Lélekben már készen állok 2.

Fiatalon centisre vágatta a haját, megjátszotta a hülyegyereket. Most komoly, szemüveges. Tanár uras. Harminchárom évesen nagyapát játszott az Eldorádóban, három éve fociőrült fiút a 6:3 című filmben. Nemrég volt a negyvenhetedik születésnapja. Hamarosan Széchenyi Istvánt alakítja harmincéves korától a hatvankilencedik évében bekövetkezett haláláig.

Annak is van előnye, ha egy színész nem hősszerelmes típus. Az idő neki dolgozik: belül érleli, kívül erősíti a karakterét. Nem öregíti. Több mint tíz éve játsszák – Gáspár Sándorral ketten – Mroz˘ek Stripteasét egyazon hőfokon, semmit sem veszítve a kezdeti lendületből. A Művész Színházban kezdték, onnét jöttek át a Komédiumba, és csodájukra járnak a fiatalok. Pedig a kétszemélyes abszurd vígjáték nem könnyű élvezet.

Nehéz, mégis hálás szerep, mint mindegyik, amit eddig játszott.

Egy van, amelyre nem vagyok büszke, ez fájó emlék. Nem árulom el, hogy melyik az. A többit mindet szerettem. Persze, kapok kevésbé jókat is, csak azokat nem szoktam elvállalni. Ahol nem meghatározható a stílus, a szellemiség, abban nem veszek részt. Melyik a legkedvesebb? A színháziak közül talán A hetvenkedő katona és a Tartuffe. Filmekben A tanítványok, az Eldorádó, a Redl ezredes, az Uramisten, a 6:3, vagy most a Glamour, amelyet Oscarra is jelöltek. Végül nem került be a legjobb öt közé, így is nagyon büszke vagyok rá.

Abból a klottgatyás kis kölyökfocistából, aki a hegykői legelőkről igazolt át a színi pályára, elismert, nagy színész lett. Innét hová lehet még emelkedni?

Korban már valószínűleg kifelé tartok. Lehet, hogy a legnagyobb feladatok ezután jönnek, de túljutottam a középkor derekán, és innentől már fogynak a férfiszerepek. Az erő is fogy. Más kérdés, hogy igyekszem magam karbantartani testileg, lelkileg, szellemileg, mégis mindenért sokkal jobban meg kell küzdenem, mint korábban.

Fizikai ez a küzdelem?

Inkább lelki, bár nem lehet különválasztani a kettőt. Amikor kívül talán még nem látszik semmi, legbelül már jelzi a lélek – a legérzékenyebb mérőműszer –, hogy hol észlelhető lemaradás. Az agyban vagy a fizikumban. Ilyenkor kell erősíteni. A foci nálam gyerekkori nagy szenvedély, és elkísér, amíg mozogni bírok. Bár az is lehet, hogy az ötvenedik születésnapomon rendezek egy nagy focimeccset, és ott jelentem be: „Fiúk, szép volt, köszönöm, befejeztük.” Utána már csak teniszezni fogok, és futkosni, úszkálni néha. Egyre többet sérülök. Talán, mert szertelen vagyok. Türelmetlen. Ez a legrosszabb tulajdonságom. Nem vagyok képes kellő mértékben bemelegíteni, és a végén sem várom ki, hogy az izmaim fokozatosan lehűljenek.

Fiatalon nemcsak heves, hanem naiv is volt.

Erre még rá is játszottam, hogy kevesebb legyen a konfliktusom. Bolondabbnak tettettem magam a valóságosnál. Ez sok mindentől megmentett, ugyanakkor veszéllyel is járt. Egy idő után az a sok bolondság beépült a személyiségem megítélésébe, és le kellett faragnom belőle. Újabban szenvedélyemmé vált az olvasás. Rengeteget olvasok, bár nem eleget. A napi sajtóba is belenézek, válogatva, ha van időm rá, és naponta olvasom a Bibliát. És akkor itt van még a XX. századi magyar irodalom, csupa remekmű, és annyi, hogy soha nem jutok a végére. Születésnapomra Széchenyi-műveket kaptam ajándékba. Őt olvasni a legnagyobb élmény. Nemcsak azért, mert ő a legnagyobb magyar, hanem morális írónak is a legnagyobb.

