Apám írása gyönyörű volt: csinos betűk, elegáns hurkok, lélegzetvételnyi rés a szavak között. Miután befejezte a levelet, borítékot kerített, leragasztotta, s a lezárt kopertát vízzel teli üvegkancsónak támasztotta az éjjeliszekrényén. A borítékot két órával később egy Katrin nevű ápolónő magához vette, és a többi beteg levelével együtt postára adta.
Apám ekkor még hébe-hóba kelhetett csak ki a kórházi ágyból. Tizenegy nappal a fenti esemény után viszont már kiülhetett a lärbrói kórház folyosójára. Valahonnan szerzett egy vékonyka füzetet, amelynek kockás lapjaira késő délután átvezethette a neveket. Mert délelőtt neki is jött levele, egyenesen a Svédországi Menekültek Nyilvántartó Hivatalától. A küldeményben száztizenhét női név és cím volt. Apám száztizenhét fiatal nő postacímét tartotta a kezében, lányokét, asszonyokét, akikbe Svédország-szerte próbáltak életet lehelni a különféle kórházbarakkokban.
Akkor már túl volt egypár nappal a korábbi drámai bejelentésen.
*
Apám igyekezett nem mozogni, miután hozzátapadt a röntgengép belső falához. Lindholm a másik szobából kiabált át neki. A főorvos kétméteres, nyakigláb alak volt, és mókásan beszélt magyarul. A hosszú magánhangzók között szinte nem tett különbséget, mindegyiket úgy ejtette ki, mintha beszéd közben luftballont fújt volna fel. A főorvos tizenkét éve vezette Lärbro kórházát, és a feleségének köszönhetően törte ilyen fortélyosan a magyar nyelvet. Márta, ez a megdöbbentően kis termetű nő – Apám úgy saccolta, semmiképpen nem lehet több egy méter negyvennél – ápolónőként dolgozott, szintén Lärbróban.
– Benn tartja a levegőt! Nem ficánkol!
Kattanás, búgás – a röntgenkép elkészült. Apám leereszthette a vállát.
Lindholm már ott állt mellette. Szánakozva nézett, nem is rá, hanem egy kissé a feje fölé. Apám úgy ácsorgott beesett mellkassal, félmeztelenül a röntgengép mellett, mint aki soha többé nem akar felöltözni. Szódásüveg vastagságú szemüvege kissé bepárásodott.
– Mi is a maga foglalkozása, Miklós?
– Újságíró voltam. És költő.
– Á! A lélek mérnöke. Szép.
Apám egyik lábáról a másikra nehezedett.
Fázott.
– Hát öltözzön, mit áll?
Apám a helyiség sarkába csoszogott, felvette a pizsamakabátját.
– Baj van?
Lindholm most sem nézett rá. Elindult a szobája felé, intett Apámnak, hogy kövesse, és csak úgy mellékesen maga elé mormogta. – Baj.
A doktor szobája a kertre nézett. Gotland szigete ilyen nyárközépi, meleg kora estéken tündöklött a sárgaréz fényben, amely felfoghatatlan szögben fürdette meg a tájat. A bútorok sötétbarnája meghittséget, biztonságot sugárzott.
Apám pizsamában ült a bőrfotelben. Vele szemben, az íróasztal túloldalán, Lindholm már mellényben feszített. Gondterhelten matatott a leletek között. A tengerzöld burás asztali lámpát felkapcsolta, bár nem volt rá szükség.
– Hány kiló ön most, Miklós?
– Negyvenhét.
– Na látja. Megy ez, mint karikacsapás.
Ezzel a megjegyzésével arra célzott, hogy Apám testsúlyát a drasztikus kúra eredményeképpen néhány hét alatt huszonkilenc kilóról negyvenhét kilóra sikerült feltornászni. Apám ki-be gombolgatta a pizsamakabátját. Nagy volt rá, lötyögött rajta.
– Mennyi volt hajnalban a láza?
– Harmincnyolc kettő.
