De belesűríthető, mert Rejtő Jenőről tudható, hogy nagyon gyorsan dolgozott. Eleve gyorsan írt, de sokszor diktált, beírónőknek diktált, akik képesek voltak gyors beszédét követni.
Rejtő 1905. március 29-én született, és 1943. január 1-én hunyt el. 18 évesen már verseket írt, 22-23 éves korában már lapok hozták le novelláit. Humora és történetvezetési tehetsége már ekkor feltűnt, a fordulatos cselekménysor, akárcsak a már-már szuperhősnek számító, képtelennek tűnő figurák a kezdetektől írói védjegyének számítottak. Olyan klasszikus fazonokat alkotott meg, mint Piszkos Fred (akinek története egy animációs film nyomán világhírű lehet), Fülig Jimmy, Senki Alfonz vagy éppen Buzgó Mócsing, akik egytől-egyig, noha igazi csibészek, mégis szerethető karakterek.
Rejtő 1938-tól a zsidótörvények miatt nem publikált saját név alatt. Halálát máig rejtély övezi, de a legvalószínűbb, hogy miután behívták munkaszolgálatosnak, majd Oroszországba vezényelték, legyengült szervezete nem bírta a hideget, és 1943 január elején meghalt.
Írt légiós regényeket, krimiket, verseket, sőt színpadi műveket és kabaréjeleneteket is.
Jelen írásunkban kizárólag vicces idézeteket, dialógusokat szedtünk össze tőle, noha tudott ő komoly is lenni.
Vesztegzár a Grand Hotelban
– Hogy állunk az alibijével?
– A micsodámmal?
– Az alibijével! Van alibije?
A terménykereskedő rémülten hebegett.
– A feleségem csomagolt… Úgyhogy nem tudom, hozott-e… ilyesmit…
Piszkos Fred, a kapitány
– Uram, a késemért jöttem.
– Hol hagyta?
– Valami matrózban.
– Milyen kés volt?
– Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?
– Várjunk… Csak lassan, kérem… Milyen volt a nyele?
– Kagyló.
– Hány részből?
– Egy darabból készült.
– Akkor nincs baj. Megvan a kés!
– Hol?
– A hátamban.
– Köszönöm…
– Kérem… A csapos mesélte, hogy milyen szép kés van bennem. Egy darab húszcentis kagylóritkaság.
– Forduljon meg, kérem, hogy kivegyem…
– Kitartás! A kocsmáros azt mondta, hogy amíg nem hoz orvost, hagyjam bent a kést, mert különben elvérzek. A kocsmáros ért ehhez, mert itt már öltek orvost is. Régi étterem.
A szőke ciklon
A sors olyan, mint egy részeges szabász: mikor belevág a szövetbe, még nem lehet tudni: felöltő lesz-e belőle vagy nadrág.
A tizennégy karátos autó
– Boisson vagyok – felelte Gorcsevnek a hentes. – Önt hogy hívják?
Gorcsev nem szerette az ilyen kérdéseket.
– Nevem Tintoretto – felelte szokás szerint nyomban és ostobán.
– Hm… mintha már hallottam volna magáról.
– Festő vagyok.
– Igen, emlékszem! Honnan is való ön?
– Cinquecentóból.
– Az valahol Savoiában van?
– Kis község. Avignon és Toulon között.
– Tudom… tudom… egy rokonom lakott ott… illetve a közelben… Van ott egy hasonló helység, nem?
– De igen. Quattrocento.
– Igen, olyasmi. Rendezőpályaudvara van. Itt élt egy rokonom, sovány ember, írnok volt.
– Aha! Ismerem!! A Petrarca?
– B–vel kezdődik a neve…
– Botticelli.
– Azt hiszem…
– Persze! Sandro Botticelli! Mit csinál most az öreg?
– Tajtékpipákat…
– Ő az! Jó barátom!
– Itt jó lesz, kedves Tintoretto úr… közel vagyunk az ablakhoz. Mi a tisztelt keresztneve?
– Kázmér – felelte Gorcsev.
– Szép név. Tintoretto Kázmér. És miféle mestersége is van?
– Szimbolista vagyok.
– Igazán? Zenél is? Én sajnos nem játszom semmiféle hangszeren.
– Sajnálhatja. A szimbolizmus igen finom muzsika.
– Magával hozta az izét… a szimbolát?
– Itt van a kis dobozban… Hosszú hangszer. Három darabból rakom össze.
– Miért áll ezen a dobozon, hogy Gorcsev?
– Ez az álnevem… Az ön unokaöccse sem volt született Botticelli.
– Nem. Úgy hiszem, Brazsiknak hívták. Elzászból ment délre.
– Tudom. Erről sokat mesélt. Említette azt is, hogy önök valamikor gyermekek voltak.
– Igen? Érdekes, csakugyan így volt.
A három testőr Afrikában
Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban.