Mit érzett, amikor Bereményi Géza felkérte Széchenyi szerepére?

Azt nem lehet elmondani. Mintha csak a sors rendezte volna így. Széchenyi-birtokon születtem, Széchenyi gimnáziumba jártam, és mindig nagyon szerettem őt. De be kell vallanom azt is, hogy lángoló ifjú koromban jobban kedveltem Kossuthot. Olyannyira, hogy a színművészeti főiskolára Kossuth ceglédi beszédével felvételiztem: „Véreim, polgártársaim!” Arra soha nem gondoltam, hogy valaha Széchenyit fogok játszani, és addig nem is hiszem el, amíg nem indulunk el a forgatással. Két és fél éve várunk rá, és már háromszor tartottunk ott, hogy végre hozzákezdhetünk. Emberi gyarlóságok miatt ez mindig meghiúsult. Arra talán mégis jó volt ez a hosszú várakozás, hogy Géza átdolgozta a forgatókönyvet: háromórányira tömörítette a nyolcórás filmet.

Nem félt ettől a súlyos szereptől?

Soha nem ijedtem meg szereptől, ez volt az első. Nem féltem – aki fél, az nem tud szeretni –, csak megijedtem a hatalmas feladattól. Amíg Bereményi és Togay dolgoztak a forgatókönyvön, én folyamatosan olvastam Széchenyi naplóját, a könyveit, jártam a tudományos akadémiára, levéltárakba, múzeumokba, és egyre mélyebben kezdtem megismerni. Mire elkészült a nyolcadik változat, én is kész lettem a szereppel. Ha minden igaz, májusban nekiindulhatunk.

Szakállt nem növeszt?

Volt már nagy szakállam és hosszú hajam, amikor még azt hittük, hogy az öregkorral kezdünk. Most sminkesebb trükkökkel hidaljuk át az életkori váltásokat. Harmincéves kortól a haláláig. Ez még befogható, ezért is vigyázok magamra. Belül már kész vagyok a szereppel, megfogantam, de azt még nem tudom, hogy milyen lesz a gyerek. Nagyon szeretném, hogy egészséges és formás legyen.

Színészileg mennyire árnyalható a figura anélkül, hogy eltávolodna az igazságtól?

Gézának már vázlatosan eljátszottam az egyik nagyjelenet két változatát. Az egyik nyomasztó volt, a másik nem. Megmutatom magának. Az utolsó jelenetről van szó. Sakkozik. Halála előtt három órával. Már üzentek neki, hogy Döbling megszűnt menedékhely lenni a számára. Házkutatást tartottak nála, érzi, hogy mindjárt kinyírják. Sakkozik a bolondok házában. Briliánsan. Nem tudják megverni. Nagypéntek van, megterít a szolgáinak. Olyan ember nincs, aki húsvét hajnalban agyonlövi magát, amikor pénteken megterít a szolgáinak, és ő nem eszik. Kinéz az ablakon. Pirkad már, de még nem jött fel a nap. Sötét van. Távol egy kocsiban – nem tudja – már jönnek érte a detektívek, hogy végezzenek vele. Felborítja a sakktáblát, és azt mondja: „Boldog feltámadást, uraim!” Ez az egyik variáció. A másik: nem borítja fel a táblát, hanem lelép a Királlyal: „Boldog feltámadást, uraim!” Melyik az igazi? A második. Ennyi a színészet… Géza is ezt választotta. Mindennel elkészültem, csak egyet nem tudok még. A kuplerájjelenetet, pedig én kértem, hogy legyen. Nagyon ki kell találni, hogy fickós is legyen, meg hiteles is.

Nem hinném, hogy ezzel gondjai lennének.

