Az egygyermekes édesapa, Zoltán (52) felesége súlyos betegség miatt feküdt hónapokig kórházban. “Egy hároméves kisfiunk van, Máté, akit korábban szinte csak a feleségem gondozott. Én vezető beosztásban vagyok, sokat dolgoztam, alig voltam otthon napközben, és ha hazaértem, akkor sem volt mindig türelmem játszani a fiammal, a gondozásába pedig alig folytam bele. Az édesanyja fürdette, öltöztette, ő vitte orvoshoz. Aztán amikor a feleségem kórházba került, szinte egyedül maradtunk a fiammal, néhány hétvégét leszámítva, amikor a testvérem odautazott hozzánk segíteni. Persze felvettem egy bébiszittert, egy egyetemista lányt, mert többször otthonról dolgoztam ugyan, de Máté még túl kicsi ahhoz, hogy órákra lekösse magát. És az anyukája is sokkal nyugodtabb volt így. Az óvodába én vittem, és én is mentem érte, bár néha
előfordult, hogy közbejött valami a munkahelyen, és megkértem az óvónőt, hogy vigye haza magához. Máté persze nagyon haragudott rám, volt, hogy egész este nem szólt hozzám.
Főleg az nem tetszett neki, amikor még elvonultam a dolgozószobába, és rábíztam őt a bébiszitterre.”
“Beszóltak, mert nem adtam rá napsapkát”
Zolinak sok mindenre az egyetemista lány hívta fel a figyelmét. “Amikor Máténak torokgyulladása lett, és lázcsillapító szirupot adtam neki, otthagytam a konyhapulton a gyógyszeres mérőedényt és kanalat anélkül, hogy elmostam volna. Arra gondoltam, úgyis nemsokára megint kelleni fog. Aztán a kislány jött, és udvariasan szólt, hogy azért el kellene öblíteni. A poharainkat is elmosogatta, amikből napok óta ittunk, nagyon pedáns volt. Én örültem, hogy egyáltalán megtalálom a gyerek holmiját, amikor reggel készítettem őt az óvodába. Az már végképp nem jutott eszembe, hogy napsapkát adjak rá, vagy hogy az oviba nem jó a gumiklumpa, mert abban nem tud mászókázni az udvaron. Volt, hogy az óvónők szóltak, hogy öltöztessem melegebben, vigyek váltóruhát, esőkabátot. De megértőek voltak.
Egyszer fordult elő, hogy visszahallottam valamelyik anya véleményét, hogy ha én mindig öltönyben, frissen borotválkozva jelenek meg, a gyerekre mért adom rá három napig ugyanazt a pólót. Mindig rohantunk reggel, azt sem tudtam, hol áll a fejem.
A feleségemmel többször beszéltünk naponta, ő sok mindenre emlékeztetett. Azt hiszem, mire hazajött, egész belerázódtunk a fiammal, bár meg is könnyebbültünk, hogy anya végre otthon van, és újra gondoskodik rólunk.”
A Lampel családban az apa, Viktor munkahelyet is váltott, hogy délutánonként helyettesíteni tudja a feleségét, amíg az a legkisebb lányukkal volt kórházban. Tavaly a másfél éves Lencsinél rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak, ezért a baba és Viktor felesége, Orsi több hónapot töltöttek a családtól távol, a Tűzoltó utcában. “Vidéken lakunk, ezért ők többször is befeküdtek egy-két hétre, amikor Lencsit műtötték, vagy amikor kemoterápiás kezelést kapott – meséli az édesapa, Viktor. – A három nagyobbal én voltam otthon, de szerencsére a nagyszülők is sokat segítettek. Luca, Beni és Janka is komolyan sportolnak, szoros az időbeosztásuk, ami most kifejezetten jól jött, hiszen tulajdonképpen szinte ugyanúgy zajlottak a hétköznapok, mint korábban. A nagylányunk, Luca már tizenhárom éves, óriási segítség volt nekem mindenben. Ő az, aki tudja, kinek mikor hová kell mennie, és a házi munkából is kivette a részét. Persze mindannyiunknak hiányoztak Orsiék, és nagyon aggódtunk is értük. Próbáltunk minden este beszélni, skype-on telefonáltunk egymással. Hétvégére általában hazajöhettek, szerdától már számoltuk vissza a napokat. Mi itthon, Lencsi pedig a kórházban. Amikor délelőtt bementem a kórházba, úgy intéztem, hogy délutánra már itthon legyek, amikor a többiekért menni kell a suliba vagy edzésre.”
“Az volt a fontos, hogy lelkileg túléljük”
Talán a hatéves Jankának volt a legnehezebb elviselnie anyukája hiányát. “Volt, hogy nagyon el volt keseredve, anyát akarta, nem volt kedve semmihez, edzésre sem akart menni. Ilyenkor vagy meglátogattuk a nagymamát, vagy elvittem őt vásárolni, vagy csak nézelődtünk a helyi bevásárlóközpontban. Vettem neki valami csajos apróságot, és jobb kedve lett.