Lindholm az asztalra dobta a leleteket.
– Nem hámozok tovább. Így mondják? Most már elég erős ahhoz, hogy szembenézzen a tényekkel.
Apám mosolygott. Lényegében majdnem az összes foga vipla volt. A vipláról azt illik tudni, hogy orvosi fémötvözet, saválló, ronda és olcsó. Amint Apám megérkezett Lärbróba, már másnap meglátogatta egy fogorvos, mintát vett, intézkedett. Figyelmeztette, hogy ideiglenes fogazatot kap, ami inkább praktikus lesz, mint esztétikus. Aztán, ripsz-ropsz, beépítette a szájába ezt a fémgyárat. Apám mosolya minden volt, csak nem szívmelengető, de a főorvos ennek ellenére kényszerítette magát, hogy ránézzen.
– Tárgyszerű leszek. Így könnyebb. Önnek hat hónapja van hátra, Miklós.
Lindholm felkapott egy röntgenfelvételt az asztalról, s az ablak négyszöge felé tartotta.
– Nézze. Hajoljon közelebb.
Apám előzékenyen felpattant, s az íróasztal fölé görnyedt.
Lindholm finom ujjai bebarangolták a röntgenkép lankás tájait.
– Itt, itt, itt és itt. Látja, Miklós? Ez itt csupa flekktífuszos elvékonyodás. És ezeket a foltokat látja? Ez tébécéje. Megmaradandó károsodások. És, sajnos, nincs mód visszafordítani azokat. Őket. Szörnyű ilyet kimondani. Hétköznapi kifejezéssel élve, a betegség… felzabálja a tüdejét. Van ilyen kiszólás magyarul: “felzabálni”?
Elmerülten nézték a röntgenfelvételt.
Apám kicsit rátámaszkodott az íróasztalra, nem volt igazán jó erőben. De azért bólintott. Így jelezte, hogy a főorvos úr szerencsésen elboldogult a magyar nyelv érzékletes szövevényében. A “felzabálni” elég pontos kifejezés volt ahhoz, hogy orvosi műszavak nélkül érzékeltesse a nem is oly távoli jövőt.
Apai nagyapámnak könyvesboltja volt Debrecenben a háború előtt. A könyvkereskedés a Püspöki palota épületében bújt meg, az árkádok alatt, a város közepén, a főtértől néhány perc sétaútra. Gambrinus-udvarnak hívták, a boltot meg éppen ezért Gambrinus Könyvkereskedésnek. Három keskeny, magas helyiségből állott. Apám apja irodaszereket is árult benne, sőt kölcsönözni is lehetett könyveket. Apám ebben az üzletben, egy hosszú falétra tetején, kamaszkorában elolvasta a világirodalmat – Lindholm költői megfogalmazását tehát nyilvánvalóan tudta becsülni.
A főorvos mélyen Apám szemébe nézett.
– Az orvostudomány mai állása azt mondja, ön menthetetlen. Lesznek jobb periódusok is. Rosszabbak is. Mindig maga mellett állok majd. De áltatni nem szeretném. Hat hónap. Hét, maximum. Elszorul szívem. De ez az igazság.
Apám kiegyenesedett. Még mindig mosolygott. Derűsen visszahuppant az öblös fotelbe. A doktor nem lehetett biztos benne, hogy diagnózisát értette, felfogta-e.
Ám Apámat ez idő tájt fontosabb kérdések foglalkoztatták, mint az élete.
Két héttel e beszélgetés után rövid sétákra kiengedték a kórház pompás kertjébe, s ő elfoglalta az egyik padot, amelyre egy terebélyes fa dús koronája vetett árnyékot.
Szinte fel sem nézett. Írta a leveleit, egyiket a másik után. Ceruzával skríbolt, azzal a megkapó gyöngyírásával. Ült a kerti padon, a papírlapokat Martin Andersen Nexö svéd kiadású regényének kemény fedelére szorította. Apám csodálta Nexö politikai nézeteit s a regény néhány munkásfigurájának szótlan bátorságát. Tán még az is megfordult a fejében, hogy a nagy dán szintén tuberkulózisban szenvedett, és neki sikerült kigyógyulnia.