Nem a szituáció zavar, csak azt nem tudom, hogy meddig mehetek el. Ha túl messzire, az már nem bele. Ha pedig nem finom, szinte hallom, miket fognak majd mondani: „Jaj, az Eperjes szenteskedik, nem meri megmutatni.” Nem az zavar, hogy meztelenül kell látszanom, vagy sem. Kérdés, hogy milyen szinten lehet ábrázolni Széchenyinek ezt a kicsapongó korszakát. Talán csak sejtetni kell. A legolcsóbb megoldás a meghökkentés. Az, hogy vadul szeretkeznek. Csakhogy a meghökkentő és a megdöbbentő között óriási a különbség. Jó szituáció az, amelyik megdöbbent. Megdöbbentő Széchenyit szeretnék.

Tudja engem mi döbbentett meg? Hívtam telefonon, és a fia vette fel: kísértetiesen egyforma a hangjuk.

Sokan összetévesztenek bennünket.

Melyik gyerekével elnézőbb: a fiával vagy a lányával?

Egyformán szeretem mindegyiket. Nem megosztott a szívem ez ügyben, mindketten elférnek a teljességben. A család velük teljes. Sőt, a harmadikkal is, aki már nincs közöttünk, őt magához szólította a Jóisten. Egyébként nagyon nehéz mind a kettőjüknek. Adott egy ismert papa, aki nem él sztárallűrökkel. Nem élvezi pénzes emberek barátságát. Civilben hétköznapi ember, de színészként már elért valamit, ami nekik is feladja a leckét: kövessék-e.

Vagyis olyan szakmát válasszanak, amelyik szép, ámde nincs jól megfizetve?

Nekem könnyebb volt, mert a szüleim pedagógusok, és ők sem voltak megfizetve kellően. Megszoktam, hogy csak szellemiekben támaszthatok igényeket, és a hivatásomért vállaljam az áldozatkészséget. Igyekszem a fiammal is észrevetetni, hogy nem a pénz a fontos. Most huszonkét éves, és furcsa, hogy azért bonyolultak a szerelmi ügyei, mert teljes párkapcsolatra vágyik. Nem a korszellemnek megfelelőre, hanem lelki, szellemi, testi összhangra.

Apja fia.

Tovább megyek. Több mint az apja. A fiam bizonyos dolgokban előbbre tart nálam. Persze, nagyon felnőttként kezelem. Nem azt mondom, hogy nincs közöttünk feszültség alkalmasint, viszont nagyon szeretjük egymást.

Szigorú apa?

Nagyon. De nem kegyetlen. Néha talán túl kemény. Hangban. Intonálásban. Sajnos. Ezen még változtatnom kell. Azt hiszem, a kereszténység legnehezebb és legfinomabb fázisa még hátravan az életemből: a szelídség. A mennydörgés hangjából szelíd Szamócává változnom. Egyelőre még erdei a szamóca, vad.

Egyik gyerek sem akar színész lenni?

A kislányom talán igen. Azon sem lepődnék meg, ha a fiam rendező lenne. Most ügyésznek készül, teljes erőbedobással. A kislányon látszik, hogy van művészi érzéke. Táncol, verset mond, mintha magamat látnám ebben a korban. Láttam játszani a fiamat is – egyszer titokban, egyszer pedig a tudtával –, nem volt rossz, csak nem volt elementáris. Lehet, hogy ez később kijött volna belőle, de láttam, hogy zavarja a papa „árnyéka”. Ha ezt nem tudja legyőzni, inkább ne menjen erre a pályára. És nem tudja, látom rajta. Más kérdés, hogy ebben mennyi az ő felelőssége, és mennyi az enyém. Legyen inkább jó ügyész, mint rossz színész, bár mégis érdekli a művészet. Legkedvesebb időtöltése moziba járni, válogatva nézi a filmeket.

A papa filmjeit is mind megnézte?

A legjobb kritikusom. Telitalálatokat mond. Szerintem erre lenne a legalkalmasabb: filmrendezőnek. Bár most teljes elánnal tanulja a jogot.

