomozzak, feltárjak társadalmi jelenségeket, és felhívjam a figyelmet ügyekre abból a célból, hogy valamilyen változást el lehessen érni. És el is lehetett, már akár egy magazinműsoron keresztül is. Ez azonban az elmúlt 10-15 évben szép lassan megszűnt.
35 éve terepen dolgozom. Sok műfajban kipróbáltam magam, de a talkshow állandó volt a szakmai életemben. Munkám közben az idő 80 százalékában civil emberekkel beszélgettem és megszoktam, hogy van egyfajta rálátásom arra, hogy az emberek hogyan élnek, hogyan szeretnének élni, mi feszíti őket. Aztán,
amikor néhány éve befejeződött az ATV-n a Jakupcsek Plusz, megszűnt az utolsó olyan típusú műsor is, amelyben civil emberek történetei, problémái, mintái jelenhettek meg én pedig egyre gyakrabban fordultam az írás felé, hiszen bennem maradtak korábban hallott történetek és újakkal is találkozom.
Az élet megy tovább. Most is terepen vagyok, folyamatosan járom az országot miközben előadásokat, tréningeket tartok és az emberek és a történeteik megtalálnak. Ezeket a történeteket, tapasztalatokat pillanatnyilag csak az íráson és az előadásokon keresztül tudom átadni. A televízióban az ilyesminek műsorok szép lassan megszűntek. Ott már csak a drámával találkozunk.
Az új könyved elsősorban olyan nők töréneteit mutatod be, akik nagy megpróbáltatások árán, sok esetben alternatív úton váltak anyává. Miért választottad ezt az érzékeny témát?
Ennek több oka is van. Egyrészt azt látom, hogy ez egy olyan téma, amivel kapcsolatban óriásit változtak az elmúlt évtizedekben a társadalmi attitűdök, elvárások. Olyan sebességgel alakulnak át a családi minták, hogy nem is lehet velük lépést tartani. Már én sem tudom ugyanazokat követni a harmadik gyermekemmel, mint az első kettőnél. Olyan, mintha a lányom, aki 21 évvel született a kisebbik fiam után, már egy teljesen másik világba érkezett volna meg. Ezek a változások roppant izgalmasak, de nem beszélünk róluk nyilvánosan.
A másik ok, hogy azt látom, az anyaság és a szülőség mindenképpen átírja, meghatározza az ember életét. Milyen az például, amikor felnőttként vagy az idős anyád gyereke? Milyen idősebb korban szülni? Milyen az, amikor nem tudsz szülni, amikor el kell hagynod az országot, hogy a gyerekeidet tudd támogatni, vagy, ha meg kell barátkoznod a távolsággal, mert a gyermeked külföldre költözik, vagy esetleg nem találsz társat magadnak?
A könyvben nyolc interjúalany szerepel. Vannak, akik elsősorban az anyaságról, az anyasághoz vezető útról vallanak, míg mások arról, milyen a nagymamai szerep, de megismerhetünk egy férfinak a történetével is, aki egy évtizeddel ezelőtt özvegyült meg. Van, aki örökbefogadott, aki egyedül vágott bele a lombik programba, aki petesejt átültetés, vagy spermadonor útján lett végül anya. Van, akit a hite erősít meg abban, hogy sok gyereket vállaljon. Nehéz volt kiválasztani, hogy pontosan mely történetek kerüljenek bele a kötetbe?
Igen. Nagyon nehéz volt, hiszen ezen kívül még valóban nagyon sok helyzet belefért volna a könyvbe. Senkit nem akartam kirekeszteni, de arra törekedtem, hogy alapvetően olyan történeteket mutassak be, ahol a felmerülő helyzetek, problémák nem teljesen egyediek, vagy éppen nagyon sok embert érintenek. Évek óta nagyon bosszant, hogy körülöttünk minden narratíva a családról szól, miközben a valóság az, hogy a hétköznapok nem a családról szólnak.
Azt látom magam körül, hogy a nők megfeszülnek, hogy megfeleljenek a különböző szerepekben, hogy családot tudjanak létrehozni, vagy fenntartani.
Ebben benne van a tudomány mai állása, az elmagányosodás jelensége, benne vannak olyan tényezők is, hogy nehéz örökbefogadni és nincsen is az örökbefogadásnak itthon kultúrája. Én arra vágytam, hogy valaki végre megmondja nekem, mégis, mit értünk család alatt 2025-ben. Arra szerettem volna felhozni példákat, hogy az élet sokkal színesebb és bonyolultabb, mint a narratíva. Kezdjünk el közösen gondolkodni, beszélgetni ezekről!
A család ma már sokkal szélesebb jelentéssel bír és nem csak a vérszerinti, név szerinti rokonok férnek bele. Ha van egy közösség, amit kiválasztottál, aki szeret és támogat, az is egy család. Sőt, azt látom, hogy a legtöbbször az emberek nem is feltétlenül a vér szerinti családjukkal ápolják a legjobb kapcsolatot. Hogy ennek mi az oka, nem ennek a könyvnek a témája, de a történetek mindenképpen gondolkodásra késztetnek.