Apám sebesen írt. Az elkészült levelekre követ helyezett, nehogy elvigye őket a szél.
Másnap kopogtatott a főorvos szobájának ajtaján. Úgy számított, hogy Lindholmot lefegyverzi majd megejtő őszintesége. Szüksége volt a doktor segítségére.
Ilyenkor, nappal a főorvos a pamlagon beszélt a betegeivel. A bőrdívány egyik oldalán ő ült, fehér köpenyben, a másikon Apám, pizsamában.
Lindholm meglepődve forgatgatta a temérdek borítékot.
– Nem szoktuk megkérdezni betegeinket, hogy kikkel leveleznek és miért. Most se a kíváncsiság hajt…
– Tudom. Mindenképpen be szeretném avatni a főorvos urat.
– Azt mondja, kedves Miklós, hogy ez itt száztizenhét boríték. Kiterjedt levelezést folytat, gratulálok. – Lindholm emelgette a karját, mintha súlyra is meg akarná becsülni a levéltömeget. – Mindjárt szólok a nővérnek, hogy vegyen meg rájuk bélyegeket. Bármilyen anyagi kérdésben továbbra is bizalommal fordulhat hozzám.
Apám, szerénytelennek tűnően, általvetette egyik pizsamás lábát a másikon. Somolygott.
– Csupa nő.
Lindholm felhúzta a szemöldökét.
– Nocsak!
– Illetve lány. Magyar lányok. Debrecen és környéke. Ott születtem én is.
– Értem – bólintott a főorvos.
Nem értette. Fogalma sem volt, mit akar Apám ezzel a levéldömpinggel, de megértőnek mutatkozott, hiszen mégiscsak egy halálraítélttel diskurált.
Apám felszabadulva folytatta.
– Két héttel ezelőtt megérdeklődtem, hogy szerte Svédországban kik azok a nők, akik Debrecen felé születtek, és most itt ápolják őket. Harmincéves korig!
– A kórházbarakkokban?! Ó!
Mindketten tudták, hogy a lärbróin kívül még több tucat rehabilitációs központ működik az országban. Apám ültében is kihúzta magát. Őszintén büszke volt a haditervére.
– És azokban számtalan nő. Lány. Asszony. Itt a névsor! – A pizsamakabát zsebéből elővette a listát. Elpirult. Átnyújtotta az erősen preparált névsort – “x”-eket, pipákat, kis háromszögeket rajzolt a nevek mellé.
– Ohó. Az ismerősöket keresi! Pártolom ezt!
– Félreért – magyarázta Apám hunyorogva, és közben mosolygott. – Feleséget keresek. Meg szeretnék nősülni.
Végre kimondta. Hátradőlt, várta a hatást.
Lindholm homlokát ellepték a redők.
– Úgy látszik, kedves Miklós, múltkor nem fogalmaztam eléggé egyértelműen.
– De, főorvos úr, de.
– Úgy látszik, kifogott nekem a nyelv! Hat hónap, körülbelül. Ennyi van hátra. Tudja, Miklós, ha egy orvos kimond ilyesmit, az neki a legszörnyűbb.
– Tökéletesen megértettem, főorvos úr.
Erre nehéz volt bármit válaszolni. Így hát szótlanul ültek a pamlag két oldalán.
Még öt percig feszengtek, egyre fokozódó zavarban. Lindholm azt mérlegelte magában, hogy feladata-e néki kioktatni egy halálra ítéltet, feladata-e felszólítani a lehetőségek józan mérlegelésére. Apám meg azt fontolgatta, érdemes-e beavatni egy ilyen sokat tapasztalt tudóst az optimista világképbe. De aztán inkább békén hagyták egymást.
(Libri Kiadó, 2015)
