Mi motiválta arra, hogy a hírszerzés világában építsen karriert?
Egy nagyon cionista, izraeli családban nőttem fel Jeruzsálemben. Anyai ágon már a hetedik generáció vagyok ott. A családomban természetes volt az ország szolgálata: a nagyapám még a brit mandátum idején harcolt az arab terroristák ellen, apám pedig ott volt az izraeli hadsereg megalapításánál. Ebben a légkörben nőttem fel, így számomra magától értetődő volt, hogy katonai pályára lépek. Nálunk mindig az volt az alapérték, hogy meg kell védenünk a hazánkat, bármi áron. 1982-ben bevonultam az első libanoni háború idején. Később Londonba mentem tanulni, és ott figyeltek fel rám. Megkerestek, hogy csatlakozzak a Moszadhoz. Két évig tanultam, vizsgáztam, majd felvettek, és nagyon hamar rájöttem: ez az én utam.
Yossi Cohen (Fotó: Leéb Ádám)
Lehetett volna nemet mondani, amikor megkeresték?
Őszintén? Nem igazán. Olyan volt, mint amikor az ember hirtelen tudja, hogy valamibe beleszeretett. Nem tudja megmagyarázni, csak érzi. Amikor felhívtak a Moszadtól, teljesen felvillanyozódtam. A nem egyszerűen nem volt opció.
Mit szólt ehhez a családja?
A szüleim tudták, hogy veszélyes pályát választok, de pontosan soha nem mondtam el nekik, mit csinálok. A feleségem viszont hihetetlenül támogató volt. Már a katonai szolgálatom alatt házasok voltunk, együtt éltük át a libanoni háborút is. Egyszer meg is sérültem, de hazamentünk, és folytattuk az életünket, mintha mi sem történt volna. Pedig volt, hogy hetekig nem hallott felőlem és egyáltalán nem volt biztos, hogy valaha hazatérek. Mégsem aggódott annyira értem, a mai napig nem értem, miért.
Nehéz volt együtt élni a titkolózással?
Nagyon. Az embernek két élete lesz. Van egy belső világa, ahol pontosan tudja, mit csinál, és van egy külső, ahol semmit nem mondhat el. Ha valaki megkérdezte, mivel foglalkozom, legfeljebb annyit mondhattam: sokat utazom. Ha a barátaim kérdezték, miért kell hirtelen elmennem, kitaláltam valami fedősztorit. A gyerekeimnek sem mondhattam semmit. Ez egy nehéz élet, de mindenki, aki ezt választja, tisztában van a következményekkel.
Fotó: Leéb Ádám
A gyerekei tudták, hogy a Moszadnál dolgozik?
Sokáig nem. Azt hitték, valamilyen állami hivatalban dolgozom. Később, tinédzserkorukban már sejtették, hogy a hazámat szolgálom, de a részleteket nem ismerték. Nagyon jó nyomozók voltak egyébként. Megpróbálták megnézni az útleveleimet, kérdezgették, hová utazom, de természetesen nem mondhattam semmit.
Yossi Cohen Budapesten
Az egykori Moszad-igazgató azért érkezett Budapestre, hogy népszerűsítse nemrég megjelent könyvét, A szabadság kardját, ami már magyar nyelven is elérhető.
Hogyan emlékszik vissza a Moszadnál eltöltött évekre?
Nyugodt ember vagyok. Nem mutatom ki könnyen az érzelmeimet, egyébként sem, de természetesen ezt tanultam is. Az ember karakterét és természetét alapvetően befolyásolja, ha ez a munkája, főleg, ha ezt évtizedekig csinálja. Őszintén szólva, voltak pillanatok, amikor féltem vagy aggódtam. Főleg akkor, amikor embereket küldtem veszélyes helyekre – Teheránba, Damaszkuszba vagy Bejrútba. Ilyenkor vezetőként nemcsak dönteni kell, hanem együtt élni a döntés következményeivel is. Mindig is biztos voltam a döntéseimben, visszanézve sem változtatnék. Amikor visszatekintek az életemre, tudom, hogy én tényleg tettem a hazáért, szolgáltam a népemet, és remélem, hogy a világot is – már boldog ember vagyok.
Hogyan hozott meg ilyen súlyos döntéseket?
Mindig meghallgattam másokat. Soha nem hittem, hogy mindent tudok. De van egy pont, amikor a vezetőnek döntenie kell. A Moszadnál végül minden művelet az igazgató döntésén múlik. Emberéletekről beszélünk. Ehhez hideg fej kell. És bátorság.
Fotó: Leéb Ádám
Kemény vezetőnek tartották, tartják…
Mert az is voltam. A munkában nem fogadtam el a félmegoldásokat. Ha egy műveletet végrehajtunk, annak tökéletesnek kell lennie. De közben nagyon fontos volt számomra az embereim jóléte is. Szerettem őket. Akkor is mellettük álltam, ha hibáztak, de tény, hogy kemény voltam velük. Ez viszont mindig az ő érdeküket, fejlődésüket szolgálta.
Le tudta tenni a munkát a családja körében?
Nem volt könnyű. A telefonok állandóan csörögtek, sokszor nem értem haza időben. A gyerekeim ugye sokáig nem tudták pontosan, mivel foglalkozom. Később persze rájöttek, hogy a Moszadnál dolgozom, de a részleteket akkor sem ismerhették. Egyszer előfordult, hogy este 7-kor, a szokottnál jóval hamarabb hazaértem. A feleségem a kórházban dolgozott, a lányom pedig felhívta, hogy „itthon van apa, mit csináljunk vele?” A szolgálat az év 365 napján, napi 24 órában az életem része volt, de igyekeztem minél több időt a családommal tölteni.
