A napos oldalon

Lángolás

Aki élete során akár csak egyszer is megtapasztalja, milyen érzés roadstert vezetni, többé nem szabadulhat az élménytől. A roadsterezés és az autóvezetés között nagyjából annyi a különbség, mint a megbízható házastársi kapcsolat és a lángoló szerelem között: az előbbi praktikus és otthonos, az utóbbi zűrös és abbahagyhatatlan. De nem véletlen, hogy roadsterezést emlegetünk, nem pedig kabriózást. A hétköznapi családi autóból tetőelhagyással készülő kabrió ugyanis általában nagyobb, közvetettebb, lomhább és – a karosszériaszerkezet megbontása miatt – reszketegebb jármű az eleve nyitott kocsinak tervezett, pici, meghitt, szigorúan két személy plusz két fogkefe szállítására készült, széllelbélelt, fürge roadsternél.

Drága divat

Sajnos a roadsterezés költséges mulatság, hiszen egy ilyen autót szigorúan garázsban kell tartani, általában kell mellé egy nagyobb kocsi is a mindennapokra, a használata pedig drámaian megugrasztja az autózásra szánt költségeket. Érdemes tehát legalább a vételárnál meghúzni a mércét és az egyik legolcsóbb megoldást, a Fiat barchettát választani.

Ez a kocsi éppen elég szerény ahhoz, hogy elkerüljük vele a szükségtelen feltűnést, de bőven van annyira divatos és stílusos, hogy semmilyen társaságban ne valljunk vele szégyent. Kukásautó-narancssárga és a kikericssárga kivitelben természetesen még ez a kocsi is kellemetlen reakciókat vált ki a forgalom többi résztvevőjéből, de egy visszafogottabb színű példány a tulajdonos jó ízléséről árulkodik.

Egy jó járgány

A barchetta autónak sem lebecsülendő, hiszen 130 lóerős, rendkívül modern technikájú motor hajtja, amely a 8,9 másodperces százra való gyorsulás és a kereken kétszáz kilométer/órás végsebesség mellett – mely adatokkal megüti a sportkocsi-mércét – olyan hangaláfestéssel ajándékozza meg az utasokat, ami önmagában is külön műsorszám lehetne. Kis méretei ellenére a rugózása is elfogadható, az úttartása rendkívül stabil, a fogyasztása hét-nyolc liter körül alakul, de még a legdurvább használat mellett sem megy tíz liter fölé száz kilométeren, az utastere pedig – roadster-mércével mérve – tágas, az ülései komfortosak, sőt, a csomagtartójában is elfér két kisebb kézitáska.

Mégis, ami a legjobb benne, az az olasz származása. Minden porcikájából árad a csalhatatlan déli ízlés: a sárvédők izgalmas domborodásai, az elöl hosszú, hátul rövid, íves betét a karosszéria oldalán, a plexibúra a fényszórókon, a dögös köténylemez az első ütköző alatt – mindez a legszebb olasz sportkocsikészítési hagyományoknak megfelelően készült. Az utastérhez érve sem fogytak ki ötletekből a formatervezők: a karosszéria külső színe a műszerfal alsó részénél és az ajtókárpitok betétjeinél folytatódik, az órák számlapja fehér, de még a kerek szellőzőrostélyok látványa és

a használata is sajátos.

Luxusrészletek

Nem kevésbé izgalmasak a részletmegoldások: a gombnyomásra az ajtóból kiugró alumíniumkilincs, a lekerekített sarkú, enyhén domborított, szigorúan piros színű hátsó lámpák, a jobb oldali ajtó kitárása után az ajtónyílásból előbukkanó csomagtérnyitó gomb, vagy a lehajtott állapotban a karosszériával megegyező színű takarólemez alá elbújó vászontető. E kétségtelenül stílusos megoldás kevéssé elegáns mellékhatása, hogy a tető nyitáshoz-csukáshoz ki kell szállni a kocsiból és két kézzel kell hajtogatni a szerkezetet. De ha még ennyi kényelmetlenséggel sem járna a barchetta birtoklása, joggal gyanakodhatnánk, hogy az 5,7 millió forintos vételár csak ügyes reklámfogás.

Fiat barchetta