Mivel úgy nőttem fel, hogy apám túl laza volt, anyám pedig túl szigorú, ezt a kettőt próbáltam ötvözni a saját gyerekeimnél, kihagyva mindkettőből az árnyoldalakat, igyekezve, hogy csak a jót tartsam meg. Nem mondom, hogy abszolút sikeres lennék, mert ahogy a legtöbb anya, úgy én is azt érzem legtöbbször, hogy elfuserálom ezt az egész gyereknevelés dolgot, és biztos, hogy a gyerekeim majd harminc évesen terápiára fognak járni, és panaszkodnak a pszichológusuknak, hogy mennyire borzalmas anyjuk volt. Végtelen hosszan tudják majd sorolni a rémtetteimet – amiket még nem tudom, mik lehetnek, mert nyilván nem veszem észre magam az adott helyzetben –, és kisírják a szemüket a gyerekkoruk miatt. Ezek persze csak rémképek, sok alapom nincs rá, hogy ezt gondoljam magamról, mint anyáról, hiszen a gyerekeim szemmel láthatóan jól érzik magukat velem.
Szabad és boldog a gyerekem?
Megkérdeztem a nagy lányomat, aki a maga 13 évével már elképesztően bölcs dolgokat tud mondani, és rendkívül éleslátón képes beletalálni az egyszeri anya szívének közepébe, hogy mégis boldog és szabad gyereknek érzi magát? Vagy szerinte elnyomó anya vagyok? A válasza annyi volt, hogy „Anya, teljesen boldognak és szabadnak érzem magam. Tudod miért? Pont azért, mert benned felmerül, hogy ilyet kérdezz tőlem.” Ezzel aztán le is zárta volna a beszélgetést, mert pont annyira kamasz, hogy ne akarja azért velem elemezgetni a lelkét és szétcincálni a rejtett érzelmeit.
Megtudtam azonban tőle, hogy a laza anyaság célba ért. Mert amikor tovább kérdezgettem róla, hogy mégis mit csinálok szerinte jól, akkor a következő választ kaptam:
Nem mászol a nyakamra, mint a többi anyuka az osztálytársaimnál. Nem akarsz mindenáron minden lépésemről tudni. Elengedsz a barátaimmal moziba, és megbízol bennem, hogy hazajövök időre, sosem telefonálgatsz utánam, mint a Zoé anyukája a lánya után. Meg mert nem ellenőrizel, nem akarod látni a leckémet, és mert hagyod, hogy azt vegyek fel, amit akarok. Ja, meg mert megengedted, hogy még egy fülbevalóm legyen, és amikor mondtam, hogy szeretnék piercinget, akkor nem fenyegettél, hogy kitagadsz, hanem utánanéztél, hány éves kortól lehet csináltatni.
Tulajdonképpen röviden és velősen megfogalmazta azt, amit a laza anyaságról gondolok. Amit követni szerettem volna mindig. Vannak korlátai, mert megmondom neki, hogy mikor kell hazaérnie és ha mínusz tíz fokban bokavillantós nadrágban indulna el otthonról, akkor azért ráparancsolom a hosszú zoknit. De alapvetően a saját maga ura, én pedig csak a határokat szabom meg.
Nem szabad mindent, de azért majdnem mindent lehet.
Azért választottam a laza anyaságot, mert hiszek abban, hogy akkor lesznek a gyerekeim önálló és felelősségteljes felnőttek, ha meghozhatják már gyerekként a saját döntéseiket. Már egészen kicsi korukban választhattak például vacsorát, igaz, hogy csak két választási lehetőséget ajánlottam fel, mert azért magammal sem akartam kiszúrni. Valahogy ezt próbálom egyensúlyban tartani: nekik is meglegyen a lehető legnagyobb szabadságuk és én se legyek áldozat.
A laza anyaságba tartozik az is, hogy engedem, hogy a gyerekem rendelkezzen a saját testével. Ez például azt jelenti, hogy ha piercinget akar, akkor lehet piercingje, ha be akarja festeni a haját, akkor befestheti, és ha nem szeretne ebédelni háromévesen, akkor megteheti. Csak hát közben ugye azért itt bennem feszül az, hogy nem biztos, hogy helyeslem a döntéseit. Annyira könnyű lenne azt mondani, hogy nem, ne lyukasztasd ki a bőrödet, mert minek, vagy ne legyen tetoválásod, mert majd hogy nézel ki, ha tárgyalásra kell menned felnőttkorodban, és egyél ebédet, mert én azt mondtam, hogy most vagy éhes. De nem teszem, inkább leharapom a nyelvem, és igyekszem kompromisszumokat kötni. Hogy majd csak 16 éves kor után legyen mindenféle testmódosító beavatkozás, addig maximum fülbevaló. Vagy hogy legyen tetoválás majd, de inkább csak olyan helyen elsőre, ahol azért még el tudja takarni, ha szeretné. És hogy a haját befesthetjük, de használjunk bio kimosható festéket, hogy mégse tegyük tönkre teljesen.
Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash
Ez bizony stresszes dolog, mert sokszor a saját véleményemmel kell szembemennem.
A laza anyaság azt is jelenti, hogy hagyom, hogy kipróbálják magukat, csak abba avatkozom bele, ami ön- és közveszélyes. Néha el kell esniük ahhoz, hogy megtanulják, hogyan álljanak talpra, néha kudarcokat kell átélniük ahhoz, hogy meg tudják oldani a problémáikat. Olyan egyszerű kérdésekben kell lazának lenni és hagyni őket kibontakozni, mint hogy mit tegyenek, ha éhesek, hogyan készítsenek maguknak vacsorát, hogy kiskamaszként ébredjenek rá, hogy ciki, ha büdös a hónaljuk, és használják azt a fránya dezodort, vagy hogy ha nem teszik a szennyesbe a ruhájukat, akkor nem lesz tiszta ruha a szekrényükben. Nem loholok folyton a nyomukban, kínálom őket étellel, kenem be őket dezodorral és szedegetem össze a szennyesüket, mert azt az egy célt tartom a szemem előtt, hogy mindent megtanuljanak, amire a felnőtt, önálló életükben szükségük lesz.
Nem könnyű, komoly erőfeszítéssel jár néha részemről ez, ami kívülről lazaságnak tűnik, másrészt viszont ezt gondolom helyesnek, úgyhogy a végén azért csak megveregetem a vállamat, hogy jó lesz ez így, rendben lesznek a gyerekek, megtanulják, hogyan hozzanak döntéseket a saját életükről.
Azt azért már előre látom, hogy mennyire ki fogok borulni, amikor elérkezik az idő, hogy már eljárhatnak bulizni itthonról bele az éjszakába.
Itt fogok ülni az ebédlőasztalnál, és lesem a telefonomat, hogy mikor hívnak fel, hogy bajban vannak, hogy segítség kell, menjek értük, bántják őket. Mert természetesen, mint minden rendes, becsületes, szorongó anya, az én szemem előtt is a legborzasztóbb forgatókönyvek pörögnek minden egyes alkalommal, amikor nincsenek velem. Ha nem hívnak fel, hogy odaértek az iskolába, akkor biztos elrabolták őket út közben. Ha nem érnek haza időben a különóráról, akkor biztos elkapta őket egy szatír.
Elég szörnyű a saját fejemben létezni, és ezeket a rettegéseket átélni, fárasztó és stresszes saját magamat elviselni. Épp ezért az aggodalmaimat nem is mondom inkább nekik. Csak amikor megérkeznek, felhívnak, és épségben vannak, akkor egy mély sóhaj szakad fel belőlem, hogy jól van, ezt a napot is megúsztuk sértetlenül. A bulizós időszakban is így lesz, nem fogok szólni, elengedem őket, mert ez lesz épp akkor, abban az életkorban a dolguk, hogy bulizzanak, de azért megvárom őket ébren, mert az a biztos, ha ugrásra készen állok.
Ilyen egy laza anya élete: a gyereknek szabadság, az anyának körömrágás.
A laza anyaság a tiszteletről is szól, hogy a gyereket nem egy táviranyítós kisautóként kezelem, hanem önálló emberi lényként, akinek van véleménye, van személyisége, vannak vágyai és álmai, amiket meg szeretne valósítani. Az én feladatom anyaként, hogy segítsem az útján, terelgessem, ne hagyjam teljesen letérni az útról úgy, hogy közben nem nyomom el, nem akarom ráerőltetni a saját akaratomat. Mert attól még, hogy én balettáncos akartam lenni mindig, ő nem biztos, hogy boldog lenne balettáncosként. És attól még, hogy én nem festeném zöldre a hajam, lehet, hogy neki meg ettől lesz teljes az élete.
Hibáznak? Persze, hogy hibáznak. Dehát ha sosem hagyom őket hasra esni, akkor nem tanulják meg, hogy ne ugráljanak ész nélkül. Ha pedig a hasra esés ebben az esetben azt jelenti, hogy lesz egy elrontott frizurája vagy egy piercing nyomot hagy rajta, akkor ám legyen. Az ő élete, az ő döntése.
Szponzorált tartalom
