Lilla, három és fél év után eljöttél a Sláger Rádiótól, hogy a saját projektedet terelgesd. Ez kívülről elég nagy és merész váltásnak tűnik. Az volt?
László Lilla: Abszolút, bár bizonytalanság nincs bennem, hogy jól döntöttem, abban biztos vagyok. És hát nem egyik pillanatról a másikra történt, még ha kifelé talán úgy is hatott. Belül már jó ideje érlelődött a váltás. Az az igazság, hogy három és fél évig gyakorlatilag ugyanazokat a feladatokat végeztem, minden nap, ami egy darabig stabilitást adott, utána viszont már inkább visszatartott. Én akkor érzem jól magam, ha folyton tanulohatok, fejlődöm, és ott már nem volt hova továbblépni. Nagyon szerettem a beszélgetéseket, imádtam a vendégeket is, de amikor azt vettem észre, hogy a lelkem már nem repes, amikor dolgozom, akkor fel kellett tennem magamnak a kérdést: minek maradjak? Az élet akkor is adja a jeleket, amikor az ember nem kéri. A saját projektem, a Legyen Az! vacsoraest már elindult, és olyan természetesen nőtt, hogy azt éreztem: ez az én igazi utam. Érdekes, de tényleg mindig úgy alakul az életem, hogy jön valaki, jön valamilyen lehetőség – egy beszélgetés, egy találkozás, bármi –, és hirtelen kinyílik egy újabb ajtó.
Fábián Éva: Szerintem ez tényleg öröklődik, mert én ugyanez vagyok. Én nem járok körbe lehetőségekért, csak egyszerűen csinálom a dolgomat: énekelek, felveszek egy dalt, kirakom a Facebookra vagy az Instára, és előbb-utóbb megtalál egy felkérés vagy egy ember, akivel összehoz az élet. Évtizedek óta, elsősorban gyerekdalokkal foglalkozom, de pár éve van egy felnőtteknek szóló retró vonal is, ami igazából a zenészeim és Lilla noszogatására indult el.
Fábián Éva és László Lilla (Fotó: Leéb Ádám)
És miért nem csináltad előbb? Tartottál tőle?
Éva: Nem félelem volt, egyszerűen nem volt rá kapacitásom. A gyerekdolgok annyira mentek, olyan sok fellépésem volt, hogy egyszerűen nem éreztem, hogy még egy műsort fel tudnék építeni. A retróhoz kell idő: jó dalválasztás, saját hang, karakter. Ha valamit csinálok, azt nem „odadobom”, hanem beleteszem, ami kell. De a YouTube-on – az Évi és a Pótbabák csatornámon – most már jó sok retró feldolgozás fent van. De természetesen a világslágerek mellett egy-két olyan Neotonos dalt is énekelek, amelyek az én nevemhez is kötődnek.
Lilla: Mondhatjuk, hogy Anyu az én érkezésemmel ihletődött meg: mióta megszülettem, gyerekeknek énekel. A hét gyereklemeze közül három albumon is közreműködtem – mondhatjuk, hogy ezzel ki is pipáltam a zenei karriert. Az összes dalát fejből tudom. Nemrég derült ki, hogy még Spotify-on is fent vannak a gyerekkori felvételeim…
Éva: Mindig azt mondja, hogy kiénekelte magát gyerekként, és ezt én elfogadom. Soha semmit nem erőltettem, sem ebben a témában, sem másban.
8 fotó
Azonnal szembetűnő az összhang, ami kettőtök között van. Mindig, mindenben egyetértetek?
Lilla: Ha nem is értünk mindig mindenben egyet, de mindig őszintén elmondjuk a véleményünket egymásnak. Én vagyok a legnagyobb kritikusa, ő pedig az enyém. De ez sosem bántó kritika, mindig szeretetből jön. Nagyon sokszor lökdösöm kifelé anyut a komfortzónájából: például születésnapjára okosórát kapott tőlem, hogy kicsit modernizálódjon. (nevet) Folyamatosan bátorítom, főleg közösségimédia-ügyben, mert nagyon visszafogott.
Éva: Mindig kikérem Lilla véleményét: ő egy másik generáció, másképp lát, másképp kommunikál. Persze, van, amikor megfogadom, van, hogy nem. Például sokszor mondja, hogy az Instán vagy a Facebookon mutassak többet a magánéletemből, de én ebben továbbra is nagyon zárkózott vagyok.
