A családom már biztos volt benne, hogy nekem soha nem lesz gyerekem, annyira nem mutattam erre utaló jeleket. Szüleim el sem akarták hinni az örömhírt, mikor közöltem velük. Én viszont
tudtam, hogy egyszer majd anya leszek, csak előtte van még pár elintéznivalóm. Mert a világ annyira izgalmas, kellett hozzá egy kis idő, hogy felfedezzem magamnak.
Aztán míg én hol Svájcban, hol Indiában voltam, elkezdtek megszületni a barátnőim gyerekei. Jöttek az e-mailek, mentek a telefonok, és már nem a közös bulik fotóiról, hanem a boldog családi képekről mosolyogtak vissza azok a lányok, akikkel szinte együtt nőttünk fel, és szép lassan az én agyamban is megszólalt valami.
Amíg Danit vártam, majd 37, 5 évesen, mikor először a karjaimban tartottam, nem jutott eszembe, hogy kicsit idős vagyok kismamának. Szerencsére erre a testem sem emlékeztetett, a kilenc hónap minden probléma nélkül telt el, az értékeim szuperek voltak, én pedig remekül éreztem magam. A kórházban sem tűntem ki a korommal, bár az is igaz, hogy a korosztályomhoz tartozó anyukák többsége már második, harmadik gyermekét várta. Nem is viselkedtem úgy, mint egy közel negyvenes, tapasztalt anyuka, inkább tűntem egy határozatlan huszonévesnek, akinek fogalma sincs arról, mit is kezdjen azzal a bizarr szerkezettel, amit mellszívónak hívnak.
Dani születésével mintha minden élmény, tapasztalat és tudás, amit a világról szereztem, zárójelbe került volna. Teljesen új időszámítás kezdődött, egy új tér-idő kontinuumban, melynek szabályairól semmit sem tudtam. És ilyenkor mindegy, hogy az ember húsz- vagy negyvenéves, mindenki ugyanúgy a nulláról indul.
Amiben nekem talán előnyöm volt, hogy 37,5 évesen már sokkal türelmesebb voltam, mint huszonévesen, és egy hangyányival talán jobban is bíztam magamban és a megérzéseimben.
Az, hogy „idős” anya vagyok, soha nem jut eszembe a hétköznapokban. Oké, amikor vasárnap reggel 6-kor Dani ébresztőt fúj, néha elgondolkozom azon, hogy csak azért esik nehezemre kinyitni a szemem, és felülni az ágyban, mert már elmúltam 40, vagy ez 26 évesen is ugyanolyan nehéz lenne. Egyébként meg úgy érzem, most több energiám van, mint mondjuk 10-15 évvel ezelőtt volt, és a multitasking is jobban megy. A rendszeres futás, ha az alakomon nem is hagy mély nyomot, az állóképességemnek és a mozgósítható energiáimnak mindenképpen jót tesz.
Barátnőim szerint Dani születése nagyon jó hatással volt rám, korábban ugyanis elég nehezen lehetett sűrű hangulatingadozásaimat és a váratlanul rám törő, mélabús magamba zuhanásokat elviselni. Mióta azonban ő megszületett, ezek teljesen eltűntek, talán azért is, mert nincs már extra időm a világ igazságtalanságain töprengeni.
„Tudtam, hogy egyszer majd anya leszek, csak előtte van még pár elintéznivalóm. Mert a világ annyira izgalmas, kellett hozzá egy kis idő, hogy felfedezzem magamnak.”
Szóval az, hogy idős vagyok, csak akkor jut eszembe, amikor belegondolok, hogy anyukám 22 éves volt, mikor a bátyám megszületett, 26, amikor én, s mikor ő 40 éves volt, mint én most, már az általános iskolai ballagásomra készülődtünk. Ilyenkor el is szomorodom, mert eszembe jut, ha hamarabb szültem volna, a nagyszülők még jó eséllyel Dani esküvőjén ott lehetnének.
17 évesen úgy képzeltem, ha nagy leszek, három gyerekem lesz, ezt anyukám mindig fel is emlegeti, mikor azzal kapcsolatosan próbál puhatolózni, hogy lesz-e Daninak testvére. És ez a másik pont, amikor elszomorodom a korom miatt, ugyanis így 41-hez közel, erre már egyre kevesebb az esélyem.
Régen úgy képzeltem, minél fiatalabb az ember, annál lazább. Most azonban úgy érzem, sokkal lazább anya vagyok, mint huszonévesen lettem volna.
Akkoriban sokkal inkább bennem volt, hogy meg akarok felelni az egész világnak, most már nincs így, akkor is boldog lennék, ha csak a világ fele elégedett lenne velem. Aki ilyen megfelelési kényszerrel született, mint én, az a mértéket csökkentheti, de a „magasról teszek rá” állapot számára soha nem lesz elérhető. Az viszont biztos, hogy soha nem voltam még ilyen jóban önmagammal, és ez anyaként kifejezetten jót tesz. Persze, minden relatív, és mivel egy hiperérzékeny, introvertált emberről beszélünk, a vágyott és elképzelt anyaideál azért még nagyon messze van. De míg huszonévesen úgy képzeltem, a tökéletesség egy reális, elérhető cél, ma már, negyven fölött, tudom, hogy ez egyáltalán nincs így, és a legjobb, hogy ez már nem is zavar.
Szponzorált tartalom