Előfordult, hogy a családja is veszélyben volt?
Nem emlékszem ilyenre. Én a munkám révén mindig is veszélyben voltam, és vagyok a mai napig. Éppen ezért van mellettem a biztonsági szolgálat, ami valószínűleg életem végéig őrizni fog. A házunkat is őrzik, de be nem mehetnek. Az autóban sem vagyok soha egyedül. Megtanultam ezzel együtt élni, de teljesen megszokni nem lehet.
Hiányzik a Moszad világa?
Az izgalom igen. Az emberek is. Nem lehet újra átélni azt, amikor hamis identitással lépsz át egy határon, vagy amikor egy művelet, amire hosszú heteket, hónapokat készültél, sikerrel jár. Amikor kiléptem, teljesen újra kellett definiálnom önmagamat. De hálás vagyok ezért az életért.
Fotó: Leéb Ádám
Több száz fedőidentitása volt. Melyikre emlékszik a legszívesebben?
Egyszer francia–libanoni üzletembernek adtam ki magam. Több nyelvet beszélek, és ezt előnyként használtam, hiszen egyik sem az anyanyelvem, egy kettős állampolgársággal pedig el lehet fedni az esetleges kérdéseket. Ha valaki négy-öt nyelven beszél, az összezavarja az embereket. Körülbelül háromszázötven különböző identitásom volt életem során, a két kedvencem talán David és Mahmoud volt.
Ha ma újrakezdhetné, ugyanezt választaná?
Minden egyes alkalommal. Kétség nélkül.
Mit tanácsolna azoknak a fiataloknak, akik hasonló karriert képzelnek el maguknak?
Talán nehezen hinné el, de kétszer, háromszor többen jelentkeznek a Moszadba, mint annak idején. A hazánkban mindig is fontos volt a nemzettudat, a mai napig az, és ezt a fiatalok is átérzik. Azt tanácsolnám, hogy olyan életet válasszanak, amelynek értelme van. Amikor visszanéznek, tudják azt mondani: „tettem valamit a hazámért, az emberekért”. És ne mások döntsenek helyettük. Mindenkinek a saját életét kell élnie.
Mit gondol a fiatal generációról? Nagy a különbség a régiekhez képest?
Sokan kritizálják őket, de szerintem sok szempontból jobbak, mint mi voltunk. Másként gondolkodnak, fontos számukra az egyensúly a munka és a magánélet között, de rendkívül tehetségesek és motiváltak. A Moszad évente több tízezer jelentkezést kap, és a jelentkezők színvonala lenyűgöző.
Netanjahu miniszterelnök egyik legnagyobb bizalmasaként tartják számon, dolgozott is mellette évekig – külön tudja választani az emberi és a szakmai oldalt?
Nagyra becsülöm őt, ez pedig kölcsönös. Netanjahu sosem volt a barátom, nem is leszünk barátok, de az igaz, hogy bizalmasai vagyunk egymásnak. Gyakran kikéri a véleményemet, és én őszintén beszélek vele mindenről. Sokat beszélgetünk a mai napig, de akkor sem tegezem, amikor csak ketten vagyunk egy szobában. Tisztelem, mindig is tiszteltem, de külön tudom választani az emberi és a szakmai oldalt.
Fotó: Leéb Ádám
Ha már Budapesten beszélgetünk, nem is lehetne aktuálisabb: az izraeli miniszterelnök többször tett látogatást Magyarországon, amikor még Orbán Viktor vezette az országot, akivel köztudottan jó viszonyt ápolt. Most, hogy 16 év után átvette a Tisza az országot, ugyanolyan jó viszonyra számíthatunk?
Ez nem rajtunk múlik, hanem rajtuk. Mindig tisztelettel indítunk tárgyalásokat, és tiszteljük a magyarok döntését is. Azt is tiszteletben tartottam, amikor több alkalommal újraválasztották Orbánt. Bident és Trumpot is tisztelem, ha nem is értek egyet minden döntésükkel. A megfelelő vezető pontosan tudja, hogy az emberek döntését tiszteletben kell tartani egy demokráciában. Biztos vagyok benne, hogy politikai tekintetben lesznek változások az EU-val, a Nemzetközi Büntetőbírósággal, vagy a bevándorlással kapcsolatban. Minden bizonnyal újraformálják a politikát és ezt mindenkinek kötelessége tiszteletben tartani. Ha valamivel nem értek egyet, azt kommunikálom, de mindig nyitva tartom az ajtókat, hiszen mindkét félnek az az érdeke, hogy közös nevezőre jussanak.
Mit gondol a közel-keleti konfliktusról? Van rövidtávú megoldás a békére?
A konfliktusra megoldást kell találni, de vannak radikális csoportok, amelyek soha nem fognak változni. Amíg vallási fanatizmus kapcsolódik a politikához, nagyon nehéz valódi békét teremteni. Ugyanakkor hiszek abban, hogy hosszú távon lehetnek új békemegállapodások a térségben. Libanonban éppen ez történik, hiszen a kormány nagyon szeretne békét, de a Hezbollah terrorszervezet egyelőre nem engedi. Ez is egy probléma, amit meg kell oldani. Ezt most írja le: az évtized végére Libanonnal, Szíriával, Irakkal és Szaúd-Arábiával lesz békemegállapodás. A tárgyalásokon azt kell erősíteni a másik félben, hogy mi egy oldalon állunk és a konfliktus fenntartásának nincs értelme. A világ már másfelé halad, legalábbis remélem.
