(Kattints a képekre a nagyméretű változatokhoz)
A lakomára – más szót nem is használhatnék – a házasságkötő-teremmel szemközt került sor, a másodszor is boldogító igent kimondó pár még egyszer megmutatta magát az alkonyodó napnak, azután eltűnt a tágas, faragott fakorlátokkal és oszlopokkal díszített foájéban.
A menyasszony a fal mellett felfutó lépcsősorról dobta az izguló gyülekezet közé, amit ilyenkor az izguló gyülekezet közé szokás dobni.
Először a csokor repült, de a közösség leglelkesebb, legfürgébb tagja, a valószínűleg még mindig a ceremónia hatása alatt álló tízéves kislány volt, így az eladósorban lévő hölgyvendégek elégedetlenségének engedve némi erőszakot kellett tenni a szokásokon, és másodszor is elhajítani a csokrot, a szemtelenül fiatal kisasszony diszkvalifikálása után. Ezúttal egy nlc-s futott be. De nem volt bunda.
A party service kitűnő munkát végzett. És tudjátok, miért volt ez a vacsora emlékezetesebb, mint bármelyik másik? Mert első osztályú volt és mégis nagyon laza. Az igaz, hogy a sznobok nem voltak jelen.
A sírnivalóan finom ételek közül csak a házi pácolású, sztárszakács-öntettel tálalt lazacot említem, meg titkos kedvencemet, a florentinát – egyesek a moskauerrel keverik.
A kerek asztalok két bálterem méretű szobában voltak elhelyezve, míg a legnagyobb helyiség márványlapjai táncparkettül szolgáltak. Olyannyira jól funkcionáltak, hogy régen elmúlt éjfél, mire a társaság lehiggadt annyira, hogy fel lehetett vágni és szolgálni a tortát.
Volt dolga aznap este a sofőrszolgálatnak.
