„Ők elfogadják a plusz kromoszómánkat” – Fontos üzenete van a Down-szindrómásokról készült fotóknak

A fotókon Down-szindrómás emberek állnak lufival a kezükben, mellettük egészséges kisgyerekek. Nem véletlen a párosítás: Hajnalka szeretné, ha felfigyelnénk arra a társadalmi problémára, hogy perifériára szorulnak nemcsak a Down-szindrómások, hanem mindenki más is, aki valamiben különbözik az átlagtól. A fotós idén egész évben erre a célra fordítja a munkáit, képeken igyekszik átadni azt az üzenetet, hogy a Down-szindrómások, gyengénlátók, sérültek vagy kerekesszékesek mind ugyanolyan értékes tagjai a társadalmunknak, mint bárki más.

Ők is emberek, akik nevetnek, boldogok, szomorúak, dolgoznak, szerelmesek, álmaik vannak… élnek.

A kisgyerekek jelenléte a fotókon az új generáció hozzáállására hívja fel a figyelmet, amit most, mi szülők alakíthatunk át. Előítéletektől és ítélkezéstől mentessé tehetjük a Down-szindrómás emberek életét, ha például nem húzzuk el a gyerekeinket a buszon, amikor ártatlanul érdeklődik egy Down-szindrómás gyerek iránt, hanem odamegyünk, és kérdezünk. A szülők nem veszik ezt zokon, értékelik, ha kíváncsisággal, kedvesen fordulunk a gyerekük felé.

Valczer Hajnalka fotóival reflektorfénybe állítja azt a problémát a Down-szindrómás gyerekek segítségével, amit nyugodtan értelmezhetünk sokkal tágabban is: aki más, az nem rosszabb, nem félni kell tőle és ítélkezni fölötte, hanem megismerni, hogy milyen ember. Ha ezt tanítanánk a gyerekeinknek, sokkal jobb lehetne a jövőjük.

A fotókon szereplő Down-szindrómás emberek bemutatták magukat nekünk:

„Aranyos Dávid vagyok, tizennyolc éves és még iskolába járok, tanulok. Családban élek, három felnőtt bátyám van, akiknek már van családjuk, és öt unokatestvérem, tehát ily fiatalon már nagybácsiként! Családommal nagyon szoros a kapcsolatom, nagyon sokat vagyunk együtt, teljes értékű tagként élem az életem. Három unokatesóm kísért el.

Alisát velem fotózták, míg Kevinem és Domikám választott magának párt, hisz ők elfogadják a plusz kromoszómánkat.

Mindenem a sport, a Hársfa Egyesület tagja vagyok, ahol kosárlabdázom és atlétikázom, és az iskola keretein belül is sportolok, és imádok focizni. Nagyon szeretek táncolni, bulizni. Járok fotó- és művészetterápiára, színházba, és a szerelem sem kerül el, boldogan élem napjaimat.”

„Magyari Zita vagyok, negyvenéves leszek májusban, és egy óriási bulim lesz. Van férjecském, Popi. Szeretem az életem! Nagyon vicces vagyok, legalábbis sokan nevetnek velem. Állandóan buliznék és táncolnék, ja, egyébként, nagyon jól hastáncolok (is). A Down Alapítványban dolgozom, mint kézműves, így van saját pénzem. Tudok shoppingolni és bulizni! Mert a szépségért nem kell szenvedni.”

„Szabó Alexandra vagyok. A koromról nem beszélnék, hiszen annyira fiatal vagyok. Párommal, Tamással a Down Alapítvány Sarokház Lakóotthonában élünk. Jelenleg a BB’z Bar & Grill-ben dolgozom mint felszolgáló. Nagyon szeretem a munkámat. Nemrégiben tanulmányi úton voltam Milánóban, ott egy szállodában dolgoztam a kávézóban. Nagy élmény volt, és sokat tanultam.

Voltam Brüsszelben is, és felszólaltam az Európai Parlamentben a fogyatékos emberek jogaiért.

Hidd el, én is küzdök az álmaimért!”

„Rontó Renáta vagyok, tizennyolc éves tanuló. Családban élek, van egy harminchat éves fiútestvérem. A nagy korkülönbség ellenére nagyon jó a kapcsolatunk, sok időt töltünk együtt. Szeretem a divatot, pontosan úgy, imádom sminkelni magam, szeretem a jó parfümöket. Kedvenc időtöltésem a zenehallgatás és a tánc.”

„Juhász Tamás vagyok. Felnőtt férfi. Két szakmám van, dolgozom, pénzt keresek. Szerelmemmel élek, Szandival. Szeretem az anyukámat. A Parafónia zenekarban zenélek. Sportolok, élek, és boldog vagyok.”

„Pekáry András vagyok. Bandi, Bambusznád. Jelenleg tanulok, kerámiát és szövést. Azért, mint általában, tizenkilenc éves férfiemberként, néha szeretek lógni is. Remélem ezt megértitek. Imádom a lányokat. Udvarlós és virágvivős srác vagyok, de erről ennyit! Úriember, nem csibész!

Sportolok, és nagyon sok érmem van. Csípem a kézilabdát, nagy drukker vagyok. Zöld a vérem. Rockzenész leszek, ha felnövök. Büszke vagyok magamra!

Nagyon sokan szeretnek, és én ezt nagyon szeretem! Köszönöm Kevinnek, kis barátomnak, hogy együtt értettük meg: nincs különbség!”

„Pokol Csabi vagyok, harmincéves, a XII. kerületi FENO-ba járok negyedik éve. A Csalogány Iskolában végeztem a tanulmányaimat. Családban élek, testvérem nincs, de van két unokaöcsém, akik nagyon szeretnek. Nagyon szeretek rajzolni, színezni, fotózni, illetve kisebb túrákra járni. Kedvelem még a filmeket és a zenét, szívesen járok moziba, színházba, koncertre. Szeretem a vidám embereket, szeretek mókázni és kedvenc focicsapatom a Barcelona.”