Elképesztő, hogy egyes gyerekek mi mindenen mennek át, és sokszor keményebben viselik, mint bármelyik felnőtt. Tamás húszéves koráig harminc műtéten esett át. „Ha a születésekor láttam volna, hogy mi fog történni, biztosan összeroppantam volna. De így, hogy nem láttam, képes voltam mindig csak a következő lépésre koncentrálni” – mondja édesanyja, Fellner Márta, aki huszonöt éves volt, amikor két és fél évvel első fia születése után ismét várandós lett. A babával valami nem stimmelt, meg kellett indítani a szülést a harmincnegyedik héten, és mint kiderült, kisfia, Tamás súlyos vesebetegséggel jött a világra, így a kórházból egyből a Gyermekklinikára került. Alig volt hároméves, amikor kimondták: előbb-utóbb mindenképp transzplantációra lesz szükség nála.
Átmeneti megoldás
A vesebetegségek kezelése nem úgy zajlik, hogy van egy így-úgy működgető szerv, amivel várólistára kerül az ember, és a következő pillanatban már az új veséjének örülhet: először általában mindenféle beavatkozásokkal és gépekkel próbálják pótolni a vese munkáját, miközben az fokozatosan mondja fel a szolgálatot. Tamásnál ez a helyzet épp akkor állt elő, amikor az első osztályt kezdte volna, iskola helyett ő a kórházba ment.
Először is beültettek egy katétert a hashártyához, amin át mindennap be kellett áramoltatni a testébe azt a folyadékot, ami „átmosta” a vérét, megtisztította a méreganyagoktól, vagyis az orvosok külső berendezéssel, egy csövön át pótolták a vese munkáját. Olyasmi ez, mint mikor egy jól működő szervvel pisilni mennek az egészséges emberek, csakhogy ez jóval tovább tart: naponta négyszer-ötször fél órán át méregtelenítettek édesanyjával. Reggel, délben, délután és este.
Tamásnak így sem kellett kihagynia az iskolát
Márta nem akarta, hogy fia emiatt kimaradjon az iskolából, ezért Tomi így, katéterrel járta végig az alsó tagozatot. „Megértette, hogy muszáj – mondja az édesanyja. – Bármilyen kezelésre vagy beavatkozásra volt szükség, részletesen elmagyaráztuk neki, mindent megértett, és fegyelmezetten végigcsinálta.”
Tamásban annyi maradt meg az egészből, hogy nem mehetett úszásra a többiekkel. Meg még pár dolog… „Emlékszem a műanyag tasakra meg a csőre, amit nem piszkálhattam. És hogy naponta többször kellett nyugodtan ülve megvárni, amíg vége a tisztításnak. Kicsit unalmas volt” – meséli ma a fiatal srác, hozzátéve: alsóban elfogadóak voltak vele az osztálytársai, „felsőben már voltak gondok, de gimiben ez véget ért, ott már jó emberek voltak.”
A családtagok sorra ajánlották fel a szervüket
Három és fél éve tartott már a hasi dialízis, amikor úgy tűnt, a tízéves kisfiú szervezete nem bírja tovább: mielőbb szervátültetésre van szükség. „Az édesapjával rögtön mondtuk, hogy természetesen jelentkezünk donornak.”
Elkezdték kivizsgálni a közeli rokonokat, ahogy ilyenkor szokás, és kiderült, hogy az édesanya alkalmas, sőt összeférési okokból csak ő adhat szervet a fiának.
„Nem volt min gondolkodni, nagyon elszánt voltam – mondja Márta. – Beteg gyereket szülni azért kicsit minden anyának lelkiismeret-furdalás, még akkor is, ha tudjuk, hogy nem mi okoztuk a bajt. Ez ilyen tudat alatti dolog, és úgy éreztem, ezzel a műtéttel kicsit hozzá tudok tenni az egészségéhez. És hát ragyogóan lehet élni egy vesével.”
Az élődonoros transzplantáció egyszerre két műtőben történik. Először a donort tolják be, kiveszik a vesét, utána jöhet a recipiens (vagyis a fogadó személy), hogy a szerv minél kevesebbet legyen testen kívül. Persze minden műtétnek van kockázata, és Mártát korábban sosem altatták, nem is műtötték, mégsem emiatt aggódott. „Csak azért volt izgalom bennem, hogy Tomiban beinduljon, működjön a szerv. Mikor felébredtem, egyből azt kérdeztem, ő hogy van.”
Tamás jól volt, bár újra meg kellett műteni a harmadik napon, mert nem javultak az értékei. „Mondták, hogy ez normális, nem mindig indul be rögtön a vese. Úgyhogy jött az izotópvizsgálat, ultrahang… újra felnyitották, és kiderült, hogy az egyik vezeték el van záródva.”
Tamás a MOME rajzfilmes szakán szeretne továbbtanulni
Második élet
Miután ezt a hibát is elhárították, hatalmasat változott a kisfiú életminősége. Előtte nagyon gyenge volt, fáradékony, és persze egyáltalán nem tudott pisilni úgy, ahogy mások. Utána végre igen. „Bízunk benne, hogy most már nem lesz több műtét” – mondja a beavatkozás után néhány hét alatt felépülő édesanya, és joggal, hiszen fia már több mint harminc operáción van túl amiatt, hogy a rossz veseműködés az egész szervezetre kihat. „Az utolsó egy gerincműtét volt öt éve, akkor négy és fél hónapot volt kórházban. De volt több csontműtétje, hólyagműtétje és még sok minden más.”
Tamás ma már huszonnégy éves, és bár a járása nem olyan, mint egy átlagemberé, azt mondja, ettől eltekintve remekül van: „Egy átlagos huszonéves életét élem.” Elvégzett egy animációs tanfolyamot, rövidfilmeket, gyerekfilmeket készít, és szeretne bekerülni a MOME rajzfilmes szakára. Amiatt már nem aggódik, mi lesz, ha ez a vese is leállna, noha kilökődés mindig előfordulhat. „A műtét után körülbelül egy év múlva eljött a megnyugvás, hogy most már minden rendben lesz.”
Tamás és édesanyja, Márta
Kevés az élődonoros transzplantáció
Világszerte gond, hogy kevés a donorszerv, pedig a vesedonorrá váláshoz nem szükséges az, hogy valaki az agyhalál állapotába kerüljön: egészséges rokonok is alkalmasak lehetnek a műtétre. Ennek ellenére nem minden orvos választja szívesen ezt a metódust, és van, hogy maguk az érintettek idegenkednek tőle. A Transzplantációs Alapítvány 2003 óta tart előadásokat iskolákban a szervdonációról, hogy oszlassa a félelmeket, és tagjai kilencedik éve járják a kórházakat és dialízisközpontokat is, ahol a vesebetegek hozzátartozói előtt igyekeznek bemutatni az élődonoros átültetés lehetőségét.
