Hogyan kezdett ezzel a betegkörrel foglalkozni, és milyen indíttatásból?
Szegeden, az egyetemi éveim alatt dolgoztam együtt először mellrákos nőkkel. Akkor és ott köteleztem el magam ebben az irányban. Később egy kórházban helyezkedtem el pszichológusként, ahol a szülészeti-nőgyógyászati osztályon többek között méhnyakrákkal és egyéb nőgyógyászati daganatos megbetegedéssel küzdő nőkkel foglalkozom, főként a műtéti időszakban. Hozzávetőlegesen egy éve keresett meg Tóth Icó a Mályvavirág Alapítványtól, hogy segítsük egymás munkáját. Azóta különböző városokban található „Mályvavirág Pontokra” látogatok el, ahol pszichológiai konzultációt, segítő beszélgetést, tanácsadási feladatokat látok el. Egyfajta összeköttetőként is dolgozom, hogy megfelelő szakemberhez tudjanak fordulni az érintett nők. Terveztünk egy könyvecskét, ami végigvezetné őket ezen a „rázós útszakaszon” és gondolkodunk egy tíz alkalmas csoport lehetőségén is, ez leginkább már a műtéten, kezelésen átesetteket segítené a feldolgozásban.
Mi az, amivel az elején szembesült, amit esetleg önnek is meg kellett tanulnia róluk, általuk?
Hozzávetőlegesen szinte mindent. Hiszen a pszichoonkológia tudománya mellett a másik fő pillér, a magyarországi egészségpszichológia intézményesülése és képzése csupán az elmúlt évek vívmánya, így főleg külföldi kutatásokból, publikációkból, hazai tapasztalatokból lehetett építkezni. Emellett minden eset egyedi és egyéni, minden megélés más, így minden érintett nővel való közös munka adott számomra valami tanulságot.
Vannak-e közös pontok ezeknél a pácienseknél? Melyek a fázisok, amiken keresztülmennek azután, hogy megkapják a diagnózist?
Eltérő alapokkal érkeznek meg ebbe az élethelyzetbe, más erőforrásokkal rendelkeznek (mind lelki, mind fizikális és környezeti értelemben), más megbetegedési specifikumokkal és felépülési tendenciákkal. Azonban általánosan elmondható, hogy már a diagnózis felállítása előtt rengeteg bizonytalansággal, félelemmel és szorongással küzdenek. Később jön a sokk, amikor az érintett először szembesül azzal, hogy rákos megbetegedésben szenved, amikor az egész valóssággá válik. Ezek után jellemzően – úgymond – maga előtt is tagadni próbálja, azt mondja, vele ilyen nem fordulhat elő. Ezután egy érzelmi hullámvasút következik: alulhangoltság, szorongás, bizakodás és remény. Emellett zajlanak a sebészeti és más eljárások, amelyek mind megnehezíthetik vagy akár erősíthetik ezeket az érzéseket. A kezelések, a kontrollok újabb megpróbáltatások elé állítják őket, de ilyenkor már elindul az elfogadás, az „új én” kialakítása. Ám a félelem valahol mindig megmarad.
Kreidl Márta
Mennyit számít a lelki karakter a gyógyulásban? Van-e “ideális” hozzáállás?
Rengeteget. Nem mindegy, hogy legyőzhetetlen akadályként gondolunk egy daganatos betegségre, vagy el tudjuk fogadni az állapotunkat, és napról napra meg tudunk küzdeni az aktualitásokkal. Valahol az arany középút megtalálása a cél: ne hatalmasodjon el rajtunk az állapotunk és az érzelmeink. Próbáljunk apróbb célokat megfogalmazni, hogy lehessen sikerélményünk. De nem szabad „sprintként” sem tekinteni rá, hiszen a rehabilitáció és kontrollok is hosszú éveket ölelnek fel, vigyázni kell az erőtartalékokra.
Mást jelent-e egy ilyen helyzet egy fiatal illetve egy középkorú nőnek?
A fiatal páciensen gyakran azt látni, hogy lendületesebb. A betegséggel folytatott harcot egyfajta átugrandó akadálynak tekinti, amit le kell győzni, és túl lesz rajta. Ilyenkor érdemes módjával, de a realitáshoz közelíteni ezt a fajta lendületet, hogy minél tovább megmaradjon. Emellett a gyermekkérdés is nehéz ilyenkor. Ha eltávolítják a teljes méhtestet, az azt jelenti, hogy lehetetlenné válik a gyermekszülés, ami egy gyermektelen nő esetében nem csupán a családalapítást strukturálja át, hanem a magáról kialakított képet is. Egyfajta „kevesebb vagyok”, „más vagyok”, „nem is vagyok igazi nő” érzése jelenhet meg, a gyermekáldás fizikai képtelenségét gyakran stigmaként élik meg. Ez rendkívül veszélyes mind rájuk, mind pedig a házasságukra, nézve.
Egy örökbefogadás lehetősége enyhítheti a veszteséget, ám alapvetően nem orvosolja az összes fájdalmat, csalódottságot és szégyent. Azonban a már szült édesanyáknak sem feltétlen könnyebb, hiszen náluk az lesz a fő kérdés, hogy sikerül-e felnevelniük a gyereküket, és ez az, ami igazán kétségbe ejti őket. Emellett időszakosan ki-kiesnek a gyermeknevelésből a lábadozás időszakában.
