A franciák szokása, hogy udvariasan alulreagálják a történéseket. Egy nagyon jó dolog kis fejbólintást érdemel. A csodálatos már egy határozott bient. Ha valami látványos, földrengető, nirvánát idéző, arra azt mondják, pas mal, nem rossz. Nos, még csak néhány hete vagyunk itt, de máris elmondhatom, a nyár Provence-ban pas mal. A levegő reszket a hőségtől. Hullámzik tőle minden, mint lázálomban a táj. Ha az ember kibírja, és leengedi az autó ablakát (szívesen írnék egy szonettet, Óda a légkondicionálóhoz címmel), betódul a frissen vágott levendula illata a mezőről, és minden más illatemlék a távoli múltba vész.
Párizsból mindössze tizenkét órán át tartott az út. Mivel éppen a csúcsforgalom idején indultunk, három óra alatt verekedtük át magunkat a le périphérique-en, a körgyűrűn, ami bilincsként kattan a városra. A költöztetők elfelejtették becsomagolni a kabátos szekrény tartalmát, így az ékszerek és a családi ezüst mellett a hátsó ülés csordultig telt sálakkal, kalapokkal, kesztyűkkel, esernyővel, pótgombbal, és egy vödörre való cipőpasztával, amit a tíz év alatt fölhalmoztunk. Az elhaladó autósok azt hihették, egy cigányzenekar kelt útra, hogy csatlakozzon a cirkuszhoz. Hajnali négykor csikorogtak a kerekeink Céreste súlyos csendjében. Alexandre-t letettük a bölcsőjébe, mi pedig kidőltünk egy csupasz matracon.
Szomszédaink először a konyha előtti verandán elhelyezett apró vesszőkosárral adták jelét a létezésüknek. Éppen egy doboz könyvvel tűntem el odafent, és mire lejöttem, ott volt, mint egy titkos imádótól érkező Valentin-napi ajándék. A kosárban gondosan elrendezve apró cukkinik, még rajtuk a finom sárga virág. Mellettük zöldpaprika, hosszabb és keskenyebb az eddig ismertnél. Felül két gömböc alakú padlizsán egyensúlyozott és le pièce de résistance, egy fényes sárga paradicsom, akkora, hogy alig fért a tenyerembe.
Nem sok idő telt el és a közvetlen szomszédunk, zöldséges jótevőnk, Jean is megjelent. Amikor előballagott, csapódott mögötte a kapu, és épp meghallott egy szép sorozat francia káromkodást (Gwendal majdnem elejtett egy nagy doboz edényt). Ez a hang aztán mindig elkísérte, mint tehenet a kolomp, tizenévest a mobil csengőhangja.
A hetvennyolc éves Jean rövidre vágatta ősz haját, kerek szemüveget és előretolt pocakot viselt. – Alors, les jeunes. – Még kertészruhában volt, fehér alsóingben és bő szürke melegítőnadrágban. Ha belegondolok, talán az egyetlen melegítő, amit Franciaországban láttam.
Az udvar kőfalának támaszkodott, és megtörölte a homlokát egy zsebkendővel. Délelőtt 9-kor már végzett egy napi munkával, hatkor kezdte, hogy a délelőtti hőséget megelőzve visszajusson a házba.
Kétfelől arcon csókoltam. – Merci beaucoup – mondtam, és forgattam a kosarat, hogy minden oldalról megcsodáljam a zöldségeket.
A cukkinire mutatott. – Jó leves lesz belőle a kicsinek. – Az utóbbi hónapokban észrevettem, hogy a franciák, különösen egy bizonyos generációhoz tartozók, egészen diktatórikusak a csecsemőkkel és zöldségekkel kapcsolatban. Meglepő módon ennek kevesebb köze van a válogatott kínzáshoz vagy az egészséges táplálkozáshoz, mint ahhoz a szándékhoz, hogy egy gyereknek mihamarabb meg kell ismernie a francia konyha válogatott ízeit. Mihelyt szilárd ételt fogyaszt egy francia kisgyerek, elvárják tőle, hogy a szülei ételének a miniatürizált változatát egye. A cukkini és a póréhagyma az állandó kedvencek.
– Csak egy kis olívaolaj kell bele és tejföl. – Alexandre-ra pillantott, aki még a cumisüvegben tálalt reggelijével küzdött. – Miam, miam – mondta a pocakját veregetve. (Franciául ugyanis így mondják a nyam-nyamot.)
– Regarde ça – vette a kezébe, és súlyozta a sárga paradicsomot. – A kertemből való.
– J’adore cuisiner. Imádok főzni.
– Ó! – kiáltotta. – Jöjjön csak át, amikor akar!
– Amerikai? – kérdezte összeszűkülő szemmel. Pedig találkozott már velem néhányszor, és nyilván elért hozzá az információ, amióta egy éve megvettük a házat, de gyanakvás csendült a hangjából, a halvány szóbeszédnek most igazolást kellett nyernie vagy cáfolatot kapnia. Tényleg előfordulhat, hogy egy McDonald hazájából származó nőt igazán értékeli a francia konyhaművészetet?
