Fel sem merült bennem, hogy férfi létemre mellrákom lehetne… de sajnos az volt.

Meglepő lehet, de a férfiak mellében ugyanúgy van mirigyállomány, mint a nőkében, ezért daganat előfordulása az esetükben éppúgy lehetséges. Nehezíti a felismerést, hogy ez nem jár fájdalommal egyik nemnél sem.

„Egyszerűen fogalmam sincs, hogyan alakulhatott ki nálam. Semmilyen előjele nem volt, a családban közel s távol senkinek nem volt daganatos megbetegedése” – meséli Enyedi Dezső, aki saját családi gazdaságukat vezeti, több évtizedes agrárüzemmérnöki gyakorlattal.

„Így utólag egészen biztosan elmondható, hogy nagy szerencsém volt. Emlékszem, álltam a fürdőszobában borotválkozáshoz készülődve, és mivel nálunk elég nagy a tükör, felfigyeltem arra, hogy az egyik mellbimbóm befelé fordul.

Gondoltam, van ilyen, férfiaknak ugye ez nem annyira lényeges… De mégis furcsának tűnt.

Hosszas netes böngészés döbbentett rá, hogy mellrákom lehet. Mivel elég racionális ember vagyok, fel sem merült bennem a kérdés, hogy hogyan lehet egy férfinak mellrákja. Ha ott van, tünete van, és az orvosi diagnózis is igazolja, akkor el kell fogadni.”

„Szerencsére fantasztikus háziorvosom van, akivel jó kapcsolatot ápolok. Amikor elmondtam neki, mit vettem észre, megvizsgált, és részben megerősítette a gyanút, de természetesen a pontos diagnózist csak a vizsgálatok elvégzése után kaptam” – folytatja történetét Enyedi Dezső.

„Amikor a kórházban mintát vettek, a doktornő közölte, hogy nagy szerencsém van, amiért időben jöttem, mert ez még nem nagy daganat, csupán 14*15 milliméteres. A feleségem persze megijedt, mert fogalmunk sem volt róla eleinte, hogy ez mégis milyen súlyos, lehetnek-e áttéteim… Nem tudtuk, hogy a későbbi életminőségem hogyan változik meg. A gyerekeim és unokáim maximálisan támogattak, mellettem álltak, mind érzelmileg, mind fizikailag.

Én egy meglehetősen tárgyilagos ember vagyok, úgy fogtam fel a dolgot, hogy ez is az élettel jár, tehát meg kell oldani!

Fel sem merült bennem a kérdés, hogy hogyan lehet egy férfinak mellrákja. Ha az orvosi diagnózis is igazolja, akkor el kell fogadni.

Nagy szerencsém, hogy az orvosaim és a családom összes tagja ebben a szemléletben segített. Illetve talán az is jól jött, hogy egy nagy építkezés kellős közepén voltunk, ami elvonta a figyelmemet arról, hogy túl sokat foglalkozzak magammal. Persze menni kellett vizsgálatokra, amiket tetszik, nem tetszik, de muszáj megcsinálni. Mindemellett egy középvállalat vezetője voltam, aki ötvenegynéhány emberért felelős… Úgyhogy volt éppen elég elfoglaltságom. Jóllehet, amikor megtudtam, hogy rákos vagyok, azonnal lemondtam a cégvezetésről. Orvosaim ugyanis azt tanácsolták, hogy kerüljem a stresszt.”

„Én úgy gondolom, hogy mindenkinek figyelnie kell saját magára, függetlenül attól, hogy férfi vagy nő.  Legalább a tényleg látható, nyilvánvaló jelekre figyeljünk oda, nem csak a mellel, hanem egyéb testrészeinkkel kapcsolatban is! Az orvos csak akkor tud meggyógyítani bennünket, ha elmondjuk, hogy milyen változást vettünk észre, hiszen ő nem lát bennünket mindennap. Hiába megyünk a legkiválóbb szakértőhöz, óriási segítség lehet a számára, ha az észlelt tüneteket felsoroljuk neki. A műtétem után szerencsére kiderült, hogy egyáltalán nem szükséges kemoterápia és egyéb eljárás vagy beavatkozás, elegendő a gyógyszeres kezelés, viszont utána azonnal genetikai vizsgálatot végeztek ugyanúgy, mint az osztályról kikerült összes beteg esetében.

Szerencsére nem állapítottak meg semmi olyat, ami családi halmozódásra utalna.

Vagyis nem hordozok olyan gént, ami miatt az utódaimnak aggódniuk kellene. Két gyerekem van és négy unokám, szóval nagyon fontos volt számomra ez a megerősítő információ, hogy nekik – ilyen szempontból biztosan – nem lehet bajuk.”

„Bevallom, én mindig abban bíztam, hogy a betegséget idejekorán elcsíptük, és hogy nagyon jó kezekbe kerültem. A háziorvosom pillanatok alatt intézkedett. A kórházban pedig, ahol a mintát vették, szintén mindenki becsülettel tette a dolgát. A műtétet a szakterület egyik legkiválóbb orvosa végezte, aki jó pszichológus is.  Láthatóan úgy viszonyultak a helyzetemhez, hogy nagyon érezzem a segítő szándékot. Ehhez én csak annyit tehettem hozzá, hogy nem estem pánikba, és megőriztem a nyugalmamat. Egyszerűen nem tehettem meg, hogy pesszimista legyek!” – emlékszik vissza Enyedi úr.

***

„Hetvenegy éves vagyok. Gyógyultnak nyilvánítottak, élem tovább az életem. Köszönettel tartozom mindazoknak, akik mellettem álltak, segítettek abban, hogy a legjobb orvosok gyógyítsanak, és kövessék nyomon állapotom változásait.  Köszönöm nekik.”