Már készül az esküvõjére

Reggel tízkor találkozunk. A tévéből érkezik, ahol a reggeli műsort vezette. Ennek ellenére nem tűnik fáradtnak, elgondolkodik, kérjen-e kávét egyáltalán.

– A napilapokból tudom, hogy könyvet írsz. Hogy állsz vele?

– Karácsonyra szeretném, ha megjelenne. Egy nagyon kedves barátnőmmel írom, Riha Zsófival, akiről azt is mondhatnám, hogy a tanítómesterem. Feng shui-könyv lesz, de nem a teljes tan, inkább csak fontos elemeket ragadunk ki.

– Mi a te részed a kötetben?

– A szakmai részt Zsófi írta, én pedig híres emberekre vetítve bemutatom, hogyan lehet értelmezni a feng shuit. Nem interjúkat készítettem, inkább önvallomásokat. 

– Miért éppen feng shui?

– Azt mondta egyszer egy szerelmem, az az én bajom, hogy túl sokat gondolkodom. Mindenen sokat filozofálok. A végén pedig eljutok oda, hogy bizonyos kérdésekre nem kapok választ. És amikor a külső segítség már nem elég, magunkból kell erőt merítenünk. Ebben támogat a feng shui.

– Mi váltotta ki belőled a kérdéseket?

– Szerintem nem lehet, hogy az ember csak van, elmúlik, és aztán nincs semmi. Ha szerencsés vagy, jut neked nyolcvan év, és kész? Nem találtam a választ, és akkor egészen véletlenül — illetve nem hiszek a véletlenekben —, szóval a kezembe akadt egy keleti világszemléletet bemutató könyv. Elolvastam, alkalmazni kezdtem, és éreztem a változásokat. Ha valakinek van hite, bármilyen is, feltöltődik erővel. Ma nem sikk hinni, pedig érdemes használni ezt a fajta erőnket.





– Mindezek tükrében vajon miért kaptad a feladatot, hogy gyerekfejjel dolgozz?

– A színészet nekem nem munka, soha nem is volt az. Ugyanakkor, ha a mai eszemmel visszagondolok, nem biztos, hogy belevágtam volna. De jött a feladat, és örömmel elfogadtam. Bár mostanában a színészi munkámról sokkal kevesebb szó esik, mint a televízióról, nekem mégis sokkal fontosabb. Nem akarom abbahagyni, sőt, egyre jobban visszakívánkozom a színpadra.

– Teljesen nem is adtad fel soha a tévé kedvéért.

– De jóval kevesebb időmet tölti ki, mint szeretném. Vágyom arra, hogy a színházi szakma elfogadjon. Ne mint tévést, hanem mint szakmabelit, színésznőt. Sajnos, ma Magyarországon egyáltalán nem jó pont, ha szappanoperában játszottál, és kereskedelmi tévében vezetsz műsort.

– Láthatunk mostanában színpadon?

– Létrehoztunk egy vándortársulatot. Négyen járjuk az országot Móricz Zsigmond egyfelvonásosával. Ez nagyon jó, hiszen rengeteg emberhez eljutok. Nagy szeretettel fogadnak mindenfelé. Viszont csodálkoznak azon, hogy a valóságban nem vagyok olyan közvetlen, mint amilyennek a televízióban látnak. Elég zárkózott az igazi természetem.

– Színészet, tévé, könyvírás… Honnan merítesz mindehhez energiát?

– Ez nem sok! Például vegyük az írást. Ha megszületik benned egy gondolat, kitölti minden idődet. Lehet, hogy egy hónap alatt összehozod a könyvet, mert ha elkap a múzsa, akkor nincs mit tenni: éjjel-nappal írni fogsz.

– De ha már hajnalban elindul a napod? Mire más felébred, te már órák óta talpon vagy. Ez nagyon fárasztó!

– Sok mindenre képes lehetsz. Nem mondom, hogy reggel, nyűgösen a koránkeléstől, kellemes ember vagyok. De a nézőt fél hétkor nem fogja érdekelni, hogy mi a bajom, sokkal inkább az, hogy mi van a műsorban. Épp ezért bekapcsolódik rajtam egy gomb, felszökik az adrenalinszintem, és egyre élénkebb vagyok.

– Mivel tartod karban a testedet?