Lilla: Ezen például szinte állandóan a vitázunk. Szerintem a közönség ma már kíváncsi a privát életedre is, nem csak arra, hogy az énekes énekel – emberibbé tesz, ha valaki a színpad mögötti életéről is beszél. Én soha nem titkoltam, hogy sokat dolgoztam a lelkemmel: évekig jártam pszichológushoz, hogy a gyerekkorból hozott mintákat helyretegyem. Volt pánikbetegségem is, a teljes folyamatot végigéltem, a félelmekkel és a hullámzásokkal együtt. Szerintem ezekről beszélni nem szégyen. A Legyen Az! vacsoraesteken, például, ahová anyu is rendszeresen eljön, a beszélgetésekre meghívott legnagyobb művészek is nyíltan bevallják, hogy ők is járnak pszichológushoz, coach-hoz, hogy nekik is voltak nehéz időszakaik. Ez felszabadító – nekem is, másnak is.
Fábián Éva és László Lilla (Fotó: Leéb Ádám)
Éva: Nekem ez furcsa, mert soha nem jártam pszichológushoz. Pedig nekem is volt egy hosszú, hároméves időszakom, amit utólag pánikbetegségnek könyvelek el. Akkoriban rengeteget dolgoztam, minden hétvégén felléptünk, utaztunk, színpadra álltunk – nem volt időm elmerülni a félelmekben. Visszanézve talán nem volt a legegészségesebb út, de a fellépések energiája, a zenekar, és a közönség szeretete átsegített a nehézségeken. Valahogy a színpad volt a terápiám, és a mai napig gyógyít. Hál’ Istennek, ez már nagyon régen volt, túl vagyok rajta.
Volt egyáltalán valaha tabutéma köztetek?
Lilla: Mi tényleg szinte mindent megbeszélünk, még a magánéleti, sőt, akár a szexuális témákat is. Más családokban ezek gyakran tabuk, nálunk viszont soha nem voltak azok. Szóval nincs olyan téma, amiről ne beszélnénk, és ez kölcsönös: oda-vissza nyíltan megosztjuk a gondolatainkat.
Szerintetek mi a titka ennek? Hogyan sikerült kialakítani egy ilyen nyitott anya–lánya kapcsolatot? Ez a kamaszkor időszakában is így működött?
Lilla: Szerintem anyunak nagy szerencséje volt velem, mert én nem igazán voltam lázadó. Tehát nem lógtam, nem másztam ki az ablakon, nem ittam – mondjuk az is igaz, hogy a Deutsche Schule, ahova jártam, az elején pokolian nehéz volt: egy osztály, anyanyelvi német gyerekekkel, és én, egyszem magyar, nulla nyelvtudással. Emlékszem, anyu éjszakákon át tanult velem. Aztán belejöttem, végül németül érettségiztem, és később angolul diplomáztam az International Business Schoolban. De mindez nem ment volna anya támogatása nélkül.
Éva: Mint ahogy én sem tudtam volna így karriert építeni az én anyukám nélkül.
Fábián Éva és László Lilla (Fotó: Leéb Ádám)
Lilla: Igen, én gyerekkorom nagy részben a nagymamámnál voltam – de imádtam ezt az időszakot! Anyu rengeteget ment fellépésekre, apa a vállalkozását építette, de szerencsére gyakran össze tudták hangolni a dolgaikat: ha anyu hétvégén fellépett, a családi program része volt, hogy vele mentünk. Nagyon szerettem a nagyinál lenni, sokszor haza sem akartam menni. Állandóan rendelkezésre állt, ő is gondoskodott rólam, ott volt, ha szükségünk volt rá. Remélem, anyu rögzítette ezt a nagymama-mintát, és ő is ilyen lesz!
Éva: Jó, csak akkor igyekezzetek, mert megy az idő! Én pedig próbálom minél jobb kondiban tartani magam: heti egyszer uszoda, jóga, rendszeres lépcsőzés.
Jól sejtem, hogy akkor határozottan napirenden van az unoka-kérdés?
Éva: Részemről abszolút, de nem akarom presszionálni. Egyszer kérdeztem meg, évekkel ezelőtt, hogy mi a helyzet, akkor Lilla azt mondta: „Ha jön, szólok.” Azóta nem firtatom.
Lilla: Bár ezzel még nem szólok hivatalosan, de tény, hogy most már tényleg úgy érzem: bármikor jöhetne egy baba.
