Segítő sorstársak
Jelli Magdolna, az egyesület vezetője, hangjában épp csak egy csöpp rezignációval azt mondja: pedig ők járják az országot, vannak szórólapjaik, tájékoztatóik. De valahogy mindig úgy fordul, hogy nem az épek, hanem mozgássérült sorstársaik hívják őket. S amikor összejönnek beszélgetni, tanácsot adni, információkat közvetíteni, a lelki sebeket jó szóval gyógyítgatni, mindig egymás között vannak, mozgássérült beszélget a mozgássérülttel.
Elfogytak volna a jó emberek?
Nem fogytak el, de a többségük valamiféle érzelmi vakságban szenved, válaszolja Jelli Magdolna. Ő maga, aki pedig, mint fogalmazza, „elég régen űzi a mozgássérültséget”, színházban, moziban, étteremben egyaránt azt tapasztalja, hogy átnéznek a kerekes székkel közlekedőkön, mint az üvegen. Másfelől viszont csodabogárnak tartják őket.
– Tegnap is – meséli – hívő közösség járt az intézetben. Mert különös, de húsz éve is, most is a hívők érezték, és érzik leginkább arra indíttatva magukat, hogy a mozgássérültekért tegyenek valamit. Holott nyilván nem csak ők lennének képesek erre. S e tegnapi látogató csoport, amely gulyással és sütivel érkezett, megint csak oda lyukadt ki, ahová mindenki: „Jé, én ezt nem is gondoltam volna, hogy a mozgássérültek ilyenek. Hogy nemcsak a lábukat lógatják egész nap, hanem mi mindenre képesek. Hogy én mennyit kaptam ettől a látogatástól!”
Mintha a spanyolviasz felfedezésével lenne egyenértékű a tény, hogy akinek a fizikuma nem teljesen ép, az még ugyanúgy érez, szeret, örül, alkot, bánatos és humora van.
És – attól az elektromos kerekes széktől eltekintve – szeretne úgy élni, mint más emberek. Csakhogy Jelli Magdolna szerint ahhoz ma még csodának kellene történnie Magyarországon.
Itthon és külföldön
Tőlünk nyugatabbra az úgy van, hogy a súlyosan mozgássérült is, akinek állandó személyi segítőre van szüksége, saját lakásában élhet. S, minthogy ép értelmű, kreatív, önálló személyiségű ember, a biztosító neki utalja azt a pénzt, amelyből a személyi segítőjét – akit maga választhat ki, szerződést köt vele, kellőképpen megfizetheti.
A mozgássérültek 1998-as esélyegyenlőségi törvénye kimondja, hogy tanulni, lakni, kulturálódni, családot alapítani a mozgássérültnek is alapvető joga – csak épp a gyakorlat szól egészen másról.
Arról például, hogy ha a három budapesti mozgássérült tanintézet valamelyikéből az ottlakók kinőttek, vagy hazakerülnek a szülői házba, vagy szétszóródnak idősek szociális otthonaiba, fogyatékos értelmű gyerekek intézeteibe, ahol mosdatni, öltöztetni, vécéztetni a személyzet segíti őket.
Kiválasztottak
Önálló lakás – ez a mozgássérültek között olyan szónak számít, mintha azt mondanák: Kánaán. Amelyet tudvalévőleg csak kiválasztottak ismerhetnek közelebbről. Lakóotthon négy van az országban. Egy Ököritófülpösön, ahol hatan élhetnek, egy Cegléden, ahová csak azok nyerhetnek felvételt, kik önállóan el tudják látni magukat. Van azután még egy, Piliscsabán, tizennégy lakóval, akik közül három-négy a súlyosabb eset, s most adtak át egyet Nagyatádon, ahová szintén csak olyanok jelentkezhetnek, akik önálló életvitelre képesek.
Megoldások
Jelli Magdolnáék egyesülete a súlyosan mozgássérülteknek igyekezne segíteni, de mint mondja, amiben erre a leginkább rászorulnának, abban alig képesek lépni. Lakás nincs. Munka csak-csak akadna, de ha lakás nincs, munka sincs. Meg hát hogyan jusson a munkahelyre, aki pedig olyan szívesen dolgozna: vonatra, buszra fölszállni nem tud, ha megoldja valamiképp, a munkahely kapujához lépcsősor vezet…
Életvezetési, eszközbeszerzésekkel kapcsolatos tájékoztatásra korlátozódik leginkább a Mozgássérült Emberek Önálló Élet Egyesületének munkája, s lelki segítségre, mert a tekintetben is nagy a szükség.
– Még legalább ötven évnek kell eltelnie, hogy a magyarországi mozgássérültek az önálló élet filozófiája szerint élhessenek: maguk dönthessék el, mi a jó nekik, s hogy kitől milyen és mennyi segítséget kérjenek – mondja Jelli Magdolna.
Még ötven év. Legalább.
Pedig a mozgássérülteknek ugyanúgy, mint mindannyiunknak, egyetlen élete van.