Egy középkorú vagy idősebb nő esetében másképpen alakul a képlet, többnyire már gyermekeik vannak, sőt, unokáik, dédunokáik, így az, ha elveszítik a méhüket, nem jár ilyen mértékű lelki deficittel. Emellett viszont a szexualitás náluk is komoly kérdéseket vet fel. Általában nem az első megbetegedésük ez már ilyenkorra, így tudják, mivel jár egy műtét, egy hosszas kezelés. Ez a korosztály is harcol a betegséggel, de inkább alázattal, mintsem vehemensen. Szakemberként azonban figyelni kell arra is, hogy a feladás, a beletörődés nem támogatja a gyógyulást.
Mik a kezelések és a rehabilitáció nehezebb pontjai, veszteségei? Mit jelent a megváltozott életmód?
A sebészeti műtét, az utókezelések mind-mind nehézségek. Mind a mellékhatások, mind a lábadozás, mind a bizonytalanság szempontjából. Talán meglepő, de a rehabilitációs időszakban a legidegőrlőbb az, hogy folyamatosan kontrollvizsgálatokra kell járni. Ilyenkor újra meg újra felmerül, hogy vajon találnak-e valamit? Lesz-e kiújulás? A megváltozott életmód rendkívül szerteágazó: dietetikai, mozgásos, egészségügyi és életviteli elemeket is tartalmaz. Lelki oldalról megközelítve egy olyan időszakot jelent, amikor már tudja az érintett, hogy soha többet nem lesz semmi olyan, mint volt.
Hogyan tudja ön átsegíteni ezeken a pontokon az önhöz fordulnak? Milyen pszichológiai módszerek segíthetnek?
Én leginkább kognitív, relaxációs és imaginációs technikákkal dolgozom. De emellett a művészetterápia, mozgás- és táncterápia, hipnózisterápia és egyéb pszichológiai módszerek is rendkívül hatásosak. Egy jó szakember (legyen az bármilyen területről) kezében minden eszköz hasznos lehet, így inkább mindig szakembert érdemes keresni. Olyat, akiben bízni tudunk, akinek meg tudunk nyílni.
“Legyünk mi a támasz, ne pedig az, akinek szüksége van a támaszra.”
Kap-e mindenki szakszerű lelki segítséget, akinek szüksége lenne rá?
Az egészségügyi rendszernek megvannak a maga korlátai. Ugyanakkor egy jó orvos-beteg kapcsolat, a nővérek részéről egy-két segítő szó vagy az összekötés más érintettekkel nem igényel új státuszokat egy osztályon, csak némi odafigyelést.
Mi jelent sikerélményt ezen a területen?
Az, amikor látom, hogy az érintett a bizalmába fogad, megtisztel azzal, hogy elmondja a történetét. Attól függetlenül, hogy milyen hosszú és milyen kimenetelű lesz a közös munkánk, az a legfőbb, hogy érezze, bármi történik is, számíthat rám, én meghallgatom és elfogadom. Ez az igazi siker.
Nyilván magának a feladatnak is megvannak a lelki terhei. Hogyan viseli ezeket – különös tekintettel arra, hogy nőként segít?
Talán jobban át tudom érezni azt a fájdalmat vagy veszteséget, amin ezek a nők átmennek, hiába nem érezhetem ugyanazt. Mindemellett ezek sokszor „kényes” kérdések, problémák, amelyeket egy nővel könnyebben megosztanak. Természetesen a szakmai fejlődés, a folyamatos önmonitorozás és a határtartás elengedhetetlen ezen a pályán.
Milyen módon segíthetnek a hozzátartozók, barátok?
Nagyon fontos szerepük van; a környezet visszatükrözése, támogatása és elfogadása rendkívül sokat tud segíteni vagy gátolni. A legnagyobb segítség ilyenkor az, ha megkérdezik az érintett hölgyet, hogy mire van szüksége: meghallgatásra, érzelmi támaszra, pozitív gondolatokra, egyedüllétre? Egyik pillanatban erre, a másikban arra, többnyire ez a tapasztalat. Ne ijedjünk meg a hangulati hullámzástól, fogadjuk el, és igyekezzünk ennek mentén segíteni: ha kell, csak üljünk le, és hallgassunk csendben egymás mellett. Semmi esetre se essünk kétségbe, ne hagyjuk, hogy elárasszanak minket az érzelmeink, legalábbis ne a beteg jelenlétében. Legyünk mi a támasz, ne pedig az, akinek szüksége van a támaszra.
Mi a tapasztalat, megviseli-e a házasságokat a betegség? Milyen házastársi hozzáállásokat lát?
Minden daganatos megbetegedés kihat az egész családra. A folyamatos hangulatingadozás, a félelem, feszültség alatti nyomásban a házastársnak is éppúgy helyt kell állnia, mint az érintettnek. A betegség összekovácsolhatja a párokat, ám vannak olyan házasságok, amelyben a házastárs egy idő után nem érti, hogy a felesége, párja miért „nyalogatja még mindig a sebeit”. Ez az igazi vízválasztó: ahogyan elül a por a betegség körül, akkor van idő arra, hogy az érintett újrastrukturálja magát, hogy szembenézzen az elmúlt időszakkal. Ilyenkor előfordul, hogy környezet felől inkább azt a nyomást kapja, hogy „legyen már túl rajta”. Ám ez sosem ilyen egyszerű.
