A gyömrői Nagy Tibornénak, aki egyébként nem könnyen elérzékenyülő ember, még akkor is csupa pára volt a szeme, amikor az eseményekről már egy másik helyszínen, a polgármesteri hivatal irodájában beszélgettünk. Mert az igazgatói „jogart” átadta ugyan a keze alatt nevelődött fiatal kollégának, de nyugdíjba vonulása óta alpolgármesteri teendőket lát el lakóhelyén – s mellesleg a helybéli falusi turizmusnak is oszlopa.
Öt óra alvás nekem bőven elég, nevetett, amikor munkabírásán álmélkodtam, de akkor már túl voltunk a búcsú napjának történetén – melyet azonban az óta sem felejtenek, akik jelen lehettek az egymást követő eseményeken. A szülői munkaközösség, a gyerekek, a tanári kar olyan titokban tartották, mire készülnek, hogy amikor Nagy Tiborné Julikát a tornacsarnokba hívta egy kolléga, ment gyanútlanul.
Kitárták előtte az ajtót, s bent szorongott, virágerdőbe borulva az egész iskola. Zene szólt, piros szőnyeg vezetett a terem fő helyén felállított trónusig, oda vezették kézen fogva a megilletődöttségtől szólni sem tudó Nagy Tibornét. Virágcsokrokat hordtak elébe, az után megkezdődött a műsor: ki–ki tehetsége, tudása javát is elhozta a búcsúzásra, versekbe, dalokba, táncba öntve. Szerettek itt engem, gondolta közben Nagy Tiborné, és alig bírta visszatartani a könnyeit.
A virágokat három autóval bírták csak hazavinni a lakására. Akkor már esteledett. S egyszer csak megszólalt a kitárt ablak túloldalán egy kórus. Annyian voltak, hogy a környező utcákban el sem lehetett férni az alkalmi kórustagok ott parkoló autóitól. Gyertyák imbolyogtak a sötétben, és láttukra Nagy Tiborné úgy érezte, nincs ember, aki ennyit érdemel. Pedig a történethez még az is hozzá tartozik, hogy Marunák Ferenc, a hajdani tanítvány, aki Nagy Tiborné után az igazgatói székbe került, nemrég elnyerte a Pest megyei önkormányzat magas kitüntetését, az Arany János Pedagógiai Díjat, amely ilyen fiatalon igazgatónak még sosem jutott.
