„Ahogy eldöntöttük, hogy babát szeretnénk, hamar pozitív lett a teszt” – meséli a fiatal nő. “Valami azonban nem stimmelt. Már másnap véreztem, és fájt, görcsölt a hasam. Elmentem a nőgyógyászomhoz, aki hasi és hüvelyi ultrahangot is csinált, de azt mondta, nem lát semmi különöset, menjek nyugodtan haza pihenni.
Már éjszaka annyira rosszul lettem, hogy hajnalban rohantunk a kórházba, tudtam, hogy nagy baj van. Megállapították, hogy méhen kívüli terhességem van, nem is értették, az orvos hogy nem vette észre az ultrahangon…”
Életmentés veszteségekkel
Azonnal megműtötték Nikolettát, az egyik petevezetékét is ki kellett venni. „Azt mondták, a másik sincs túl jó állapotban. Úgyhogy próbálkozzunk, ha babát szeretnénk, de ha nagyon nem sikerül, menjünk lombikra.”
Így is alakult, ám a következő két terhesség is méhen kívüli lett, aztán sikertelen lombikok következtek. „Egyre jobban elkeseredtünk. Nagyon nehéz volt mindig pozitívan hozzáállni a következőhöz, amit mindig óriási csalódás követett. Én azt mondtam, mindegy, hogy hogyan, én mindenképp anya akarok lenni. Úgyhogy jelentkeztünk örökbefogadásra.
Még egy támogatott lehetőségünk volt hátra, azt mondtuk, még egyszer, utoljára elmegyünk, de már szinte nem is érdekelt. Talán épp ez segített: nem akartam már görcsösen.
Dóri és Nikoletta
Mert igen, az utolsó, a hetedik sikerült: Nikoletta várandós lett. „Ez olyan pillanat, amit soha nem felejtek el. Annyira megszoktam addigra a kudarcot, hogy még tesztet sem csináltam, a vérvételre mentünk el. Jó sokat kellett várni az eredményre. Gábor kint várt, és mikor kijöttem az orvostól, az örömtől meg sem tudtam szólalni. Csak a hüvelykujjammal mutattam, hogy sikerült. Leírhatatlan volt a boldogságunk.”
Így 2015-ben, négy évvel ezelőtt megszületett Dóri, mindenki szeme fénye. „Óriási öröm volt, de nehéz, fárasztó évünk volt, nem aludtunk szinte semmit. Amikor kicsit könnyebbek lettek a mindennapok, egyből a testvéren kezdtünk gondolkodni, hiszen annak idején három gyerekről álmodoztunk.”
Jöhet a második baba! Vagy?
Nikoletta a nőgyógyásznál folytatta a családtervezést, a vizsgálat rutinszerű része volt a rákszűrés, a mammográfia. Ez a következő pont, ahol az élet próbára tette őket.
„Több nap is eltelt, de nem volt eredmény. Mondtam is anyukámnak, ha gond lett volna, biztosan hívtak volna. Aztán hétfő este, fél hétkor csörgött a telefon. A nőgyógyász asszisztense volt, azt mondta, másnap menjek be, mert baj van. Nem kaptam levegőt.”
Ráadásul Nikoletta hiába ment be, nem tudta meg, mi is az a baj. Hihetetlen, de szinte kerülték őt az egészségügyisek. „A doki kezembe nyomta a papírt azzal, hogy nem jó az eredmény. Megkérdezte, van-e nőgyógyászom, mondtam, hogy van. “Akkor hívja fel, és majd elmondja a teendőket.” Még onnan, a folyosóról telefonáltam. Mondtam az orvosomnak, hogy itt ez a lelet, de nem értek belőle semmit.
Beolvastatta, hogy melyik rubrika van beikszelve. Mondtam. – Az nem jó – felelte. – Miért, az mit jelent? – Méhnyakrákot. Azt hittem, összeesek, megfordult velem a világ. Valahogy hazatámolyogtam.
“Azt mondtam, vegyék ki, attól én még ember maradok, csak itt legyek a gyerekemnek.”