11 fotó
Ha a család fogalmának kibővüléséről beszélünk, elkerülhetetlen, hogy beszéljünk a mozaikcsaládokról és az interjúidban is mindenhol megjelenik mozaik szál.
Szerettem volna reflektálni a könyvemben arra, hogy Magyarországon ma már a családoknak 70 százaléka mozaik és ez olyasmi, ami elképesztő bonyodalmakat hoz az életbe. Felnő egy generáció, amelynek nagy része mozaikcsaládban nevelkedett és nem tudjuk, ők hogyan értelmezik majd újra a család fogalmát.
Keveset beszélünk arról, hogy ők kiket tekintenek például a családjuk részének. Azt, akivel idén karácsonykor ünnepelekt együtt, vagy akivel öt éve bontották közösen az ajándékokat? Akit nap mint nap látnak maguk körül, vagy akinek a nevét viselik? Aki iskolába hordja őket, vagy akinél kéthavonta eltöltenek egy hétvégét? Ez szerintem egy nagyon érdekes kérdés és beszélnünk kell arról is, hogy ezt a helyzetet mi felnőttek hozzuk létre.
Óriási felelőssége van a médiának és a politikának is abban, hogyan használja a családot, mint eszközt. A bulvár például hogyan számol be a sztárpárok válásáról, mennyire áll bele abba, hogy a politikusok egymás magánéletét használják fel egymás ellen fegyverként.
A promóciók és harcok árnyékában mindig családok vannak. Nem mindegy, hogyan állítják be, milyen hatással van a gyerekre, amikor azt látják, egyik nap még a papán volt a fürdőköpeny, most meg már egy másik bácsin, aki éppen a fürdőszobából jön ki.
Az én családomban is van mozaik szál és látom, hogy – noha tele van szépséggel is – milyen bonyodalmas ez a szerkezet. Iszonyatosan izgalmas kérdés, hogy a sok mozaikcsalád hogyan fog egy társadalommá összenőni. Ez a könyv azt szeretném, ha elindítana egy folyamatot és elkezdenénk ezekről a tabu témákról beszélgetni.
Fotó: magánarchívum
Kaptál választ arra kérdésre a könyv megírása által, hogy mi a manapság a család?
A válasz, amit kaptam, hogy sok féle megoldás van. Sok formája lehet a családnak, de mindenképpen egy támogató mikroközösséget jelent. Állhat két nagyszülőből, egy nőből és egy gyerekből, vagy állhat két szülőből a nemüktől függetlenül és egy gyerekből, vagy állhat egy barátnőből és egy anyából, vagy állhat örökbefogadott gyerekekből és egy párból.
Én abban bízom, hogy ez a felismerés felszabadítóan hat azokra, akik a könyvet olvassák. Hogy sokaknak segít megszabadulni attól a görcstől és rettegéstől, hogy családot létrehozni, fenntartani csak egyetlen módon lehet, csak úgy, ahogy az elődeink csinálták. Az az út ugyanis sok esetben már nem járható az egyén számára és a vágyakozásra akár rá is mehet az egyén egész élete.
Az, hogy ki milyen anyának tartja magát, hogyan látja a szerepét a családban, egy nagyon intim téma. Szívesen mesélnek erről a nők?
A nők tele van szorongással az anyai szerepekkel kapcsolatban. Sokszor már azt is személyes kudarcként élik meg, ha a szüléssel magával bármilyen nehézség adódik. Borzasztóan szenvednek azért, hogy jól csinálják, hogy helyt álljanak. Ömlik rájuk az online térben, hogy hogyan kell “tökéletes” anyák lenni. Aki ma Magyarországon beteg, vagy problémás gyermeket nevel, sokszor egyszerűen érzelmileg és fizikailag is belerokkan.
Ugyanez a helyzet azokkal, akiknek idős szüleik vannak, de messze élnek, ezért nem tudják őket ellátni.
Az anyáknak nagyon sok szerepben kell helyt állniuk egyszerre és ezért is fontos kérdés, hogy mennyi segítséget kapnak. A válasz pedig az, hogy egyáltalán nem sokat
, pedig szükség lenne a valódi érzelmi és társadalmi segítségre, a közösségek erejére, mert önmagában a CSOK nem fogja megoldani a problémákat. Fontos lenne, hogy végre megfelelő kérdéseket tegyünk fel azzal kapcsolatban, mire vágyna, mire lenne szüksége egy családnak ahhoz, hogy tényleg jól tudjon működni.
Nagyon sok nő az anyaság kapcsán azért esik ki a munkából, a társaságából, mert nincsen, aki segítsen neki. Sok esetben ez a körülmény felelős azért is, hogy eleve nem vállalnak gyereket.