Ezen a pályán is éreztetik vele, hogy kinek

a gyereke?

Figyelmeztettem rá: „Kölyök, ez így lesz. Mindig hozzám fognak mérni. Gondolj bele, hogy az Úrjézusnak is milyen nehéz volt elviselni az összehasonlítást, és neked még csak nem is az Atyaúristen a papád”. Akiről pedig nem tudják, hogy ki a faterja, annak meg azért nehéz. Magával kell elszámolnia, nem velem. Egyébként komoly, vidám kölyök.

Azért a papa helyzete is érdekes: ismertségben sztár, az anyagikat illetően nem az.

Lakótelepen él. Kocsija van?

Nyolcéves, használtan vett Volvóm. Az elődjét ellopták, és ahhoz is úgy jutottam hozzá, hogy a Wallenberg-filmben dollárral fizettek. Nem a magyar gázsiból vettem. Ezt sem panaszból mondom. Még mindig jobb helyzetben vagyok, mint a becsületes pedagógusok, orvosok, munkások. Viszont nem vagyok olyan jó helyzetben, mint alkalmasint a kevésbé becsületes gazdagok. Nem érdekel engem a sztárság, sőt, menekülnék előle. Én egy jó keresztény, magyar apának és színésznek szeretnék beérni. Ez a feladatom.

Mégis mit szeretne, ha sok pénze lenne?

Azt, hogy senki ne kárhozzon el. Ezt szeretném. Az öltözködésre nem fordítok energiát, ha olyan helyre kell mennem, ahol ez számít, akkor fel tudok venni egy szmokingot, vagy egy sötét öltönyt. De nincs nyolcvan öltönyöm. A szmokinggal együtt négy vagy öt van. Most, hogy a pápánál voltunk, vettem egy új öltönyt. A családom nézett is, hogy tíz év után új öltönyt vettem. A régiek ugyanis mind jók rám. Amit leginkább szeretnék, a fiamat – ha már befejezte az egyetemet – két-három évre kiküldeni Londonba vagy Rómába. Tanulni. Ugyanígy a kislányomat is szeretném beíratni itthon és külföldön is egy felsőoktatási intézménybe. Azzal a feltétellel, hogy kötelező hazajönni. Nem kintre tanulunk. Ugyanúgy csináljuk, mint Széchenyi: kint megtanuljuk, és hazahozzuk. Ott gyűjtünk, itt költünk. Nem fordítva.

Ezek szerint a hamburgert sem szereti?

Néha azért bemegyek ilyen étterembe egy dzsúszra, vagy egy kávéra, mert a hosszú, gyenge kávét szeretem. Viszont, ha a környéken van egy hazai bolt, ahol jó hosszú, vagy koffeinmentes kávét lehet kapni, akkor odamegyek. Nem rekesztem ki véglegesen a külföldi márkaboltot, de ha lehet, inkább a hazai vendéglátást támogatom.

A jó erős magyar duplát nem kedveli?

Csak ha nagyon muszáj. Ha nagyon lent vagyok, és megérzem a frontot, akkor jöhet.

Semmi káros szenvedély?

Régebben még pipáztam is. Azért, mert olyan „intellektuális” volt. Erről is letettem.

Az evésről?

Arról nem. Sajnos, nálunk nagyon jól főznek az asszonyok. Az édesanyám, a feleségem, sőt az anyósom is jól főzött. Legjobban a vadast szeretem zsemlegombóccal, áfonyával, és a spenótot. A sütemények közül pedig az Imelda-tálat. Ez édesanyám specialitása, őt hívják Imeldának. Ilyen finomságokkal traktálnak engem. Ha nem futnék vagy fociznék, a végén kihíznám az összes öltönyömet.

Akkor gurulós Szamóca lenne!

Inkább ne. Szeretnék egy darabig még ilyen maradni. Amilyen most vagyok. Bár, ki tudhatja a jövőt.