– A sport régóta aktív része az életemnek. Hetente háromszor-négyszer lejárok tornászni. Nagyon szeretem. És a hétvégémet, ha lehet, megőrzöm. Az úgynevezett haknikból rég kiirtottam magam, helyette pihenek. Nagyon szeretek otthon lenni, vagy elutazni anyukámhoz. Sportolni nagyjából akkor kezdtem el, amikor mind a magánéletben, mind szakmailag „nem voltam topon”. Nehezen találtam magamra, amikor véget ért a Szomszédok. Az országos ismertség után puff, a földre ejtenek. Úgy éreztem, nem kellek sehol, mindenért tízszer jobban meg kellett küzdenem. Ott voltam tizenkét év fix munka, fix kereset után egyszer csak a semmiben. Csupán egy faxot kaptunk arról, hogy nincs tovább. Ott álltam lakáshitellel, egy céggel, ami kötelező költségekkel jár, de nincs bevétele, a tanárképzőre jártam, és még egy év hátra volt. Ebből a kétségbeejtő helyzetből kellett felállnom, és elindulnom.

– A gyerekszínészek sorsa különösen mostohának tűnik nálunk…

– Ráadásul én már nem voltam gyerek. Fiatal felnőtt voltam, aki a színészethez ért, mert világéletemben azt csináltam. Volt olyan ötletem, hogy beállok a pult mögé. Anyám teljesen kiakadt! Persze én sem szerettem volna, hogy az emberek ujjal mutogassanak rám: nézd, ezt a lányt a tévében láttuk, most pedig párizsit árul. Kőkemény év volt, biztosan tanításként kaptam. Azt mondtam magamnak: ha rövid időn belül nem tudok ugyanarra a színvonalra visszakerülni, ahol tartottam, akkor ennek az országnak nincs szüksége rám, és akkor elmegyek.





– Hogyan fordultak jóra a dolgaid?

– Abban az évben megtudtam, hogy a kollégáim hogyan élnek. Járnak válogatásról válogatásra, néha egészen megalázó szituációba keverednek. Mint megtudtam, többször azért nem hívtak, mert úgy gondolták, hogy olyan sztárgázsihoz vagyok szokva, amit úgysem tudnának megadni. Pedig dehogy! Aztán az a csoda ért, hogy Csonka Bandi beajánlott Bodrogi Gyulának, aki két színdarabba is berakott. És egy újabb csoda folytán Radnai Péter beválogatott a reggeli műsorba az RTL-en. Pénteken hívtak, hogy hétfőn kezdhetek.

– Mégiscsak szeret a sors!

– De azért rögösebb utat szemelt ki a számomra. Mindenért jobban meg kell küzdenem, mint másoknak. Régimódi gondolkodású ember vagyok, és nem tudok mit kezdeni azzal, ami most van. Hogy kritizálják, bántják egymást az emberek. Hogy listák születnek, ki a legirritálóbb magyar… Rádiós műsorvezetők attól lesznek sztárok, hogy kettőtől négyig mást becsmérelnek — ezt nem tudom elfogadni. És számomra az a bölcsesség, hogy ne menjen a napra, aki nem akar leégni, nem válasz!

– Ha támadás ér, hogyan védekezel?

– Nem védekezem. Visszahúzódva élek, nem járok partikra, nem válaszolok támadásokra. Védem a magánéletemet. Az eljegyzésem is csak kitudódott valahogy. Én nem vertem volna nagydobra, hiszen a párom civil, és ez az ő eljegyzése is volt. Ha rám nézve még igaz is, hogy el kell viselnem a közönség figyelmét, neki biztosan nem kell. Ez az érdeklődés kellemetlen számára. Tanultam belőle, azt biztosan senki nem fogja megírni, mikor lesz az esküvőm! A barátaim nem éreznék jól magukat a vakuk kereszttüzében.

– Ezek szerint nem lesz fotó a szép fehér ruhádról az újságban?

– Nem bizony! A fotóalbumban lesz, kizárólag anyukámnak! De egyelőre a jelennek örülök: menyasszony vagyok, és ez annyira jó! Csodálatos párkapcsolatban élünk. Temperamentumosak vagyunk, sokszor vitázunk, de az alapdolgokban borzasztóan összeillünk. Megtaláltam azt az embert, aki a támaszom, a barátom, az apám… És nekem fontos, hogy vigyázzak rá, és boldognak lássam.

– Hol szeretnél tartani tíz év múlva?

– Akkor leszek negyvenéves… Feltétlenül legyen gyermekem! Szeretnék majd egy jó színházi társulat tagja lenni, és remélem, körülöttem lesznek a barátaim is. Külföldön láttam, hogy az emberek esténként beülnek valahová, és egy üveg bor mellett beszélgetnek. Sokkal jobb lenne, ha mi is megengednénk magunknak, hogy időnk legyen egymásra.

A teljes cikket a Maxima kedden megjelent 12. számában olvashatod el.