Ha már a segítségről beszélünk, mindenki emlékszik arra, hogy gyerekként heteket, hónapokat töltött nyáron a nagyszülőknél. Ez ma már nem jellemző. Miért?
Létrejött egy szendvics generáció, a mostani ötvenesek, akik már nagyszülők, de még dolgoznak, miközben mellette az idős szüleiket is gondozniuk kell. Ők, a ritka kivételtől eltekintve, alig tudnak segíteni a gyerekeiknek, az unokáknak. Tapasztalatból tudom, hogy ez milyen. Egyedüli gyerek vagyok és én ezt végigcsináltam éveken keresztül az édesanyámmal állandó lelkiismeretfurdalás mellett. Látom, hogy ennek a generációnak a tagjai hogyan feszülnek a kötelességek, elvárások közepette, miközben a legaktívabb életüket élik.
Folyamatos lelkiismeretfurdalással élnek, főleg, olyankor, ha az idős szülő, vagy szülők még messze is laknak, hiszen úgy érzik, nem tudnak ott lenni velük mindig, nem tudnak ott lenni akkor, amikor kellene, nem tudják az anyjukat, apjukat kórházba vinni, nem tudnak minden nap főzni nekik. Nincsen, aki a kiskertet megkapálja és nem lehet mit tenni, mert nem lehet a szülőt kiszakítani a közegből, ahol az egész életét leélte és sok esetben még demens is.
Fotó: magánarchívum
De azt is meg kell említeni, hogy ez a generáció szerencsére jól tartja magát, szeretnék a vágyaikat kiteljesíteni, vagy új dolgokba belekezdeni, hisz itt a napos B oldal, de közben még évekig dolgozniuk kell. Ilyen helyzetben mégis hogyan tudna valaki nagymama is lenni? Egyébként rengeteg nő döntene úgy, ha lenne rá lehetősége, hogy főállású nagymama lesz. A helyzet összetett, ezért is mondom, hogy érdemes lenne jobb kérdéseket felvetni, olyanokat, amelyek közelebb visznek minket ahhoz, hogyan lehetne a családokat valóban támogatni, összetartani.
A könyvnek rendhagyó szerkezete van. Minden interjú előtt van egy bevezető, majd az interjú, azt követően olvashatunk tőled egy összefoglalót, majd következik egy pszichológusi elemzés. Miért így építetted fel a kötetet?
Én már az előző könyveimnél, a Csakazértis szerelemnél és a Napos B oldalnál is segítséget kértem Molnár Kata pszichológustól, mert nagyon fontosnak éreztem, hogy ne én mondjam meg a “tutit”. Nekem nem ez a szakmám, hanem az, hogy bemutassak érzékeny helyzeteket, feszegessek tabukat, feltegyek érzékeny kérdéseket, ráirányítsam a figyelmet érdekes jelenségekre, témákra, hogy azokat aztán tovább tudjuk boncolgatni a médiában. Számomra ez szolgálat. Fontos ugyanakkor, hogy valaki kívülről, objektíven és szakszerűen tudja elemezni a történeteket és megfogható tanácsokat tudjon adni az olvasóknak.
A kötetből melyik interjúk tették rád a legnagyobb hatást?
A két nagymamát emelném ki, nem azért mert meglepődtem az általuk elmondottakon, hanem éppen azért, mert a szívemből szóltak. Az egyik nagyon fiatalon szült és később talált magára. Ez szerintem olyasfajta vívódással teli út, amely nagyon sok ember számára ismerős. Ő beszél arról, érzi az elvárást a gyerekei részéről, hogy minél aktívabb nagymama legyen és, bár imádja ezt a szerepet, néha hazudnia kell, hogy meg tudja húzni a határokat és legyen ideje és tere arra, hogy a saját életét is tudja élni.
A másik nagymama ahhoz a generációhoz tartozik, amihez én is. Dolgozik, szereti a szakmáját, a családját, a gyerekei azonban külföldön élnek. Ez utóbbi, azaz, hogy másik országban élnek a gyerekek, ott születnek az unokák, nagyon sok családra jellemző. Több százezer ember távozott az elmúlt években külföldre jobb lehetőségek reményében és ez mélyen érinti a családokat, rengeteg dolgot felülír. Az említett interjúalanyom olyan nő, aki az életét és vérét adná a családjáért, de közben imádja a szakmáját is. Aktív, jó házasságban él, szeretne ide-oda menni és közben küzd ezzel a „Nem tudok mindenhol ott lenni!” érzéssel. Feloldhatatlan feszültséget okoz, hogy több világban kéne folyamatosan és párhuzamosan helytállnia. Nyilvánvalóan engem most ez az élethelyzet és a belőle fakadó kérdés, ami a leginkább megérint: Hogy kell ma jó nagymamának lenni, olyannak, aki mindenhol jelen van?