Másnap kenetet vettek, és gyorsított eljárásban – ami így is tíz napot jelentett – megvolt a biztos eredmény, ami szintén a lehető legrosszabb állapotot mutatta. Konizációs műtét következett – ennek során kimetszenek egy szövetrészt a méhnyakból azért, hogy lássák, meddig terjedt a daganat. Jó esetben „ép széllel” sikerül kivenni az érintett részt, így a továbbterjedést is megakadályozzák. Ha azonban az látszik, hogy a metszet a szélén is kórosan elváltozott, akkor nincs más megoldás, mint a még nagyobb műtét. Nikolettánál ez volt a helyzet. Az édesanyának kivették a méhét és az egyik petefészkét, a másikat is csak azért hagyták bent, hogy ne bolygassák a hormonrendszert, ám hiába, a sugár- és a kemoterápia minden női működését tönkretette. Nem lehet több gyermeke, de most nem is ez jutott először az eszükbe, hiszen már az élete volt veszélyben. „Mikor kiderült, hogy ki kell venni a méhemet, napokig nem tudtam aludni, és nagyon sokat sírtam. Persze azt mondtam, vegyék ki, attól én még ember maradok, csak itt legyek a gyerekemnek. Tizenöt éve, mikor apukám meghalt, én hátat fordítottam Istennek. Most újra naponta imádkoztam, hogy csak amíg felnevelem a gyerekemet, addig éljek, mert nekem ő jelent mindent.
Az nem lehet, hogy ennyit küzdöttem érte, mindent bevállaltam, és az legyen a vége, hogy másfél évesen itt hagyom! És talán tényleg van ebben valami, mert megsegített a sors, itt vagyok, élek.
Egy teljesen új élet
Két éve volt a műtét, akkor az is kiderült, hogy szerencsére nincsen áttét, a daganat nem terjedt tovább. Nikoletta azóta sem tudja, miért pont ő lett érintett – ahogy mondani szokás. „Azóta is tagadásban élek. Most is azt mondom, ez nem velem történt meg. Nem volt semmilyen előjele, se vérzés, semmi, legfeljebb a lábaim fájtak, és talán nem tett jót az sem, hogy sokat híztam a lombikok alatt. Viszont a családomban sosem volt ilyen megbetegedés. Úgyhogy mikor az orvos kimondta, hogy rák, egyből a koporsóban láttam magam.”
A műtét után még sokáig nagy fájdalmai voltak, és a mai napig érzi a betegség nyomait, viszont minden lelete negatív. A kritikus két év is letelt tavaly novemberben, már csak félévente kell kontrollra járni.
Ma nem érdekel, ha kicsit vár a munka
Most, hogy Nikoletta már túlélőnek számít, azt mondja, mint oly sok mindenkit, őt is megváltoztatta a betegség. „Morgós ember voltam azelőtt, mindig mindenen panaszkodtam. A lombikok okozta sok stressz után talán így jelzett a szervezetem, hogy kezdjek másként gondolkodni. Ma már elengedem a bosszantó dolgokat. Ha mondogatom, attól sem lesz változás, csak magamat idegesítem. A másik dolog az, hogy előtte mindenkinek meg akartam felelni, a lakást is állandóan rendeztem, takarítottam. Ma nem érdekel, ha kicsit vár a munka.”
Nikoletta férje nehezen beszél a problémákról és arról, hogyan éli meg a dolgokat. A nehéz időkben sokszor a munkájába temetkezett. „Egyre korábban ment a műhelybe, és egyre később jött vissza” – mondja Nikoletta erről az időszakról. „Azt mondják, egy gyerek egy házasságot vagy összeköt, vagy széthúz. Nálunk az utóbbi történt, mivel mindent nagyon jól akartam csinálni a gyerekkel, szinte szimbiózisban voltam vele, ami eltávolított minket egymástól.
Aztán még hozzájött a műtét, csak most tartunk ott, hogy kezdünk újra összemelegedni. De nagyon jó dolog, hogy egyáltalán eddig kitartottunk egymás mellett.
Nikoletta elfogadta ugyan, hogy Dóri nem kap kis testvért, azért néha fáj a szíve emiatt. „Nemrég született egy kisfiú a családunkban, akkor nagyon rossz érzés volt, hogy nekem már nem lehet. De hát nem tudok mit csinálni, ha egyszer kivették a méhemet. Ezzel itt lehetek a gyerekemnek, ez volt az ára. Ő már többször megkérdezte, mi az a vágás a hasamon. “Tudod, mikor anya sokat feküdt, mert fájt a hasa, ki kellett venni azt, amiben te benne voltál. Ezért nem tudok több babát szülni” – így szoktam magyarázni neki, de nem tudom, mennyire érti.
Amikor azzal a kisfiúval játszott, azt mondta, anya, én is szeretnék egy kis testvért! Az nekem is kemény pillanat volt. Azóta kapott egy kiskutyát. Azt mondtuk, neked ő lesz a testvéred.”
