A bilinek ott kell lenni az ágy alatt, ha a fene fenét eszik is!

Olyan természetes, nem? Fogod magad, kimész, ráülsz, hagyod, hogy történjen, félig automatikus, rutinos mozdulatokkal rendbe rakod magad, és kész. A vécét adottnak vesszük, mint a vizet és a tiszta levegőt – ám mindegyik fájón hiányzik, ha egyszer csak nincsen. Én Budapesten születtem a nyolcvanas évek elején, azaz nekem sosem kellett angolvécé nélkül élnem, és szerencsére el sem kell képzelnem, milyen lehet az.

Az azonban nagyon megragadt a gyerekkoromból, hogy a nagyszüleim (egyébként szintén angolvécével felszerelt) háztartásában két vödör is volt: az egyik az ágy mellett (mert a nagyapám csak azért is azt használta, ha kisdolga volt, nem rohangált ő minden csip-csup hülyeségért vécére!), a másik a fürdőszobában. Utóbbi gyűjtötte a szennyvizet a mosógépből, amely vízzel aztán leöntötték a vécét. A sima lehúzást ugyanis indokolatlan pazarlásnak érezték. Az ügymenet tehát az volt, hogy ha végeztem – mindegy is, mit hagytam magam mögött –, szóltam, és hozták a vödröt. Hamar elfogadtam, hogy náluk az ilyesmi a családi intimitás része. És szembesülnöm is kellett vele, hogy nem volt mindig angolvécé.

Hogy a pisi-kaki-témával valamit kezdeni kell, az még az életvezetési tanácsadó kézikönyvként is működő Bibliában is előkerül. Mégpedig így:

A táboron kívül legyen egy helyed, hogy kimehess oda. És ásód is legyen a fegyvered mellett, hogy gödröt áss vele, és ha felkelsz, betakarhasd azt, ami elment tőled.

Szerencsére ásóra ma már semmi szükség, bilire azonban a jelek szerint annál inkább. Azt pedig, hogy „a jelek szerint”, úgy értem, hogy sokan a mai napig használják. Miért?

A bili eredetileg a nemesek hóbortja volt. Miután bevezették a középkorban korszerűnek számító pottyantós vécét (és itt a pottyantást szó szerint kell érteni: a várfal mentén hullott alá a matéria, a váron kívül lakó és dolgozó parasztság legnagyobb örömére), az urak egyszerűen képtelenek voltak átállni az új, egyébként kényelmesebb rendszerre. Vitték magukkal a kis bilijüket még az étkezőbe is, szekrényekben rejtegették, miközben mindenkinek azt hazudták, hogy már nincs szükségük rá. A társadalom még akkor is évtizedekig ragaszkodott a bilihez, amikor a mai értelemben vett modern vécék elterjedtek a századfordulón.

Ilyen erős a szokás hatalma, főleg, ha a vécézésről van szó: hiába az egyértelműen higiénikusabb és kényelmesebb megoldás,

a bilinek ott kellett lennie az ágy mellett/alatt, ha a fene fenét eszik is!

Furcsa egyébként az emberiség ilyen fokú ragaszkodása a kétségtelenül egyszerű, hordozható megoldáshoz, főleg úgy, hogy a huszadik század elején tényleg minden a rendelkezésre állt volna, hogy elfelejtsük a bilis megoldást. Sokat elmond, hogy az első vízöblítős vécék időszámításunk előtt 1000-ben (!) épültek, tehát volt ideje az emberiségnek tökélyre fejleszteni és elterjeszteni a technológiát. Ez meg is történt: az angol vécét a 16. század végén találták fel (I. Erzsébet azonnal bele is szeretett, és felszerelte vele a palotáját – ez, ha jól emlékszem, kimaradt a Cate Blanchett-féle filmből), a 19. században pedig elterjedt. Mégis: az ürítésnek minden a bilitől eltérő módozata valamiért ördögtől való ötlet volt nagyon sokáig.

Ha el szeretnénk vinni a témát a nemzetkarakterológia felé, beszélhetnénk arról, hogy mindig vándorló nép volt a magyar; a pusztai manőverek közepette, ha rájött a szükség eleinkre, egyszerűen lepattantak a lóról, földbe szúrták dárdájukat, megkapaszkodtak benne, és tették, amit tenni kellett. A végeredményt ott hagyták, jó lesz az az anyaföldnek. Ebben az értelemben a bili különös helyet élvez a magyar ember lelkében: viheti magával, és ott használhatja, ahol csak kell, mondjuk ló és dárda nélkül. (A többség azért szerencsére megelégedett azzal, hogy az ágy alatt tartotta.)

A következő civilizációs vívmány éppen ezért nagyon sokat váratott magára. Természetesen

az árnyékszékről

van szó, amely egyébként sokkal szebb, kifejezőbb szó, mint a modoros és urizálós illemhely. (Hogy jön ide az illem?) Sokat elmond, hogy maga a szó is 18., de inkább 19. századi, azaz ekkor kezdték el a családok felépíteni és használni is a saját budijaikat.

A pottyantós vécé aztán szintén a (vidéki) magyar élet meghatározó intézménye lett; masszív, nagy gonddal megépített helyiségek voltak ezek, akár olyan designer megoldásokkal, mint a szív alakú kukucskáló. Ide bújt Sinkovits Imre Latinovits Zoltán elől az Isten hozta, őrnagy úrban, ezzel pedig a budi nem csak kultúr-, hanem filmtörténeti motívum is lett.

A fentiek ellenére azért persze mára majdnem százszázalékos az ország angolvécé-lefedettsége, ám ez nem jelenti azt, hogy ürítésügyben jól állnánk. Hivatalokban, menőbb helyeken már terjednek ugyan az ökovécék, de közvécéből kevés van, még kevesebb működik, és még annál is kevesebb van elfogadható állapotban, így még mindig a gyorséttermek és kocsmák kegyeire vagyunk bízva. Feladat tehát van, de én ettől még nap mint nap hálát adok a történelem nagy feltalálóinak, például azoknak is, akik szó szerint a fenekünk alá rakták ezeket a csodálatos szerkezeteket.