– Igen – feleltem, reménykedő mosollyal.
– A háború előtt a nagyanyám volt a nizzai amerikai konzulátuson a chef de cuisine.
– Nahát, tényleg? – feleltem, és sűrűn pislogtam. Reméltem, érzi, hogy kellő hatással van rám. Néha éppen a legtörékenyebbnek látszó kapcsolat jön be. Talán a nagymama és a kisebb ananász méretű paradicsom között megtaláltam első kulináris mentoromat.
Jean kapujának csattanása Denist és Marguarite-et is előbűvölte a házukból. Hallottuk a bejárati ajtó felől a sűrű gyöngyök súrlódó hangját. A mozgásuk tartja kívül a legyeket. A mi konyhaajtónkon is ott volt a kellően csúf változata.
– Hahó, Playboy! – Denis Playboynak szólítja a tizenegy hónaposunkat, méghozzá széles marseilles-i akcentussal: plé-bo-jah! Nagy ember: nagy hang, nagy has, nagy szív. L’Arménien – így definiálja magát, pedig a családja jó száz éve hagyta el Örményországot. Ha majd a dédunokáim itt maradnak a faluban, talán őket is New York-iaknak nevezik majd.
Az utóbbi tíz év jó részében franciául beszéltem ugyan, mégis minden erőmet meg kellett feszítenem, hogy megértsem a dél-franciák kifejezéseit, sebes, ütemes beszédét. A provence-i akcentus a szavak végére g-t illeszt, a vin-ből ving lesz, a painből paing. Marseilles szülöttei, akik szeretik a vezérelvet, egy egész szótagot adnak a szóhoz, ez lehet eh, oh vagy ah, úgy hangzik, mintha egy amatőr bokszoló ütései csattannának. Mikor Dennis előrehajolt, hogy puszit adjon, a nyakában lógó aranylánc a hatalmas kereszttel és a nazarral, a szemet formázó üvegamulettel, meglódult a levegőben. Marguerite jelent meg a ház előtt egy öntözőkannával, vörös haja Anna Wintour-stílusban keretezte kerek arcát. Egy generációval öregebbek nálunk, mégis új házasok, a Városházán esküdtek nemrégiben, talpig fehérben, rózsaszín Cadillackel.
Aztán súlyos faajtó nyikordult, Claire és Arnaud csatlakozott hozzánk a szűk kis utcán. Az ő házuk szinte a miénkhez tapadt, a lányuk szobája valaha a mi házunkhoz tartozott, az ő ablaka alatt kellett elhaladnunk, ha a kis belső kertünkbe léptünk. Kicsi lányuk, Clémentine kukucskált Claire térde mögül. Két és fél éves és nagyon beszédes, frissen talált galambtollat mutatott, kicsi ujjaival óvatosan simította le a széleit. Éreztem Arnaud szúrós szakállát, amikor három gyors puszit váltottunk. Környéktől függően az ember meglehetősen sok időt eltölthet felületes reggeli üdvözlő csókokkal Franciaországban. Párizsban kettő jár, itt Céreste-ben is inkább, de a folyón túl Aptben már három, és ha az ember északnyugatra téved, ott négy dukál. Ráadásul sosem kaptam megbízható választ arra a kérdésre, az arcom melyik felét kell először odatartani. Így aztán becsukom a szememet, előrehajolok, és remélem a legjobbakat. Ha sikerül, olyan, mint egy tánc, ha nem, akkor fejek ütközhetnek, mint öklelőző kecskék. Persze félismeretlenekkel csókokat váltani sok előnnyel is járhat, főleg ha tizenévesekről van szó.
Már jó ideje nem dolgoztam rendes irodában, de képzelem, ilyen lehet, amikor összegyűlnek az emberek az italautomatánál. Viszont itt nem a valóságshow-ról vagy a kosárlabdáról beszélgettek a férfiak, hanem a tűzifáról. Arnaud maga aprítja a sajátját. Szakállas, kockás inges alakját, lófarokba fogott hajával, nyugodt, állhatatos tekintetével könnyű beleképzelni a párás reggelbe, amint fejszét emel, és közben gyönyörködve szemlélődik. Hunyorogva néztem föl, hogy védjem a szememet a sárgabarackfa ágain át érkező éles fénytől. Tűzifa? Hogy tud bárki tűzifáról beszélni, amikor 35 fok van árnyékban? Közben a hátammal is éreztem, a költöztetődobozok már ficánkolnak a türelmetlenségtől, hogy kipakoljam őket. Vajon hogyan és mikor köszönhetünk el egymástól? Keddi nap volt, kis csapatunkból csak ketten nyugdíjasok, mégsem látszott senkin, hogy bárhová is sietne.
Párizs túl távolinak tűnt minden összehasonlításhoz. Mégis úgy éreztem, nem leszünk magányosak itt sem. Reggel tíz óra, alig léptem ki az ajtómon, és máris megcsókoltam nyolc, nem is, tulajdonképpen kilenc embert.
(Central Könyvek, 2015, fordította: Lázár Júlia)