Szegény Jankának akkortájt volt az óvodai ballagása, amikor Lencsivel elkezdtünk kórházba járni. Mindig furdalni fog a lelkiismeret, hogy nem tudtunk ott lenni teljes szívünkkel, nem tudtunk együtt örülni vele, még virágot is csak a nagyszüleitől kapott.
Egyébként ez az időszak, azt hiszem, jó hatással volt a kapcsolatunkra Jankával, sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, és talán már kevésbé ragaszkodik annyira az anyjához.” A két nagyobb testvér, Luca és Beni nagyon fegyelmezetten tartotta magát, ők egyébként is kicsit zárkózottabbak, nehezen beszélnek az érzelmeikről. “Luca is sokat sírt, de nem nagyon akart beszélgetni, ő még az anyját sem engedte soha túl közel magához. Benit egyszer láttam sírni a fürdőszobában, szegényke nem akarta mutatni, mennyire megviseli a kishúga betegsége. Inkább akkor beszélgettünk családosan együtt, amikor Orsiék is itthon voltak. Akkor sokkal vidámabb volt mindenki.”
A nagyobbak sosem panaszkodtak, pedig hiányzott az anyjuk, a kistestvérük, ráadásul Viktor bevallotta, gyakran bizonytalan volt, jól csinálja-e a dolgokat. “Előfordult, hogy megkaptam, hogy béna vagyok, hogy anya jobb szendvicset készít, volt, hogy kiakadtak, mert nem tudtam, hányra kell menni az uszodába. Én igyekeztem nem felvenni ezeket, inkább kerültem a kényes helyzeteket, azzal nyugtattam magam, hogy mindenki feszültebb, egyszerűen túl kell lépnünk az apróságokon, mert azoknak semmi jelentősége. Nem foglalkoztam azzal, hogy nem pakolták el a ruháikat, vagy hogy kicsit elkésünk a suliból, mert valamelyikünk nehezebben indult aznap reggel. Igazából ez az időszak ráébresztett, hogy vannak kevésbé fontos dolgok az életben, amelyekre nem érdemes különösebb energiát fordítani. A fontos az, hogy kitartottunk, hogy Lencsit mindig vidáman vártuk haza. Összefogtunk: én számíthattam rájuk, segítettek, amikor látták, hogy ügyetlen vagyok. És
rájöttem, hogy milyen nehéz dolga van Orsinak, amikor egyedül szervezi a mindennapokat, a négy gyerek életét. Igazából annak örültem, hogy ha nem is olyan tökéletesen, mint ő, de helytálltam.
Most, hogy mindezt a saját bőrömön tapasztaltam, minden tiszteletem az anyukáké.”
“Kiderült, hogy számíthatok a gyerekeimre”
Tamás (44) felesége csak néhány napot töltött kórházban egy nőgyógyászati műtét miatt, de utána otthon még hetekig lábadozott: sokáig nem végezhetett szinte semmilyen házi munkát. “Már elég nagyok a gyerekek ahhoz, hogy szinte bármilyen feladatot rájuk bízzunk – mondja Tamás, aki három csemetével maradt otthon egyedül. A két nagylánya 13 és 16, a fia 9 éves. – Szépen beosztottuk a feladatokat. A lányok mosogattak, takarítottak, teregettek, a fiam porszívózott, behordta a fát. Mire hazaértem a munkából nekem csak vacsorát kellett készítenem, de olyan is volt, hogy a lányok megleptek valamivel. Úgy tűnt, még élvezik is a helyzetet, mondjuk, arra mindig odafigyeltem, hogy akkor is megdicsértem őket, amikor nem végeztek tökéletes munkát. A feleségem nem mindig tudja megállni szó nélkül, ha nem végeznek elég precíz munkát, nekem viszont nincsenek akkora igényeim takarítás és rendrakás tekintetében, nem is szóltam, ha nem volt tökéletesen összehajtva a ruha. A saját tempójukban, lazán végezhették a munkát, hiszen nem volt felügyelőjük. Egyébként igaza van a feleségemnek, hogy igényességre neveli a gyerekeket, de ők ilyen tekintetben lehet, hogy jobban hasonlítanak rám. Szívesen főznek, de utána mosogasson el más. Most, hogy ez nem volt alapkövetelmény, még élvezték is a dolgot, és örömmel újságolták az anyjuknak, hogy nélkülem csinálták meg a paprikás krumplit. ”
Tamás a feleségével is megbeszélte az új taktikát: hagyja, hogy a gyerekek a saját tempójukban végezzék a feladataikat, ne ellenőrizze őket mindig. “Ez persze nem mindig sikerült, és most már, hogy anya teljesen felépült, naná, hogy a gyerekek sem ragaszkodnak a házi munkához, mert ő megcsinálja, csak néhány, kisebb feladatot hagytunk meg nekik, ami most már csak az övék. A fiamnak maradt a kutya- macska etetése, a lányok pedig felmosnak és port törölnek. De azt hiszem, nem is ez a lényeg, hanem az, hogy kiderült, nem kell aggódni miattuk, mert felelősségtudó, ügyes gyerekek, akikre lehet számítani, ha úgy adódik.”
