Velünk is megeshet
Az úton azonban bármi megeshet. Velünk is. Jómagam akkor lettem átmenetileg mozgássérültté, amikor egy balzsamos májusi estén azt vettem észre hirtelen, hogy egy raktárházból kiszabadult eb marcangolja a bal lábam szárát. Még láttam, amint a köröttünk egy pillanat alatt szépen összegyűlt vértócsából vörös tappancsnyomokat hagyva, fogai közt a lábamból zsákmányolt konccal távozik – aztán már csak a mentő érkezése foglalkoztatott. Meg a baleseti sebészeten megélni kényszerült kínok, a bőrátültetés, és mindannak megtapasztalása, milyen az, ha valaki nem tud járni.
Gyűlölet?
Első reakció gyanánt gyűlöltem minden kutyát. Gazdáikat nemkülönben. Amíg csak a baleseti sebészet környékén kutyás őrszolgálatot teljesítő biztonsági őr, orvosi engedéllyel, meg nem jelent az ágyam mellett németjuhászostul, s elmagyarázta, hogy normális ember normálisan viselkedő kutyája soha ilyet nem tesz. Bemutatót is tartottak ők ketten, parancsszavakból és engedelmességből, s onnantól fogva, a németjuhászokra legalábbis, már nem tudtam haragudni.
Segít a humor
Mire a járókerettel közlekedni voltam képes a kórházfolyosón, már azt is megtanultam, mennyit segíthet a humor. Elindultunk hárman, a mankós, a görbebotos, meg járókeretes jómagam, közös kórtermünk ajtajától a mintegy három perc járóföldre lévő liftig. S mire, bő fél óra múlva, nagy kínkeservek között odavonszoltuk magunkat, csorgott a könnyünk a visszatarthatatlan röhögéstől. Másnap, hogy egy megkéselt fiatalember került a folyosó végi szobába, s rendőr vigyázta a biztonságát, a fiatal őrmestert többen megkérték, ha már úgyis ott van, irányítsa a forgalmat. Az őrmester szerencsére ugyancsak jól volt eleresztve humorérzék dolgában, kiállt tehát két folyosó kereszteződésébe, s bősz karlendítésekkel vezényelte a tolószékek, járókeretek, mankók víg menetelését. A kórházi személyzet alighanem afféle terápiaként foghatta föl a kezdeményezést, sejtve, ami be is következett: az általános vigalom hatására aznap este kevesebb altatót, nyugtatót kellett kiosztani. Sorstársakként is megtaláltuk tehát a megoldást: hogyan lehet átlendülni, kibírni, megbékélni.
Sok a jó ember
A kilencvenkét éves, egyedül élő Szabó néni, aki combnyaktörés utáni műtétjéből tornázta vissza magát hihetetlen szorgalommal az egészségesek világába – s akit amúgy a kórház a cég reklámjaként emlegetett – a kórházi ágyról szervezte meg, hogy mire hazaengedik, legyen ápolója. Sűrű sorokban látogatták ismerősei, szomszédai, barátai – akár még válogathatott is, ki törődjön vele, amíg lábadozik. Ámuldozásunkra csak annyit mondott: sok a jó ember.
Jók és rosszak?
Azóta visszatértem – ki tudja, nem átmenetileg-e megint – a különösebb gond nélkül közlekedők közé. De nem felejtem el, mit jelentett tudni, hogy nem fogok átérni a zebrán, mert mire a közepére jutok, piros lesz megint a lámpa. És azt sem, hogy milyen érzés állni egy lépcső tetején, járóbottal: mintha halálugrásra készülődnék. És legfőképpen Szabó nénire fogok emlékezni, aki szerint sok a jó ember. Szabó néni ugyanis nem tévedett. A társadalom nem mozgássérült és ép emberek kasztjaiból áll, hanem jókból és, mondjuk úgy, kevésbé jókból. Közöttük pedig folyamatos az átjárás. Ne kényszerből, ne baleset és ne is betegség okán, de: használjuk ezeket az átjárókat! Meg fogjuk látni: jót tesz nekünk.
